A piros és a kék szőnyeg

Politika és múzeum

Jonathan Horowitz választási installációja kapcsán újra előtérbe került az amerikai kortárs művészeti galériák, múzeumok és a politika kapcsolata

Cikk küldése

e-mail:

A kiállítóteremben egymással szemben két egyforma méretű szőnyeg. A pirosra a republikánusok ülnek, a kék a demokratáknak ad helyet. A szőnyegek végén, egymásnak háttal, két nagyméretű tévé, melyen a látogatók az amerikai elnökválasztási kampány fontosabb eseményeit (elnökjelölti, alelnökjelölti viták, voksolás) tekinthetik meg élőben, szurkolhatnak a jelöltjüknek, majd utána megbeszélhetik az eseményeket, vitatkozhatnak a választási programokról vagy éppen a kulturális intézmények helyzetéről. A demokraták természetesen a CNN-t nézik, a republikánusok a Fox News-t.  A piros szőnyeg mellett a földön Mitt Romney, a republikánus jelölt nagyméretű portréja áll, a szőnyegek választóvonalánál (mely a nemzet egységére utal), a falra akasztva Obama képe. A választástól függött, hogy mi lesz a képekkel. Ha Romney győzött volna, akkor az ő képe kerül Obama helyére.

A teremben ezen kívül van még egy számítógép a projekt információival, és a falon a Your Land/My Land felirat, mely Woody Guthrie amerikai folkzenész 1940-es This Land is Your Land című híres patrióta dalára utal, melyet később Johnny Cash-től Neil Youngon át Bruce Springsteenig számosan feldolgoztak, és a választási kampányok egyik kedvelt dalbetétje lett.

A minimalista installáció Jonathan Horowitz New York-i művész munkája, aki újragondolta a 2008-as elnökválasztásra megálmodott ötletét, melyet akkor a Gavin Brown’s Enterprise művészeti galériában mutatott be. A Your Land/My Land: Election ’12 címet viselő művét most az Egyesült Államok hét kortárs művészeti múzeumában, galériájában mutatták be, köztük szilárdan republikánus (Texas, Utah, Georgia) és demokrata (New York, Kalifornia) államokban, valamint a megosztott Észak-Karolinában és Missouriban.

Az installáció az interaktív műalkotás, a városi fórum vagy éppen egy társalgó furcsa keveréke, középpontjában a televízióval. Vizuális metafora a politikailag megosztott országról, a párbeszéd lehetőségeiről és korlátairól.

A projekt ürügyén újra előtérbe került az a kérdés – azon a szokásos dolgon túl, hogy egyáltalán művészetnek lehet-e nevezni az ilyet – , hogy az amerikai kortárs művészeti múzeumoknak mennyire kell helyet adniuk a politikai párbeszédnek, egyáltalán hogyan kell viszonyulniuk a politikához. Ezt taglalja a kiállítás kapcsán a New York Times néhány nappal ezelőtti cikke is.

Randy Kennedy újságíró meglátása szerint korábban, a vietnami háború vagy az AIDS-krízis idején a múzeumok, galériák sokkal politikusabbak voltak. Természetesen ma is vannak olyan alternatív helyek, ahol az explicit politikai üzenetek előtérbe kerülnek, és felnőtt egy új generációi is, amely a művész és az aktivista szerepkörét nem különíti el élesen egymástól. Ennek ellenére az utóbbi másfél évtizedben a kortárs művészeti múzeumok és galériák jelentős része egy apolitikus bunkerbe vonult vissza, nem igazán reagáltak az iraki és az afganisztáni háborúra vagy más politikai eseményekre.

A probléma persze az újságíró szerint is összetett. A mai apolitikusság részben az 1980-as és 90-es évek kulturális háborújának öröksége, amely számos intézményt arra ösztönzött, hogy óvatos nyúljon a politikai témákhoz. Emellett a politikai művészetet az amerikai múzeumlátogatók többsége visszautasítja, egydimenziósnak és vizuálisan unalmasnak tartja. És a kérdést nem lehet csak a képzőművészetre redukálni, a kortárs írók és filozófusok többsége szintén ódzkodik a közvetlen politikai témáktól.

Egy másik fontos momentum, hogy az utóbbi évtizedben az erős politikai meggyőződéssel rendelkező művészek közül sokan úgy gondolták, hogy jóval nehezebb kifejezniük magukat egy konvenciókkal és elvárásokkal teli múzeumi kontextusban. Projektjeiket a múzeumok falain kívülre vitték, a webre, az utcára, az egyes közösségek, szomszédságok által létrehozott nyilvános terekbe.

Carin Kuonia a Vera List Center for Art and Politics igazgatója szerint az amerikai múzeumok az amerikai állampolgári öntudat megerősödésével szorosan együtt alakultak és fejlődtek. Helyzetüket egy sajátos paradoxon jellemzi. Ahogy Francis Henry Taylor, a Metropolitan Museum of Art 1940-es és 50-es évekbelii igazgatója mondta, a múzeumoknak nem kisebb szerepük van, minthogy a "demokrácia bábái" legyenek. Fennkölt politikai szerepüket viszont úgy tölthetik be, ha oktatják és nevelik az állampolgárokat, miközben távol tartják magukat a hétköznapi politikai csetepatéktól, állásfoglalásoktól. Ettől függetlenül az utóbbi években számos amerikai múzeum, többek között a MOMA is újra elkezdte keresni az utat a politikailag határozottabb üzenetű kiállítások felé.

Horowitz számára mindez nem kérdés, a liberális New York-i művész szerint a politikai párbeszéd múzeumi megteremtése inkább kitágítja, mint szűkíti a múzeumba járók körét. "Úgy gondolom, hogy a múzeumoknak szerepet kell vállalniuk a politikai párbeszédben, amit korábban sokkal aktívabban tettek meg, mint manapság. (...) Azt remélem, hogy ez a munka egy kicsit összeköti azt a szakadékot, ami a múzeumok és a körülötte lévő világ között tátong. Amikor gyerek voltam, a családi ebédlőben Edward Hicks A béke birodalma című képének posztere lógott. A kép alatti szöveg ez volt: A Brooklyn Museum mindenkié. Ez az üzenet máig megragadt bennem.”

Fotók