©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Múzeumi GPS-szel vagy nélküle?

Múzeumpedagógiai kiadványok „tündöklése és bukása” az elmúlt évtizedben.

A GPS engem egy külföldi nagyvárosban naponta ugyanazon az útvonalon segített a tájékozódásban, de hiába az ismétlődés, egy hét múlva sem tudtam nélküle közlekedni. Teljesen ráhagyatkoztam ugyanis, és nem figyeltem azokra a jellegzetes tereptárgyakra, amelyek egy másik, felfedezőbb, élményszerűbb, emlékezetesebb alternatívát jelenthettek volna.
A múzeumpedagógiai kiadványok egyik típusa és elég jelentős hányada ilyen „múzeumi GPS”. A tárgyakról, a múzeum lényegéről tereli el a hangsúlyt, a legtöbb esetben kellő motiváció nélkül, bizonytalan pedagógiai elveket követve, módszertani mankóként használva.Meggyőződésem tehát, hogy a címben feltett kérdésre a válasz: NÉLKÜLE!
Olyan útmutatóra, amely rengeteg információjával maga vezeti az idegent, hosszan olvastatva megfigyelés helyett, foglalkoztatva gondolkodás helyett és magyarázatokkal felismerés helyett – nincs szükség.

 

Miért is lenne rá szükség? Mert tanítani szeretnénk a múzeumokban?

Nem kellene! Főleg a szó hagyományos, közoktatási értelmében nem kellene.
A múzeum múzeum, az iskola iskola; más célok és más tartalmak – ezt sajnos ma még nem elég hangsúlyozni. Még akkor sem, ha evidensnek vesszük, ami a hazai múzeumok létrejöttekor is alaptézis volt: a múzeumok fontos funkciója a társadalom ismeretbővítése, műveltségének növelése, ergo: a tanítás.
A magyar oktatáspolitikában (leszámítva néhány alternatív iskolát) azonban lassan már csak a múzeum marad az egyetlen decentralizált oktatóhely. Használjuk ezt ki, éljünk vele!

Mert hogyan is épül fel a közoktatás?

Alapja a Nemzeti Alaptanterv, amely hiába ölt újabbnál újabb formát, sajnos elve az, ami rég túlhaladott. Nem a gyermekből indul ki, és nem a teljes személyiségfejlesztésre koncentrál. A személyiség-központú iskolarendszer a külföldi jó példák ellenére sem érték nálunk. Annyira nem, hogy napjaink oktatásügyében Szunyogh Szabolcs szavai szerint egy új pedagógiai kultúra kialakulása helyett éppen egy konzervatív fordulatnak vagyunk részesei.

Tudjunk róla, hogy ez a rendszer az életkori sajátosságokat, például az azonos korúak esetében is létező fejlődési egyenetlenségeket nem veszi figyelembe. A tantárgyak rendszerét már kialakulásakor is megkérdőjelezték, és alapvető változás hiányában ma is a tudomány „zanzájának” tartják. Az osztály szintén kényszeres struktúra, amelyben nehezen teremthető meg igazi tanulói motiváltság. A tankönyvek pedig uniformizált átlagtankönyvek, átlagtananyaggal az átlaggyereknek – ami ugye nincs.

Tudjunk róla, hogy például Svédországban hivatalosan megszüntették az osztályokat. Helyette életkoroknak, érdeklődésnek, tudásszintnek, vagy eseti projekteknek megfelelően jönnek létre a tanulócsoportok. Komplex tárgyak szerint, felfedező módon tanító iskolákban. Dél-Koreában tankönyvek helyett személyre szabva, laptopokra állítják össze az ismeretanyagot.

Persze ne feledjük azt sem, hogy létezik magyar reformpedagógia is. Csak egyetlen példát kiemelve 2001-ből:

„A mai iskola elsődleges feladata már nem az ismeretek átadása, sokkal inkább az ismeretszerzési és feldolgozási képesség kialakítása a tanulókban. Vagyis a tanítás helyett a tanulásra kerül a hangsúly, a tanárcentrikus tanítás helyett a diákcentrikus tanulás kerül előtérbe, a tantárgycentrikus modellt a problémacentrikus modell váltja fel. A személyiség, a kreativitás, a problémamegoldó és kommunikációs képességek fejlesztése központi helyre kerülnek” – Bodóczky István szavain nem akar fogni az idő, mai is nagyon aktuális.

A múzeumi tudományos közeg teljesen alkalmas arra, hogy másképp gondolkodjunk a pedagógiáról, hogy vállaljunk olyan ismeretbővítő formákat, módszereket, amelyek alkalmazására a tanárnak, az iskolának nincs lehetősége; hogy teljes mértékben kihasználjuk azokat a múzeum által adott pozitív helyzeteket, benne a tárgyakat(!), amelyek nem iskolát csinálnak a múzeumból, hanem kiegészítik az iskolai oktatást.

