Múzeum neked. Érted?
WORKSHOP
Az együttgondolkodás és a kísérletezés terepe volt a nyárvégi miskolci múzeumpedagógiai képzés. Lássuk, mi sült ki belőle!
| Bán Ildikó |
2015-10-14 13:49 |
A múzeumpedagógia széles körű elterjedése minden bizonnyal a kevés sikeres történet egyike, amelyet a magyar múzeumügy felmutathat az elmúlt másfél évtizedben. Ugyanakkor maga a múzeumpedagógus szakma őszinte pillanataiban bevallja magának, zavarban van mibenlétével, identitásával. Inkább a múzeum szóra essen a hangsúly vagy inkább a pedagógiára? Minden szervezett foglalkozás múzeumpedagógia: a kézműveskedés éppúgy, mint a tárlatvezetés? Hatékonyabb a – megérinthetetlen – műtárgyak közelében tevékenykedni vagy célravezetőbb a foglalkoztató szoba? A múzeumpedagógus a kiállítást létrehozó stáb egyenrangú, aktív tagja, vagy csak közvetítő, a kurátor szándékának „meghangszerelője” más-más korosztály számára? Másféle módszertana van a kortárs művészeti kiállítás pedagógiájának, mint mondjuk a régészetinek vagy az orvostudományinak?
Az ilyesfajta kérdések megfogalmazása, a lehetséges válaszok érvényességének kipróbálása helyénvaló egy olyan szakmai, az érintettek számára rendezett workshopon, mint amilyen a MUSEUM for YOU volt Miskolcon, a nyár végén.
A miskolci szervezők sajnálatos módon úgy látták jónak, ha a képzés „kísérleti” jellege miatt a tudósító inkább utólag szólítja meg a résztvevőket, és személyesen nem vesz részt a műhelymunkában. Szerencsére az interjúkérdésekre majdnem minden résztvevő válaszolt, így az alábbiakban remélhetőleg hiteles beszámoló születik erről a fontos, nem előzmények nélküli, módszertanában végiggondolt találkozóról.
A MUSEUM for YOU képzés Joó Emese és Éliás István vezetésével, a Herman Ottó Múzeum aktuális kiállításaihoz kapcsolódva, nevelőotthonos gyerekek egy csoportjának meghívásával, tehát „élesben” zajlott: a résztvevőknek az adott tárlatok megismerése, megértése eredményeként, a gyerekek életkori sajátosságait figyelembe véve kellett pedagógiailag jól felépített, értelmes szituációkat teremteniük, szembesülve a tapasztaltabb kollégák kritikájával.
A résztvevők nem mindegyike érkezett múzeumból, akadt közöttük tanár, közönségszolgálati munkatárs, e pálya iránt érdeklődő egyetemi hallgató is – ám úgy tűnik, a „külső szem” látásmódja inkább színesítette a képzést.
Az interjú kérdéseinek egyike a résztvevő szakmabeliek munkahelyi helyzetéről, a múzeumpedagógia befogadottságáról szólt. Valójában egyetlen reagálás sem utalt a beilleszkedés nehézségeire, de arra sem, hogy a múzeumi stáb igazán számítana a múzeumpedagógus véleményére, szakértelmére. „Nincs hatásköröm mások munkáját befolyásolni” – fogalmazott egyikük találóan. Kivételesen pozitív válasz Kardos Tamástól (Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark) érkezett: „Szerencsésnek mondhatjuk magunkat a befogadottság terén mind a vezetőség, mind a kollégák felől. Egy-egy kiállítás, program megszervezése, rendezése esetén számít a véleményünk.” De volt, aki hozzátette: a múzeumpedagógus intézményen belüli esélyeit javítja, ha intézményen kívüli kapcsolatai erősek az iskolákkal, oktatási intézményekkel és az olyan civil szervezetekkel, akikkel egy-egy pályázat esetében együtt mozdulhat.
Az a kérdés zavarba ejtette a válaszadókat, hogy vajon az egyes szakmúzeumok pedagógiai módszerei mennyire különbözők, milyen mértékben közösek vagy eltérőek az alapok. Inkább elhárították a választ: „mindenki szakterületével nem foglalkoztunk külön, ez valószínűleg még több hónapos ott tartózkodást jelentett volna.”
A múzeumpedagógus vendégek mindegyike arról beszélt, hogy amilyen gyakran csak lehet, részt vesz továbbképzéseken. Így megalapozott lehet a véleményük a miskolci workshopról, amelyről Kómár Hanna (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum) így vélekedett: „Ismertem a szervezőket és számomra ez már jó előjel volt. Ezen kívül azt vártam, hogy új módszerekkel fogok megismerkedni. Valamint segít abban, hogy munkámba ne fásuljak bele, hanem pont ellenkezőleg, kissé kizökkentsen a mindennapokból és felfrissítse hozzáállásomat és gondolkodásmódomat a múzeumpedagógiával kapcsolatosan. Bejött.” Bár a képzés egy-egy elemét mások kritikusabban látták, egészében egyetértettek abban: „közös gondolkodás, közös útkeresés és az ötletek védett körülmények közötti kipróbálásának lehetősége nem a klasszikus képzések jellemzői” (Berhidai Magdolna, Budapesti Történeti Múzeum).
Hogyan forgatják be a miskolci tanulságokat munkájukba? A válaszoknak e kérdéscsoportnál már nagyobb volt a szórásuk. Már a szakmai munka eszközei-körülményei is változatosak az egyes múzeumokban a feladatlaptól az önálló foglalkoztatóteremig és széleskörű informatikai felszereltségig. A módszertanról való gondolkodásban is markánsak a különbségek annak belátásától, hogy talán szerencsésebb lenne kilépni a kissé játékosabb, de mégis a tanórákra hasonlító ismeretátadó formáktól addig (vagy még tovább), mint amit Berhidai Magdolna fogalmazott meg: „a foglalkozások megtervezésekor nem kell szorosan az iskola igényeit kiszolgálni, műfaji sajátosságaink miatt a múzeum eszközeivel szabadabban élhetek. Magabiztosabb lettem abban az eddig is vallott nézetemben, hogy elsősorban a diákok érdeklődése, mai élete felől érdemes közelíteni a múlthoz. Személyes kíváncsiságukat kihasználva kevesebbet, de mélyre hatóbban vizsgálni a kiállítások anyagaiból.”
Végezetül ismét egységes volt a válaszolók véleménye arról, hogy a lehetséges továbbképzési formák közül (szakkönyv, netes önfejlesztő hálózat, akkreditált képzés) az ilyesfajta tapasztalatátadáson, közös gondolkodáson alapuló, hálózatépítést segítő műhelyek a leghasznosabbak. Másképpen fogalmazva igencsak szüksége van még ennek a szakmának önbizalma erősítésére, a közös szakmai alapok lerakására. De az is megállapítható, hogy a múzeumpedagógia a korábban üdvözítőnek tűnő technikai-interaktív megoldások helyett ma nálunk szívesebben fordul a személyesebb formák felé.
