Felemelő közösségi feladat
DIÁK BESZÉD
A cikk a Néprajzi Múzeum iskolai közösségi szolgálatban tevékenykedő fiatalokkal együtt végzett szakmai munkáról szól, kiegészítve az alkotótevékenységet bemutató alkalmi kiállítás megnyitó szövegével. Fiatalok és mentorok együtt.
| Gáspár Miksa |
2016-07-11 08:00 |
A Néprajzi Múzeumban minden évben igyekszünk az iskolai közösségi szolgálatot (IKSZ) teljesítő középiskolás diákoknak „felemelő közösségi feladatot” adni. Ezért a 2016 tavaszán hozzánk jelentkezett diákok egy részével belefogtunk egy tanulmányi kiállítás megvalósításába. A cél, hogy megtudjuk, mi a kamaszok reflexiója egy múzeumi tárlatra, és képessé tegyük őket arra, hogy értelmezésüket saját kiállítás formájában fejezzék ki. A módszer, hogy két múzeumi mentor segítségével, kollaborációs formában, a Betlehem „nagy dolgok a jászolnál történnek” című kiállításban, egy jól felépített folyamat során eljussunk az ismeretlen témától és idegen múzeumtól az önkifejezésig és véleményformálásig.
A diákok önként dönthettek e mellett a feladat mellett, ami azonban négy hónapos elköteleződést kívánt. Így tavasszal 10 diákkal kezdtük a munkát. A munkafolyamat nagy részében a betlehemi téma, a kiállítási és gyűjteményi anyag megismerése, a múzeumi funkciók, módszerek és kifejezésmódok körüljárása és elsajátítása, illetve egymás megismerése, a közös nyelv kialakítása zajlott. A munka második, rövidebb részében fókuszáltunk a tanulmányi kiállítás megvalósítására, amelybe bevontunk egy kortárs meseírót is. Az ő szövege, annak átdolgozása, a hónapok során tanult és átélt ismeretek, élmények alapján zajló látogatóbaráttá alakítása, illetve mindezek illusztrálása folyt az utolsó pár együtt töltött hétben. Ebbe a részbe bevontunk még egy korábbi IKSZ-es diákot is, akit közös megegyezéssel a kiállítás megnyitószemélyének választottunk. Ő mint a résztvevőkkel egykorú diák, és mint tapasztalt múzeumi önkéntes, megfigyelőként vett részt a foglalkozásokon, hogy megismerje a közösséget, belelásson a munkafolyamatba, és ha szükséges, segítő kezet nyújtson. A közösen átdolgozott kortárs betlehemi történetet végül az öt leglelkesebb diák illusztrálta. Így született meg a Menekültmese című, fényben és sötétségben olvasható installáció.
A bemutató napjához közeledve be kellett látnunk, hogy az elkészült művek az alkotási folyamat megismerésével együtt sokkal izgalmasabbak, mint önmagukban, így Gáspár Miksa itt következő megnyitóbeszéde az Auróra Közösségi Térben, a Múzeumok Éjszakáján, a négy hónapos projekt közös bemutatása után, egy művészeti performansz narrációjaként hangzott el. (Joó Emese, Foster Hannah Daisy)
Gáspár Miksa: Megnyitóbeszéd
Nem csak egy szóra érdemes az az 50 óra, amit itt szórakozással eltölthet egy idetévedt középiskolás tanuló. De azok kedvéért, akik esetleg nem pontosan tudják, hogy miről is beszélek, gyorsan összefoglalom. Ma egy magyar középiskolás diáknak el kell végeznie 50 órányi közhasznú (önkéntes) munkát. Ebben a teremben is néhány, mindenre elszánt tanuló 50 órája látszik. De miért mindenre elszántak? Mert a közösségi munkánál kevés rémisztőbb és kellemetlenebb dolgot lehet elképzelni, mégis egy kifejezés méltó ellenfele lehet, ez pedig a múzeum.
