Az országos, megyei és városi múzeumokhoz hasonlóan a bemutatás mondhatni legkisebb intézményei, a tájházak számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a megújulásban rejlik a jövő. Hiszen a 21. században csak akkor tudnak fennmaradni, ha alkalmazkodnak a megnövekvő látogatói igényekhez, és helyi kulturális központokká válnak. A megőrzés, erkölcsileg és esztétikailag legmagasabb szintjén álló, népi építészeti szempontból jelentős, esetleg népi műemlékeknek minősített épületekben berendezett kiállítások, a tájházak múltja az 1930-as évekre vezethető vissza. Ezen építmények megőrzéséről és bemutatásáról először az 1949. évi műemléki törvény rendelkezett.
Hosszú évtizedek alatt ezen intézmények számos változáson mentek keresztül. Megéltek sok fenntartóváltást, még több törvényerejű rendelkezést, de talán a legnagyobb gond, hogy nem volt egy szervezet, amely összefogta volna a tájházak sorsát. A 2002-ben dr. Bereczki Ibolya, dr. Cseri Miklós és dr. Páll István kezdeményezésére, dr. Vígh Annamária, a kulturális tárca közgyűjteményi főosztályvezetőjének támogatásával megalakult a Tájházszövetség, amely megteremtette a szervezeti kereteket. Alapító elnöke dr. Füzes Endre, alapító ügyvezető elnöke Szablyár Péter.
Az egyesület, fennállásának tizedik évében, azt hiszem, jogosan vethet számot, hiszen „a hazai tájházhálózat jelentős része számára teremtett meghatározó és maradandó értékű közösségi és szakmai programokat. Célja a magyarországi és határon túli magyar tájházak szakmai érdekérvényesítésének biztosítása, a folyamatos képzés és önképzés megteremtése, a szakszerűen berendezett, megőrzött, és a közösség számára hasznos néprajzi gyűjtemények működésének segítése.”[1]
Országos és regionális rendezvényeik egyrészt rendszeres és színvonalas bemutatkozási lehetőséget nyújtanak a helyszínt biztosító települések, régiók gyűjteményei számára, másrészt a szakmai továbbképzések kiemelkedő helyszínei. 2009-ben, az EGT/Norvég Finanszírozási Mechanizmus pályázati konstrukció keretében, Tájházi Akadémia címen harminc fő továbbképzése vált lehetővé. A kétszer háromnapos továbbképzés helyszíne a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum volt.
A tanfolyamon elhangzott előadások anyagait rendezte kötetbe dr. Bereczki Ibolya és Szablyár Péter. A 2012-ben a Tájházszövetség gondozásában, az NKA Műemléki és Régészeti Szakmai Kollégiuma támogatásával megjelent 240 oldalas kiadvány tanulmányokon keresztül mutatja be az intézmények korszerű működéséhez szükséges szakmai hátteret. Az idén új küllemmel jelentkező Tájházi Hírlevéllel megegyező színben és formában. A továbbképzés humánerőforrás-bázisát a Skanzen szakembergárdája, valamint a tájházakhoz és a múzeumhoz kötődő, azzal rendszeres munkakapcsolatban álló szereplők biztosították. A többéves tapasztalattal rendelkező kollégák a szakmai törzsanyag mellett az intézmények működéséhez kapcsolódó jogszabályi környezetet is ismertetik, ami, úgy gondolom, a tanulmánygyűjtemény egyik erőssége. A tájházak működésének kulcsa ugyanis a törvényes működés.
A bevezető tanulmányok térben és időben elhelyezik az építményeket és a Tájházszövetséget, és meghatározzák funkcióikat és feladataikat. Képet adnak a tájházak szerepéről a magyarországi muzeális hálózatban. Általában a bemutatni kívánt korszak jellegzetességeit legjobban megőrző épületet alakítanak át tájházzá, ezért számos műemléki, településszerkezeti és installációs problémára és orvoslásukra hívják fel a figyelmet a szerzők.
