(V)élmények a 21. századi múzeumban

BESZÁMOLÓ

A kulisszák mögé tekintettünk, hogy megértsük, mitől akad el a lélegzetünk egy festmény láttán, mi az a láthatatlan erő, amely arra készteti emberek százait, hogy mint a bolygók a Nap körül, ugyanazt az utat járják be egy kiállítás terében.

Kovács Vera

2013-12-18 08:00

Miképp magyarázhatók azok a finom, ki nem mondott rétegek, amelyek döntően befolyásolják azt az örökséget, amelyet a múzeumból hazaviszünk?

December 10-én a Lámpásban ült össze második alkalommal a Látszótér stábja és vendégeik, Bárd Edit (Duna Múzeum) és György Péter esztéta. Míg utóbbi a nagy, külföldi múzeumok történeteivel, botrányaival tágította gondolkodásunkat, addig Bárd Edit az esztergomi Duna Múzeum egészen konkrét példáján a hazai körülményekbe engedett bepillantást. A beszélgetés tárgyát ezúttal a múzeumi élmény, az alapját pedig a szervezők által válogatott filmjelenetek szolgáltatták.

Egy rövid történetélmény: a Louvre-nak évente több mint 8 millió látogatója van. A folyosókon véget nem érőn hömpölyögnek a turisták. A képek előtt 5-10 másodpercet töltenek el, Da Vinci Sziklás Madonnáját elismerő bólintással nyugtázzák, azonban egy áramlat céltudatosan egy nagy terembe vezet. Ennek a túlsó oldalán, már a belépéskor felsejlik egy festmény, amelyet plexi véd, és olyan kitüntetett darabja a gyűjteménynek, hogy az egész falat kisajátíthatta, pedig ott még Tokió vasúthálózatának térképe is elférne. A külvárosokkal együtt. Mégis, ez a kicsi, sötét árnyalatú kép arra készteti a nézőt, hogy verekedje be magát a több száz többi közé, kapja elő a fényképezőgépét és fényképezzen, ahogy csak kitelik tőle. A szemközti falon – amelynek a belépéskor háttal állunk – egy hatalmas vászon terpeszkedik. Ennek nem jut kitüntetett figyelem. A fent leírt emberfeletti, már-már gravitációs erejű képen – mint azt az olvasó már sejtheti – a Mona Lisa mosolyog. Vele szemben Veronese Kánai menyegzője, az itáliai reneszánsz remekműve elárvultan, a látogatóktól elhanyagoltan függ. (Erről ITT nézhetsz meg videót – illusztráció a videó 11:37 és 12:45 perceinél)

Hogyan alakult ki a Mona Lisa imádata? Mi ad irányt a céltalanul csellengőnek, honnan tudja, hol kell megállnia, csodálkoznia, könnyeket elmorzsolnia, vagy fejrázva, gyorsan továbbállnia? Ezt az önmagában is hatalmas kérdéskört Hantó Fruzsina és Kovács Vera, az est moderátorai a múzeumi tér, az idő és a csomagolás problematikájára szűkítették le. Hogy ez valójában mennyire szűkített le bármit is, arra még kitérünk.

A múzeumi tér főleg az elmúlt húsz évben nyert kiemelt helyet a múzeumi gondolkodásban. György Péter utalt arra a nemzetközi trendre, amely a világ nagy múzeumainak radikális átalakulásához vezetett: a Louvre Leoh Ming Pei-féle átépítésére és az üvegpiramisra, vagy a British Museum most már fedett belső udvarára. Milyen érdekes és nagy kreativitást igénylő feladat a régi múzeumok berendezése is, hiszen eredetileg gyakran más célokat szolgáltak. Bárd Edit a Duna Múzeum példáján szemléltette, hogyan alakul át egy barokk palota kiállítási térré, és hogy az alapadottságok miként határozzák meg a tér jellegét, illetve a tárlat ritmusát.

Az idő múzeumokra gyakorolt hatása is nagyon összetett probléma, a világ felgyorsult fejlődési üteme mellett nem csupán a kiállítás eszközei változtak, de a világítás sem természetes, felülről érkező, hanem mesterséges, és mesteri játékoknak nyit teret. A kis múzeumoknak mégis talán nagyobb mozgástere lehet – ebben a beszélgetőpartnerek egyetértettek –, hiszen az elvárások nem kényszerítők, a lehetőségeknek pedig csak az emberi fantázia szabhat határt. Ellenben a Louvre hatalmas elvárásoknak kénytelen megfelelni, mint a párizsi turizmus egyik fő célpontja. György Péter utalt az Ermitázsra (mint kedvenc múzeumára), amely nem akar tetszeni, a világ egyik élvonalbéli gyűjteményét a változásoknak ellenállva, változatlanul mutatja be, és nem törekszik olyan hatáskeltésekre, mint amilyenekkel a Mona Lisa esetében találkozhattunk.

Bárd Edit a Duna Múzeum kapcsán érzékeltette, milyen érzékenyen érinti a múzeumokat és a látogatókat a legkisebb változás is: az udvaron régen vasmacskák, horgonyok voltak kiállítva, emblematikus darabok, olyannyira, hogy bár már az előző évezredben eltávolították, a látogatók még ma is keresik, hiányolják őket. Ez érvényes a legnagyobbakra is: a Louvre átépítése miatt a bejárat más helyre került, ez azonban megbontotta az élmény struktúráját is: a Milói Vénusz, amely az egyik fő látványosságnak számít, jelentőségét vesztette, és a Veronese-festményhez hasonlóan kikerült a múzeum főáramából. Így változott meg kontextusa egyik napról a másikra.

A beszélgetés ekkor indult csak el igazán – a hallgatóság aktivitásának köszönhetően. Hogy miért? A múzeumépítészet felvirágzása mind ez idáig Magyarországon kívül eső, külföldi tendencia volt. Most azonban a Múzeumi Negyed körüli tervezgetések nálunk is élő és figyelemre méltó kérdéssé emelik. György Péter hangsúlyozta, hogy a múzeumokról alkotott elképzelések jelenleg a tervezés korai szakaszában járnak, és a beruházások a megvalósulás szakaszába érve még bizonyára lelassulnak, illetve nagymértékben át is alakulhatnak. Az azonban addig is nagyon égető kérdés, hogyan helyezkednek majd el a megújuló múzeumok. A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria milyen új kölcsönhatásba lépnek egymással? Hogyan és hol férnek el ezek a gyűjtemények? A megfelelő raktározásról hogyan gondoskodnak az átalakítás vezetői? A Természettudományi Múzeum gyűjteményét nem éri-e kár az átmeneti helyzetben a nem megfelelő tárolási körülmények között? Ezek a kérdések nem forognak közszájon, a nagyvonalú, idilli tervekben sem tűnnek fel, és mint György Péter megjegyezte, nem különösebben izgatják az „egyszerű állampolgárt”. Ha tehát a Látszótér merítése túl bőnek bizonyult is, legalább megfogalmazódott az egyik legfontosabb célja és feladata, hogy a „láthatatlant láthatóvá tegye” (Frazon Zsófia hozzászólása nyomán), és a muzeológusok és muzeológustanoncok lelkesedését és múzeumok iránti rajongását másoknak átadva, társadalmi kérdéssé emelje múzeumaink, közgyűjteményeink sorsát.