©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Erdélyi templomok

A kamarakiállítás a Szakrális Művészetek Hete országos rendezvénysorozat keretében nyílt meg a Néprajzi Múzeum földszinti kamaratermében.

A felsorolt erdélyi templomtípusokról az 1880–1920 között készült, a most jórészt először kiállított akvarellek, toll- és ceruzarajzok, külső és belső helyszíni felvételek egyrészt hiteles építészeti és néprajzi dokumentációk, másrészt művészettörténeti módszerekkel is értékelhető képzőművészi alkotások. E lapokat szemlélve megelevenedik előttünk a közösség mindennapi élete és viselete, de pontosan megfigyelhetjük rajtuk a templomok, mára már nem egyszer elpusztult liturgikus berendezési és felszerelési tárgyait is.

Kutatásuk voltaképpen már a 18. század végén megindult, de igazán intenzívvé csupán a 19. század második felétől vált, mindenekelőtt Benkő Károly, Hunfalvi János, Kővári László, Orbán Balázs, Rómer Flóris, majd Huszka József, Maklody József, Myskovszky Ernő, Szinte Gábor, Szinte László, majd Kós Károly munkásságának köszönhetően.

Az érdeklődés Erdély templomépítészete iránt a 19. század végétől az első világháború kitöréséig persze korántsem volt véletlen. Mindenekelőtt az 1880-as évektől meginduló nagy tudományos vállalkozások motiválták. Közülük az egyik legnagyobb hatású kétségtelenül Orbán Balázs (1830–1890) 1868-ban megjelent hatalmas műve – A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból – volt, ahová a képeket a szerző és Mezei József fényképei és rajzai után Keleti Gusztáv, Greguss János, Országh Antal, Doby Rezső és Malahovszky Nándor rajzolta fára, a metszeteket pedig Russ Károly nyomtatta.

1894–1898 között Szilágyi Dezső szerkesztésében tíz kötetben adták ki A Magyar Nemzet Történetét. A tanulmányok szerzői mellett festőművészek, grafikusok, rajztanárok, építészek sokasága vett részt a helyszíni fölmérésekben. Ennek köszönhetően egészen kiváló színvonalú, ma is jól használható illusztrációs anyag jött létre.

Az újabb tudományos igényű képzőművészeti alkotások készítéséhez óriási lendületet adott a Magyarország ezer éves fennállásának alkalmából rendezett, igen nagy szervező és tudományos háttérmunkát igénylő Ezredéves Országos Kiállítás – különösen a 19., azaz a Néprajzi Csoport szervezésében, Jankó János és Hermann Ottó koncepciója szerint megépülő millenniumi faluja. Itt huszonnégy tájegységet, köztük Erdély különböző vidékeit mutatták be, mivel Magyarország megmentője és utolsó mentsvára a parasztság. Jankó pontos útmutatása alapján az előkészületek már 1890-ben megkezdődtek, 1893-ban pedig körlevelet küldtek ki az ország huszonnyolc törvényhatóságához, hogy anyagilag is támogassák a nagyszabású tervet. Rajztanárokból, festőkből, építészekből és egy műszaki képviselőből bizottságot hoztak létre, amelynek tagjai bejárták az egész országot, így Erdélyt is, ahol falvakat és templomokat fényképeztek, rajzoltak.

A 20. század első évtizedének legnagyobb vállalkozása a Koronghi Lippich Elek, a Kereskedelemügyi Magyar Királyi Minisztérium kereskedelemügyi államtitkára, Szterényi József, valamint a Földművelésügyi Minisztérium miniszteri tanácsosa, Bartóky József hathatós támogatásával, Malonyay Dezső (1866–1916) koordinálásával meginduló, a magyarság néprajzát tájegységenként feldolgozó gyűjtőmunka volt. Eredményeként 1907-től öt kötetben megjelenhetett A Magyar Nép Művészete című sorozat. Az elsőben Kalotaszeg néprajzát mutatták be, s csak a másodikban foglalkoztak a székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészetével. A felmérési munkákban a Gödöllői Iskola egyes képviselői is tevékenyen részt vettek, akikre elementáris hatást gyakorolt az erdélyi táj, különösen Kalotaszeg. Kriesch Aladár utólag fölvett előnevével – Körösfői – is hangsúlyozta rajongását a tájegység iránt. Külön kell szólni „Kalotaszeg nagykövetéről”, a bánffyhunyadi rajztanárról, Telegdy Árpádról, aki nem csupán rajzolt, de kiváló helyismerete és kapcsolatai révén hathatós segítséget is nyújtott a szervezőmunkában. A sorozatban mintegy nyolcvan rajza és akvarellje látható. Bár nevük nem szerepelt a felsorolt illusztrátorok között, utalni kell még Thoroczkai Wigand Edére és Zichy Istvánra is, akik szintén megörökítették a vidék egyházi emlékeit. A vállalkozás megbízásairól a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium sajnos ma már csak egy-két mondatos regesztákban olvasható dokumentumai tájékoztatnak a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének Levéltári Regesztagyűjteményében. A Malonyay-kötetekhez készült rajzok egy része 1904–1940 között került a Néprajzi Múzeumba. Az ide vonatkozó irataiból világosan kiderül, hogy eleinte ajándék, vagy csere, a későbbiekben pedig vásárlás révén jutott a Rajzgyűjtemény e lapokhoz.

A lelkes, áldozatkész rajztanárok és a Gödöllői Iskola jeles képviselői mellett építészek is megfordultak Erdélyben. Közülük a legjelentősebb minden kétséget kizáróan „Kalotaszeg lelki gyermeke”, Kós Károly volt, aki annyira magának érezte a vidéket, hogy megindult benne egy lelki azonosulási folyamat.

Kós a népi építészetet tanulmányozva került egyre bensőségesebb kapcsolatba Kalotaszeggel. 1907-ben fél éves erdélyi ösztöndíjat kapott. Tanulmányútja során Segesvár, Torockó, Székelyföld és Kalotaszeg építészetét, néprajzát tanulmányozta. Visszatérve kéziratos könyvet írt Erdélyország népének építése címmel Koronghi Lippich Eleknek, ezzel köszönte meg a támogatást. Először ő tett kísérletet ebben, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött – most a kamarakiállításon is látható – írásában arra, hogy átfogó képet adjon egész Erdély építészeti sajátosságairól, és egyben fölhívta a figyelmet megmentésükre is.

Az Erdélyi templomok. Válogatás a Néprajzi Múzeum grafikáiból, fényképeiből című kiállítás 2011. szeptember 17. – 2012. március 18. között tekinthető meg a Néprajzi Múzeum földszinti kamarakiállítási termében.