©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Átváltozás

Gondolatok a meséről mint a kortárs művek interpretálásának egyik lehetséges módszeréről.

A legtöbb pedagógus szívesebben megy el tanítványaival egy múzeumpedagógiai foglalkozásra, mint hogy előre felkészülve vagy a helyszínen rögtönözve vezesse végig osztályát egy kiállításon. Szereti ő is hallgatni a múzeumpedagógus előadását, illetve hogy miről és hogyan beszélget diákjaival. Ha egy foglalkozáson az a célunk, hogy minél jobban elmélyüljenek a résztvevők a kiállítás koncepciójában, maradandó élményekkel térjenek haza, és önálló gondolatokat fogalmazzanak meg a látottakról, akkor célravezető, ha a középiskolásokkal és a felső tagozatos tanulókkal egy elképzelt projektet gondolunk végig vagy egy fiktív történetet játszunk el, a kisgyerekeknek pedig mesélünk. Az óvodások és a kisiskolások ugyanúgy szeretnek mesét hallgatni egy kiállításon, mint otthon, az iskolában vagy bárhol máshol. „A mese olyan dolgokról beszél a gyerekkel, amelyek a «realitáshoz» tartoznak, és olyan nyelven, olyan képi nyelven, amelyik az ő számára egyedül jól felfogható.” (Vekerdy Tamás: A mesétől a kételyig)

A gyermek egységében, teljességében érzékeli a világot, így ha velük foglalkozunk, akkor érdemes figyelembe venni ezt a látásmódot. „Az óvodásnak tehát önálló világképe van: állandó, összefüggő, teljes és egységes jelenségmagyarázó rendszerben gondolkodik, ahol az ellentmondások is békésen megférnek egymással.” (Izsó Ildikó) Nem igazán eredményes mindentől függetlenül a vonalról, a piros színről vagy általánosságban egy házról beszélni, hiszen a kisgyerekeknek nincs érzelmi kötődésük az elvont fogalmakhoz. Ők folyamatában, történeteken keresztül értelmezik a világot, s ami számukra igazán fontos, azok a velük megtörtént események, illetve a mesék. „A gyerekek figyelmét az olyan történet köti le legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti a kíváncsiságát. De életét csak akkor gazdagítja, ha mozgásba hozza képzeletét, ha fejleszti intellektusát, ha eligazítja érzelmeiben, ha megbékíti félelmeivel és vágyaival, ha elismeri nehézségeit, és ugyanakkor megoldásokat is javasol kínzó problémáira […] A mese nemcsak szórakozást nyújt a gyermeknek, hanem fejleszti önismeretét, és elősegíti személyiségének fejlődését.” (Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Corvina, 2011)

Fantázia, kreativitás és erős személyiség nélkül nehéz boldogulni az életben, akármennyi információt raktározunk el a fejükben a hosszú évek során. A gyerekek lelki fejlődését leginkább a népmesék segítik, viszont nehéz mindegyik kiállításhoz olyan népmesét találni, amelyen keresztül bemutathatnánk a tárgyakat és a képeket a gyerekközönségnek. E mesék mintájára azonban írhatunk történeteket, figyelembe véve a hallgatóság életkorát, érdeklődését és természetesen a kiállítások koncepcióját. A legtöbb kiállítás a felnőtt közönségnek készül, viszont aktuális problémákkal, élethelyzetekkel, közvetlen és távolabbi környezetünkkel foglalkozik, azzal a világgal, amelyben a gyerekek is élnek, és amelyet így vagy úgy meg kell ismerniük. Jó esetben ezt hívják tanulásnak, vagy a felnőttek szemszögéből tanításnak. Ezt a véget nem érő folyamatot tudjuk történeteinkkel, meséinkkel segíteni, miközben olyan eszközöket adunk a fiatalok kezébe, melyekkel a későbbiekben egyedül is képesek lesznek boldogulni hasonló szituációkban.

Az élet bonyodalmait nem lehet elkerülni, szembe kell nézni minden, látszólag leküzdhetetlen akadállyal. A kiállításokon elhangzó történetekben felmerülő nehézségekkel a mozgás, a zenélés, a rajzolás, a mintázás vagy a festés segítségével tudnak megbirkózni a gyerekek. Közösen, nem versengve, egymást segítve lépésről-lépésre oldják meg a problémákat, hogy folytatódjon a mese, és újabb és újabb látvány táruljon a szemük elé. S miközben elmélyülten bolyonganak a kiállítótérben, illetve egy erdőben, egy városban, egy palotában, hajóznak a tengeren vagy szárnyalnak a fellegekben, akarva-akaratlan figyelmesen szemlélik a díszletként funkcionáló kiállítási tárgyakat, beszélgetnek és elgondolkoznak róluk. A valóság és a képzelet határán mozognak gyanútlanul, a nézőkből észrevétlenül szereplőkké válnak, akik többé már nem kérdőjelezik meg egy-egy alkotás hitelességét, otthonosan, magabiztosan fognak mozogni minden kiállításon.