©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Rákosi születésnapja

Egy tárlat, amely egy 60 évvel ezelőtti kiállításra emlékezik, önmagában is kuriózum. Főleg, ha a kiállítást olyasvalaki nyitja meg, aki maga is látta a régi tárlatot.

Az egyik az, hogy a Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapjára rendezett nagy (nem is egyszerűen múzeumi) kiállítással az utóbbi évtizedekben többen foglalkoztak ugyan, az anekdotikus részletek egyeznek is a beszámolókban, ám a kiállítás muzeológiai történetét mégsem ismerjük. Mára ugyanis nyilvánvaló, hogy a két részből álló kiállítás, itt, a volt Igazságügyi Palota erre a célra gyorsan átalakított 33 termében, nem is a 8 termes életrajzi bemutatás, sokkal inkább a 25 teremben kiállított születésnapi ajándékok miatt maradt mindmáig igazán tanulságos. Számunkra annál inkább, mivel megújított, aktualizált magyar népművészeti és népi iparművészeti termékek ilyen mennyiségben korábban soha nem voltak láthatók. Noha egyes tárgyakról tudjuk, hogy eredetileg más célra készültek, jó részük frissen megrendelt vagy rögtönzött volt, új keretekbe próbálta helyezni az akkor megtalálható magyar népművészetet.

Tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának legfőbb vezetése már az előző év nyár végén elhatározta – hivatalosan az ünneplendő távollétében –, hogy nagyszabású kiállítás nyílik majd a 60. születésnapon, „Rákosi Mátyás harcos élete” címmel. (A kiállításon a „harcos” jelző elmaradt. A népművészeti részhez nem is illett.) Ennek adminisztratív szervezésével Horváth Mártont, a „Rákosi-titkárság” vezetőjét, az MDP Politikai Bizottságának tagját bízták meg. Ő nyitotta meg 1952. március 9-én délután a kiállítást (amely az év június 30-ig állt). A kiállítás protokolláris fontosságát bizonyítja, hogy a megnyitón megjelent az éppen kinevezett államelnök, a miniszterelnök, a „négyesfogat” többi tagja (Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József) és a Szovjetunió budapesti nagykövete is. Az akkori Magyarországon protokollárisan ennél rangosabb rendezvény nem is volt elképzelhető.

Az utólagos szemlélő nem is érti, az egyfelől határtalan személyi kultusz bizonyos pontokon mégsem jelent meg, vagy éppen tiltva volt! Például az utcanév-változtatási kérelmeket Révai visszautasította. Ugyanakkor Rákosiról egyetemet, gyárat, hidat stb. ekkor kereszteltek át. Bélyegre került, festők ábrázolták őt és még a feleségét is.

Maguk az ajándéktárgyak a Rákosi-titkárságra érkeztek, ahol – legalábbis a hivatalos hírek szerint – Rákosi időről időre maga is megnézte az egyre sokasodó ajándéktárgyakat, és elismeréssel méltatta kiválóságukat. (A propaganda még arra is ügyelt, hogy az ünnepelt „szerényen” sokallja az erre fordított munkát.) Olyan sok tárgyat hoztak, hogy a titkárságon külön beadó ablakot kellett létesíteni a fogadásukra. Már a kiállítás anyagának alapján jelent meg Bokor Miklós gazdagon illusztrált könyve: Népünk szeretete. Népművészeink ajándékai Rákosi Mátyás 60 éves születésnapjára (1952). Ennek szellemi-néprajzi irányítója Széll Jenő volt, aki 1931-től illegális kommunista, 1950–51-ben a Párt Agitációs Propaganda Osztályának helyettes vezetője, 1951-től 1956-ig a Népművészeti Intézet igazgatója volt. A „korszerű népművészetről” képviselt nézetei később is generációkon keresztül hatottak. (Majd Nagy Imre csoportjához csatlakozott; 1959-ben „Mérei Ferenc és társai” bűnügyében ítélték 5 évi börtönre.)

Azért említem mindezt, hogy érzékeltessem, a „népművészeti” kiállítás csak egy hang volt a szervezett kórusban, ám még az oly erőteljesen vezényelt kórusban is voltak különböző hangok.

Ez a hetvenedik Sztálin-születésnap (1949) adta a közvetlen szcenáriót a Rákosi-születésnap megünneplésére. Azt nem tudom, a Szovjetunióban bekapcsolták-e a népművészeti kiállításokat az ünneplésbe. Ugyancsak az Ethnographia (1949: 381–382.) azonban már ekkor közölt egy útmutatónak szánt beszámolót „Díszítő és alkalmazott népi művészetek kiállítása Moszkvában” címmel.

