Nápoly – a művészet szemszögéből
Nápolyba látogatni élmény. Sokakat riaszt ugyan a nápolyiak hangos életvitele, a nem mindig „nyugat-európai” színvonalú köztisztaság, de mindezek ellenére érdemes megnézni ezt a pezsgő és minden ízében (dél-)olasz várost
| Szirmai Anna |
2012-06-27 09:12 |
Nápoly Campania régió fővárosa, az ország harmadik legnépesebb települése és jelentős kulturális központja. A városban az utóbbi években több nagyszabású kulturális beruházás is lezajlott. Két modern és kortárs művészetet bemutató intézmény is megnyitotta kapuit a kétezres évek eleje óta.
A történelmi városrész egyik kis utcájában 2005 óta működik a Museo d’Arte contemporanea DonnaREgina (M.A.D.R.E) – Nápoly kortárs művészetnek szentelt múzeuma. Az intézmény az otthonát adó épületről, a Palazzo Donnaregináról és a szomszédos Santa Maria Donnaregina kolostorról kapta a nevét, amelyet egyébként II. Anjou Károly nápolyi király és magyar felesége, Mária királyné építtetett újjá 1325-ben. Álvaro Siza Vieira neves portugál építész készítette a múzeum épületének modernizációs terveit, tiszteletben tartva az eredeti belső tereket és a 19. századi palazzo sajátosságait, funkcionális, a kortárs művészet bemutatására alkalmas teret hozott létre.
Eddig is számos, európai szinten is jelentős kiállítással bizonyított a M.A.D.R.E.: 2006-ban Jannis Kounellis retrospektív tárlatot rendezett, majd egy évre rá a Tate Liverpoollal együttműködésben Bruce Nauman munkáit láthatta a nápolyi közönség, d
e volt már itt Piero Manzoni, Georg Baselitz és Robert Rauschenberg kiállítás is. Ezúttal pedig az informel és arte povera nagyjait felvonultató izgalmas állandó tárlat mellett Gerardo di Fiore God Save The Queen című, kifejezetten a M.A.D.R.E.-ba készült kiállítása volt látogatható június 25-ig. A címadás a művész részéről kiáltványként is értelmezhető: az angol nemzeti himnusszal az elnyomó hatalommal bíró királynőre, mint a gyarmatok legfőbb uralkodójára utal, de az emberiség „ősanyja”, a Földanya szerepével is kapcsolatba hozható a cím. Gerardo di Fiore a nápolyi szépművészeti akadémián tanít szobrászatot, sajátos jellemzője a M.A.D.R.E.-ban is megjelenő szokatlan anyaghasználat. A négy szekcióba rendezett tárlaton három műve szerepel, mindhárom először „lép” közönség elé. Habszivacsból készült szobor-installációi tapintható puhaságukkal a szobrászat hagyományos szilárdságát, időtállóságát kérdőjelezik meg; emellett az anyag hordoz magában némi iróniát a fogyasztói „műanyag-társadalom” és a mai tárgykultúra eldobható jellegére utalva. A művész szándéka szerint „opera aperta”, nyitott mű jött létre a kiállítótérben, amely számtalan interpretációs lehetőségre ad módot. Ezek egyike lehet, ha a kiállítás címét használjuk vezérfonalként, amely a művek kontextusában új, tágabb jelentést nyer: a Királynő, a távoli, egzotikus gyarmatok teljhatalmú úrnőjének szimbólumaként jelenik meg a tigris, habszivacs-bambuszok között. Hatalom, korlátok közé szorítva, elszigetelten. A cím harmadik olvasataként pedig a múzeum iránti tiszteletadást is felfedezhetjük : „A Királynő Múzeuma”. A God Save The Queen további három műve is bonyolult utalásrendszerben értelmezhető, sajátos világot hoz létre – habszivacsból.
Más érdekességeket is tartogat a város a művészetkedvelő közönség számára: még újdonságnak számít a két éve, az egykori börtön épületében, a Castel Sant'Elmo város fölé magasodó erődjében megnyílt „Napoli Novecento 1910-1980” múzeum. A gyűjtemény a 20. század első évtizedétől 1980-ig született művekből áll, a 90, szinte kizárólag nápolyi alkotótól származó, több mint 150 alkotás Nápolyi művészettörténeti áttekintését nyújtja. Széles körű összefogás eredményeképpen, magángyűjtők és az ország más városaiban működő hasonló intézmények ( pl.: egy korábbi cikkünkben már bemutatott Trento e Roveretoban működő MART vagy a római Galleria Nazionale di Arte Moderna) is letétbe helyeztek itt műveket, hogy létre jöhessen az átfogó gyűjtemény. A tárlat korszakonként kialakított szekciókban dolgozza fel az egyes irányzatok, mozgalmak jellemzőit, nápolyi képviselőik bemutatásával. A korai futurizmus nápolyi megjelenésével indul (1910-1914), majd az úgynevezett Circumvisionisti mozgalom után az érett futurizmus (1920-30-as évek) bemutatása következik. A két világháború közti művészeti élet és a második világháború traumájának feldolgozását láthatjuk a következő szekciókban, ezután az ötvenes években működő Gruppo Napoletano Arte Concreta, vagyis a Nápolyi Konkrét Művészet csoport tevékenységével ismerkedhetünk. Helyet kaptak a tárlaton olyan művészeti mozgalmak, mint a „neorelaizmus”, az informel és helyi csoportosulások, mint a Gruppo Sud (Dél Csoport), vagy a Gruppo '58. Megjelenik a hatvanas évek Pop art-ihletésű „oggettualismo napoletano”-ja, ami sajátos nápolyi tárgykultuszt és objekt artokat eredményezett, valamint a hetvenes évekbeli performance-ok dokumentációja. Az „Ólomévek” (anni di piombo) feszültséggel teli kísérletező tendenciái is bemutatkoznak, közülük kiemelt jelentőséget kapnak a vizuális költészet kísérletező munkái és a társadalmi kérdésekkel foglalkozó alkotások. A nyolcvanas évek felé tartó utolsó szekció az új hangok és nézőpontok bemutatására szolgál, egészen az 1980. november 23-án bekövetkezett pusztító földrengésig, ami az élet – így a művészet – minden területét alapjaiban rengette meg Nápolyban és környékén.
Végül egy harmadik kiállítás, amely június 24-ig volt látogatható: Olaszország egyesülésének (tavalyi) 150. évfordulója alkalmából a nápolyi Gallerie d’Italiában nyílt meg a Magnum fotóügynökség Italia e gli Italiani (Olaszország és az olaszok) című, nagyszabású fotókiállítása. Neves Magnum-fotósok (Christopher Anderson, Donovan Wylie, Mikhael Subotzky, Bruce Gilden, Harry Gruyaert, Alex Majoli, Richard Kalvar, Mark Power, Paolo Pellegrin) Olaszország különböző helyszínein készült képeinek tematikus szekciókba rendezett, színvonalas, reprezentatív bemutatóját láthattuk a patinás Palazzo Zevallos Stigliano-ban. Olyan hívószavak, mint „a tenger”, az „új terek”(Nuove Piazze), a „Mi és mások”, vagy az „Emlékezés helyei” köré csoportosított fotók a múlt és a jelen Olaszországát festik le, az országra jellemző szokásos sztereotípiákkal együtt és (olykor) azok nélkül.