Régmúlt gyermekkorom rózsaszínű emlékei között itt-ott fellelhetők a múzeumi élményeim. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ez egy felnőtt betegség, sőt fertőző vírus. Valami, ami olyan rettenetesen erős, hogy még a felnőtteket is engedelmességre kényszeríti. Különben miért állnának órákat képek előtt, kis táblákat olvasgatva, hümmögve és hunyorogva, miért váltanák meg a „kedvezményesen-drága” jegyeiket, és miért beszélgetnének még órákat az imént látottakról. Tényleg nem értettem. Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, mi tagadás, voltam jó múzeumokban is. Olyanokban, amelyek izgalmasak és érdekesek voltak, és olyanokban is, amelyek olyan hosszúak és nagyok voltak, hogy pont annyi idő volt minden zugába elfutni, mint amennyi ideig a szüleim megnézték a kiállítást. De bennem továbbra is fennmaradt egy csöppnyi előítélet. Talán nem is csöppnyi, egészen komoly, és legbelül még mindig azt gondoltam: a múzeumok unalmasak.
Aztán idekerültem a Néprajzi Múzeumba. Múzeumi tárlatvezetőnek. Először nagyon elcsodálkoztam magamon. Én? Én, akinek a szótárában a múzeum szó mellett szinonimaként az unalom szó áll, én tárlatvezető vagyok? Ez a sorsnak milyen játéka? Ráadásul, amikor idekerültem, még nem is kaptam önkéntes órákat, szóval semmi „hasznom” nem volt belőle. És mégis, még mai is itt vagyok, sőt néha úgy érzem, egyre inkább ide is tartozom. Ugyanis amikor beléptem abba tárlatba, ahol a később tárlatvezetőként is funkcionáltam, megértettem valamit. Méghozzá, hogy a múzeum maga egy művészet. És ha valaki szeretné magát otthon érezni egy múzeumban, akkor le kell fordítania, értelmeznie kell a saját módján az adott tárlatot, és a szó fizikai és lelki értelmében meg kell keresnie azt a kis zugot a múzeumban, amely ő maga. Mert minden múzeumban van ilyen, ebben biztos vagyok, csak tudni kell, hogy mindenki más szemmel néz egy kiállítást.
De most visszatérnék ide, ebbe a terembe, ebbe a múzeumba. Az elmúlt pár hónapban egy maréknyi, mindenre elszánt diákcsapat elhatározta, hogy bebizonyít valamit. Valamit, ami jóval összetettebb, mint a Thalész-tétel, és jóval bonyolultabb, mint Mikes Kelemen néhány levelének nyelvezete. Ugyanis, mi ebben a pár hétben műfordítóként dolgoztunk. Lefordítottunk egy kiállítást a saját nyelvünkre, és megvalósítottuk lépésről, lépésre. És akkor egy pár szót a műfordítókról. Becze Tímea, aki megmutatta nekünk, hogy egy lakókocsi alá és fölé ragasztott papírcsíkokkal nemcsak napot és füvet, de egy műalkotást is létre lehet hozni, és akinek jellegzetes stílusa soha nem hagyta lankadni a figyelmünket és lelkesedésünket. Brogyányi Eszter, aki a nyugati bérletárban sem vesztette el a fejét (maximum ő veszejtette el néhány embernek a tömegből), és elképesztő erőbedobással tette ragaszkodóvá az üvegtetőn cikázó vonatokat. Gergelyi Babett, aki 3-szorosan király, hiszen ő alkotta meg a 3 királyunk, akik a mai divat legcoolabb darabjaiban hozzák nem mindennapi ajándékukat a kisdednek és a családnak. És ha a fény se világít, még a háttérben bámészkodók színes sziluettjei is látszanak. Havassy Rita, akinek elhagyott tárgyai mégis utat mutatnak egy remélt, és talán később valós világ felé, és aki megformázta azt a kerítést, amely nem a rosszat a rosszabbtól, hanem a reményt a reménytelenségtől választja el. Nagy Viktória, aki új dimenzióba helyezte a betlehemi történetet, hiszen Mária látogatója az ő értelmezésében egy embercsempész, akit a szent család segítésére rendeletek oda, de vajon valóban segítséget nyújt? Nézzék meg a műalkotást, és döntsék el. És itt vagyok persze én, aki maximum pár sorral, de ennél nem sokkal többel járultam hozzá ehhez a teremhez. Én vagyok az, aki 3-szor annyi mondatban mondja el azt, amit mindenki el tudna mondani egyben, de a mai információéhes világban talán ezt kedveli a többség.