Volt azonban egy másik, hazai előzmény is, amit tudtommal eddig nem vettek észre az utókoros méltatók. 1951. február 25-e és március 2-a között tartották az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) II. kongresszusát Budapesten, az Építőipari Dolgozók Szakszervezeti Székházában. A Magyar Filmhíradó 1951/10. száma nemcsak a kongresszusi beszédek részleteit, hanem azt is bemutatja, ahogy „Rákosi beszélget a küldöttekkel a szünetben. Ajándékok Rákosi Mátyás neve napjára és a kongresszus tiszteletére”. A kor némi ismeretében is csak most jöttem rá, hogy ezek szerint a pártkongresszus kezdőnapját Jégtörő Mátyáshoz alkalmazták! A pártkongresszus helyszínén közszemlére is tették az ajándékokat. Hogy ezek közül mi került a Rákosi-titkárság közvetítésével a következő évi kiállításba – nem tudom. Ekkor azonban már folytak egy új múzeumi kiállítás előkészületei, amely a Nemzeti Múzeum történeti anyagához képest egy új, a munkásmozgalmat középpontba állító kiállítást célozott meg. 1952 júliusában, a Néprajzi Múzeum mai épületében el is kezdi tevékenységét a Munkásmozgalmi Intézet, amely ezt az új kiállítást meg is csinálta, és ennek megfelelő helyein nagymértékben fel is használták a születésnapi kiállítás mindkét részének anyagát. Azt, hogy a tárgyak közül melyik és milyen úton került (jóval később) a Nemzeti Múzeumba és (szinte azonnal) a Néprajzi Múzeumba – természetesnek és tanulságosnak tartjuk. Érdekes lenne azonban a folyamatot pontosan is leírni.

Nem tudom, a szovjet pártkongresszusokhoz kapcsolódva voltak-e ajándékkiállítások, és mi lett e tárgyak későbbi sorsa. Moszkvában ekkor már évtizedek óta (pontosabban az 1937-es párizsi Exposition Internationale des Arts et Techniques dans la Vie Moderne szovjet pavilonja folytatásaként) ott volt a hatalmas „Népgazdasági kiállítás”, ahová eljuthattak az ilyen ünnepi tárgyak. E sokpavilonos kiállítás anyagát egyébként is időnként felfrissítették, visszamenőleg retusálták stb.

Emellett még egy szál fontos lehet, de erről nem tudok semmit. 1950 és 1952 között működött nálunk a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MÚMOK), amelynek vezetője Ortutay Gyula volt. Ennek a szervezetnek volt feladata a múzeumok államosítása, centralizálása, központi kiállításszervezés és sokoldalú kooperáció kiépítése. Bármennyire a párt kezében volt is a Rákosi-kiállítás ügye, a MÚMOK tudhatott erről, annál inkább, mivel a létesítendő Munkásmozgalmi Múzeumot ekkor és ott szervezték. Pontosan hogyan is folyt az irányítás és kiválasztás – nem tudom. Sajnos, a vélhető koronatanú, Ortutay Gyula Naplója épp ezekből az évekből igen hézagos és semmitmondó.

(Egyébként a Medve utcai iskola máskor is elvitt minket múzeumba. A „földrajzi szakkör” – amelynek titkára voltam – pedig külön túrákat is szervezett. Így néztük meg például, saját szándékunkból a tisztviselőtelepi Néprajzi Múzeumban az Afrika-kiállítást. Ezt a látogatást én szerveztem, vezetőt is kértünk. Akkor jártam először a budapesti Néprajzi Múzeumban. Évtizedekkel később K. Kovács Péter megtalálta és meg is mutatta nekem a látogatást bejelentő és vezetést kérő levelezőlapomat. Remélem, ez most is megvan az Ethnológiai Adattár féltett kincsei között.)