A bevezető írásokat követően, egy múzeum szervezeti osztályaihoz hasonlóan, a kötet különböző szerkezeti részekre bontható. A népi építészettel, az épületek karbantartásával, védelmével foglalkozó írások sorra veszik a műemléki védettség alatt álló ingatlanok alapvető szerkezeti részeit és a hibafaktorokat, melyek amortizációhoz vezethetnek. Az üzemeltetéshez nélkülözhetetlen műszaki szempontok pontos számbavétele mellett viszont hiányoltam néhány fogalom magyarázatát, csakúgy, mint a szerkezeti rajzokat. Utóbbiak, úgy gondolom, jobban kiegészítették, szemléltették volna a leírtakat, nem mellékesen segítették volna az olykor nem feltétlenül építészeti pályán mozgó olvasót. A tájházak üzemeltetéséhez szükséges gazdasági ismereteket tárgyaló tanulmány a gazdasági és jogi nyelvezet miatt meglehetősen száraz, de mivel komoly szabályozások korlátozzák az intézmények működését, ezek tisztázása elhanyagolhatatlan. Az ezt követő, az épületek, illetve a környezetük hiteles, szakmailag pontos interpretálását bemutató részeket olvasva viszont fellélegezhetünk. A portán lévő lakóház, illetve a gazdasági épületek berendezését is részletezik. Többek között képet kapunk az egyes helyiségek jellemző tárgycsoportjairól, a leggyakoribb elrendezési módokról, de a szerzők megvilágítják a portán lévő építmények egymáshoz való viszonyát, sőt történeti kitekintést is kaphatunk róluk. Mivel a tájház olyan kiállítási forma, amely a leghitelesebben mutatja be az adott közösség sajátosságait, a legaprólékosabban tárja a látogatók elé a régió, a megye vagy a település gazdasági, társadalmi, építészeti hagyományainak jellegzetességeit, rendkívül fontos, hogy az egyes építményeket a kiválasztott időmetszetnek megfelelően hitelesen állítsák helyre. Legalább ennyire nagy figyelmet kell szentelni a kiskertekbe telepítendő növényeknek is. A szakmai tények mellett a szerzők gyakorlati tanácsokat is felsorakoztatnak az egyes problematikák megoldására. A négy tanulmány tökéletesen kiegészíti a bevezetőben olvasható tárgytipológiai írást.[2]
A kisgyűjtemények menedzselése, hálózatba illesztésük a sikeres működés kritériuma. A „feladatkör alappilléreit”, a tájházvezetési ismeretek két fejezete foglalja össze. A napi működési feladatok mellett a szakmai, közművelődési és civil területen munkálkodó egyesületek, valamint a település lakosságával folytatott együttműködésben rejlő lehetőségeket veszik sorra a szerzők. A kommunikációnak, a Public Relationnek és a közönségfogadásnak egy muzeális intézmény életében komoly prioritást kell élveznie. A tájházaknak is ki kell alakítaniuk belső és külső kommunikációs hálózatukat, szükség van a látogatók elégedettségének mérésére, és nem utolsósorban, jó értelemben „el kell adniuk” magukat. A fentebb említett területekről olvasható tanulmányok, úgy gondolom, szintén maradéktalanul mutatják be a „kötelező kűröket”. A lassan önálló tudományterületté váló múzeumpedagógia több szálon kapcsolódik a gyűjtemény marketingtervéhez. A tájházakban folyó pedagógiai foglalkozásokat összegző tanulmányok nagyszerűen egészítik ki és támasztják alá az előbbi szerkezeti rész írásait. A tájháznak ugyanis éppen a profiljából adódó kiállításai révén meghatározó szerepe van az oktatásban, a helyi lakosság tudásának gyarapításában. Akár a fennmaradás kulcsa is lehet az aktív közreműködés kialakítása a helyi oktatási intézményekkel.
A muzeális intézmények alapvető feladata, hogy a gyűjteményeikben lévő tárgyakat, dokumentumokat a hatályos rendelkezéseknek megfelelően rendszerezzék. Ez a gyűjtemény működésének első számú feltétele. A kötet utolsó írásai az épület berendezésének, az állandó és időszaki kiállítások létrehozásának, a műtárgyak, dokumentumok nyilvántartásba vételének szakszerű módszereit veszik sorra, nem mellőzve a gyakorlati fortélyokat. Feltétlenül szükség van arra, hogy a tájház fenntartói megismerjék a műtárgyak szakszerű kezelését, főképp azért, mert a muzeális intézményi működési engedéllyel rendelkezők pályázhatnak a Nemzeti Kulturális Alapnál például restaurálásra, műtárgyvédelemre.
A kiadvány utolsó tanulmányában a pénz kerül fókuszba. Napjainkban számos muzeális intézmény küzd anyagi gondokkal, melyek a különböző pályázatoknak köszönhetően részben csökkenthetők. Ezért elengedhetetlenül fontos megismerkednünk azokkal a forrásokkal, amelyek túllendíthetnek bennünket az anyagilag kritikus időszakokon, nem mellesleg hozzájárulnak intézményünk modernizációjához.
Összességében egy olyan kötet látott napvilágot, amely módszeresen összefoglalja a tájházakat működtetők számára a vonatkozó alapvető néprajzi, muzeológiai ismereteket, és megfűszerezi őket az intézmény sikeres működtetésének minden lényeges elemével. Végül a tájház menedzselésének ismereteivel, a pályázati lehetőségek feltérképezésével felteszi az „I”-re a pontot. Ajánlom a könyvet minden muzeológiát oktató felsőoktatási intézmény hallgatója számára kézikönyvként. A megújulás ismertetőm elején említett szükségességére térek vissza még zárásképpen. A tanulmánygyűjtemény teljesítette „mission statement”-jét, miszerint hasznos, szakmailag hiteles, gyakorlatias tudással kell ellátnia a továbbképzés résztvevőit. A kiadvány biztos alapja lehet minden tájház, sőt muzeális gyűjtemény törvényes és sikeres működésének.
Tájház-vezetési ismeretek
Szerk.: Bereczki Ibolya – Szablyár Péter
Magyarországi Tájházak Szövetsége
[1] Írja dr. Bereczki Ibolya a kötet Bevezetésében.
[2] Füzes Endre: Örökségvédelmi ismeretek II. Tárgyak a tájházban.