Itt vagyunk mind a hatan, és a csapatmunkánk segítségével megértettem, hogy miért kell ezt az 50 órát ledolgozni, és azt is, hogy a Néprajzi Múzeumnál kevés jobb helyet találhattam volna. De miért is? Önök nem egy olyan munkára vágynak a lelkük mélyén, ahol bár vannak szabályok, de rugalmas a munkaidő, személyre szabottak a feladatok, és az ember a munka minden fázisába beleszólhat, és meghallgatják? Ez itt egy olyan munka volt, ahol a „főnökök” és az „alkalmazottak” néha helyet is cseréltek, ahol ez az ötven óra ötven óra szórakozás volt. Ha az iskolák és munkahelyek ilyenek lennének, akkor a 8 óra munkaidőt azért kéne törvénybe foglalni, hogy a takarítóknak legyen idejük kitakarítani, mert mindenki állandóan munkában lenne. Így történt, hogy a Néprajzi Múzeumban töltött időm alatt mindkét, korábban már említett tévhitem megbukott: ugyanis a múzeum az egyik legjobb hely a világon, és ennél az 50 óránál jobb munkát soha az életben nem kívánnék magamnak, mert maga volt az álom.
Itt állunk ebben a teremben, ami ennek a hosszú és nehéz munkának az eredménye, és ami nem az eredeti helye a tárlatnak, mert mint József, megálmodtunk egy termet a Néprajzi Múzeumban, de a mi álmunk nem vált valóra, ám így utólag, ez is a csoda része. És mégis, én nem érzem úgy, mintha itt rossz helyen lenne, mert az önálló értelmezések és gondolatok mindenhol közönségre és térre találnak, főleg egy közösségi térben. Ha szétnéznek, akkor minden, ami a falakon lóg, az asztalon van, vagy a teremben található, a mi munkánk. De ez a „mi” eddig kicsit szűkebb körben volt értelmezve, mint amit valóban ez a „mi” jelent. Ugyanis említettem a diáklánc szemeit, akik egy egységet alkotva megvalósították ezt a kiállítást, de nem említettem azt a két fogaskereket, akik egymásba kapaszkodva egyszerre forgatták az egész láncot, és elindították, mozgásban tartották, és ha a láncszemek kicsit kilazultak, helyettük is tovább forgatták a gépezetet. Szeretném megkérni Önöket, hogy egy nagy tapssal jutalmazzuk ezt a két fáradhatatlan harcost, Joó Emesét és Foster Hannáh-t.
Még mindig itt állunk, ebben a teremben, én látom Önöket, Önök pedig látják a kis csapatunkat, akik a mai nappal és az Önök jelenlétével bebizonyították azt, hogy van értelme az eredeti kiállítás alcímének, ugyanis ma is, most is a nagy dolgok ennél a modern és saját jászolnál történnek. További szép estét, és további, tartalmas múzeumi életet kívánok, és persze jó szórakozást a tárlathoz!
Diák kurátorok (szöveggondozók, tablókészítők, kivitelezők): Becze Tímea, a Than Károly Ökoiskola Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola tanulója; Brogyányi Eszter, a Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gyakorló Középiskola tanulója; Gergelyi Babett, a BGSZC Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola tanulója; Havassy Rita, a Than Károly Ökoiskola Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola tanulója; Nagy Viktória, a Than Károly Ökoiskola Gimnázium, Szakközépiskola és Szakiskola tanulója
Diák közreműködők (szöveggondozók): Orsós Vivien Erzsébet, Praszna Sára, Munkácsi Dániel, Málik Lidovít, a Szlovák Tanítási Nyelvű Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon tanulói; Baracsi Áron Lajos, a BGSZC Teleki Blanka Közgazdasági Szakközépiskola tanulója
Megnyitó személy: Gáspár Miksa, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanulója
A Menekültmese c történet szerzője: Both Gabi, kortárs meseíró
Múzeumi mentorok: Joó Emese múzeumpedagógus, Foster Hannah Daisy muzeológus, Néprajzi Múzeum
(s)