Amennyire emlékszem, mint diákok nem voltunk lelkes Rákosi-barátok, tanáraink sem. Inkább csak a szokott szaladgálás, lökdösődés volt ránk jellemző a kiállítás során. Magam az in situ tárgyalóteremre emlékszem, „ahol Rákosi elvtársat elítélték, de ő vádlottból vádlóvá vált!” Furcsa módon nem a mostani, második emeleti előadóteremre emlékszem, hanem arra, mintha más szinten, lejjebb lett volna, és keresztül lehetett menni a termen. Az ajándékok közül egy legalább négyzetméternyi és úgy 25 centiméter vastagságú, üdvözlő felirattal és sok-sok cukrászmintával díszített marcipánszív ma is előttem lebeg. Ezt mindenki megbámulta, és a felszeletelését javasolta. Ami nem következett be. A szegedi, természetesen bolsevik-vörös pillangós papucs is emlékezetes maradt. Ezt Rákosi elvtárs feleségének szánták. „Rá se fér az üzbég asszony tyúkszemére” – mormogta valaki. (A feleség különben jakut volt és keramikus.) Rákosi elvtárs kapott valamilyen írópultot is, olyan tintatartóval és paddal, amely a régiesebb és szegényesebb iskolákban akkor még használatban volt.
Volt egy hatalmas, szépen faragott fatárgy is. Ma már tudom, hogy székelykapu-utánzat volt, galambbúgóval. Nyilván a második világháború forgatagában végül hozzánk érkezett bukovinai székelyek egyik neves faragója készítette. A galambokat itt „békegalambnak” titulálták, és Rákosit a feliraton felhívták a békeharc továbbvitelére. A kiállításon főként a sok-sok kerámia és textil felvetette azt a kérdést: mire lehet mindezt használni, mi lesz e tárgyakkal ezután?

Ma is erre keresünk feleletet.

Már a kiállításmegnyitó pár tanulságát is ideírhatom. Granasztói Péter, Sedlmayr Krisztina és Vámos-Lovay Zsuzsanna friss könyve (Átváltozások – Palotából múzeum – 2012) a mai budapesti Néprajzi Múzeum épület- és funkciótörténetét írja le. Eközben említik az 1952-es Rákosi-kiállítást is. Noha természetesen minden múzeum története érdekes – ám a Nemzeti Múzeum vagy az Iparművészeti Múzeum mindig is az volt, míg a Kossuth Lajos téri palota igazán változatos célokat szolgált. (És a hírek szerint még nincs is vége a kalandoknak.) Meg a budapesti „Néprajzi Múzeum” változatos helyszíntörténete is párját ritkítja. Egyszóval legalább ötnegyed évszázada kiváló témát szolgáltattuk a kutatók számára!

A mostani kiállítás hihetetlenül gazdag vizuális anyagot mutat be: képeket és filmeket. Számomra is meglepő volt, hogy most ismét láthattam az akkori technikai maketteket (olajfúró toronytól szénbányabejáratig és gőzhajómodellig). Akkor bizony sajnáltuk, hogy ez a Märklin-világ nem mozgott. Most lehetett látni, milyen gyönyörű babák mutatták be Bács-Kiskun megye népviseleteit. Ezt annak idején, társaimmal együtt (fiúosztályba jártam) mély megvetéssel szemlélhettük: ezek csak „lányoknak való babák” érveléssel. Én nem is emlékszem sok technikai csodára. Volt valami rakétaautó-szerűség is, nem tudtuk, mire jó, mi arra tippeltünk, „valami új dodzsem” lehet. És bizony nem vettem észre, hogy egy orosz televíziókészülék is volt az ajándékok között. (Persze műsor nélkül.) Kortársam, aki iskolai látogatásban szintén ott volt a kiállításon – egyre kereste a fényképeken, mert ő erre és sok más technikai csodára emlékezett.

A rendezők arra kértek és kérnek mindenkit, osszák meg egykori élményeiket a mai látogatókkal. (A kiállítás címe élő e-mail cím, amelyet a múzeum munkatársai olvasnak - szerk.) Magam is ezt hangoztatom. A kiállítás politikai és néprajzi tanulságain túl az is hallatlanul izgalmas: mit is jegyeztünk meg egy akkor, 60 éve bizony igen impresszív kiállításból. Tessék jönni, emlékezni, korrigálni!

Külön köszönöm Granasztói Péter információját: a Rákosit elítélő bíróság terme csakugyan egy szinttel lejjebb és nagyjából ott volt, ahol emlékezetemben megőriztem.
Mások még több ilyen emléket kereshetnek elő – erre való a kiállítás honlapja is – nekünk, öregeknek közös (és nem csak etnográfus) múltunkból.
Noha a kiállítás csak pár tárlót tartalmaz, ezeket is érdemes végignézni, a bemutatott képek, filmek pedig akár órákig is nézhetők. A néprajzkutatóknak érdemes lenne az akkor teljes „népművészeti” anyagra vonatkozó ismereteinket külön is összefoglalni.

A kiállításról bővebben: itt.