Merjünk komplexen gondolkodni, gazdag módszertárat kialakítani, érdeklődési köröknek megfelelően szelektálni, interdiszciplináris kapcsolatokat működtetni!

 

Hogyan lehet ezt másképpen csinálni?

Csak néhány példa: aktív részvételre építve a gondolkodási folyamatban; együttműködve másokkal, csoportosan, kooperatívan; életszerű helyzetekben fellelhető valóságos problémamegoldó tevékenység során; változatos munkaformákkal és módszerekkel; a múzeum tárgyainak és sajátos tanulási környezetének alkalmazásával; a készen kapott tudás helyett a tudás eléréséhez használva képességeinket; kritikus gondolkodás fejlesztésével; felfedező, kutató feladatokkal; érvelésekkel, konstruktív vitával stb.

Nem muszáj reformpedagógusokká válnunk, de innovatívakká igen!

Nagy előnyünk, hogy amíg a tanórákon a tanárnak úgy kell irányítania az egy kérdésre adott választ, hogy illeszkedjék majd a dolgozatban vagy vizsgán elvárt követelményekhez, addig a múzeumban egy kérdésfelvetés ezernyi választ és ezernyi megoldást eredményezhet.

Meg kell őriznünk és segítenünk kell felfedezni a múzeumi tanulásnak ezt a nagyszerű előnyét.

Hol a szerepe, helye mindebben a múzeumi tankönyveknek és munkafüzeteknek?

Múzeumpedagógiai felnőttképzésben lehetőségem nyílt pár év alatt több száz pedagógussal és múzeumpedagógussal átgondolni a múzeumpedagógiai kiadványok célját, miközben pedig közreműködtem a múzeumpedagógiai nívódíj zsűrijében, átláthattam különféle működési trendjeiket, és megtapasztaltam „tündöklésüket és bukásukat”.

Az elmúlt évtized előtt is volt persze múzeumpedagógia, és kiadványai is voltak. Az elődök munkáját megbecsülve azonban le kell szögeznünk, a rendszerváltást követően majd tíz évnek kellett eltelnie, mire ez a szakma újjászületésbe kezdett. Ez az újjászületés azonban már az elmúlt évtized eredménye, de korántsem lezárult folyamata. Ezért a felelősségünk nagyon nagy. Nem engedhetjük meg, hogy egy hibás megközelítés évtizedekre vagy továbbra is betokosítson egy téves szemléletmódot!

Azért is hangsúlyozom ezt, mert tapasztalataim szerint a gyakorlat kristályosítja ki szakmánk módszertani elveit, és így van ez a kiadványokkal is.

Ezt persze a Múzeumpedagógiai Nívódíj rendszere is alátámasztotta, hiszen eleinte kiadványokkal pályázhattunk a szakmai elismerésre. Majd megjelent egy új nívódíj-kategória: a múzeumpedagógiai kezdeményezéseké. Hiszen a kiadványok önmagukban nem minősíthetnek egy pedagógiai folyamatot. Ötletességük, kidolgozásuk szakmai hitele még nem jelenti azt, hogy működnek is, használhatók is. Valljuk be: ezekkel a kiadványokkal kapcsolatban nagyon kis részben végeztek alapos igényfelmérést, tesztelést. Az is tény, hogy alig van visszajelzésünk a széles közönségnek szánt és az általuk megvásárolt kiadványok hasznosságáról.

Szintén a gyakorlat, az elbírálás szempontrendszerének kialakítása vezetett arra, hogy a kiadvány mint önálló nívódíj-kategória az ide évtől meg is szűnjön, és csak mint a pedagógiai folyamat részét értékeljék.

A múzeumi ismeretszerzés formája nem épülhet munkafüzetekre és kiadványokra!

Az egy másfajta oktatás és egy másfajta cél elérésének eszköze. A múzeum módszertanilag sokkal szabadabb és gazdagabb helyzetben van az iskoláknál. Használjuk ezt ki, éljünk vele!

Múzeumpedagógiai kiadványok, feladatlapok egy program részeként, aprócska elemeként szükség szerint beépülhetnek munkánkba, de soha nem lehetnek módszertani egyeduralkodók! Csupán csak egy alternatíva a számos lehetőség közül.

Ne tévesszen meg bennünket az EU-s pályázatok követelménye sem, hiszen a kultúrára csak az oktatás apropóján lehet uniós forrásokat találni, ezért nem lehet szemléletünk meghatározója, ami azokban elvárás.

Amennyiben ily módon közelítünk a múzeumpedagógiához és azon belül a kiadványkészítéshez, szakmánkkal hiányt tölthetünk be az oktatásügyben, és kortárs pedagógiai tudatossággal tehetjük ezt anélkül, hogy iskolát csinálnánk a múzeumból.

Kapcsoljuk ki tehát a GPS-szeket, és menjünk tovább az úton, szabadon!

Elhangzott a szolnoki a Damjanich János Múzeumban, az észak-magyarországi és észak-alföldi múzeumpedagógusok szakmai tanácskozásán, 2012. december 10-én.