Múzeumi anzix a nagyvilágból
ÉPÜLETEK
Az elmúlt év utolsó napjaiban négy nagyszerű építész négy kortárs képzőművészeti múzeumát nyitották meg. Kitüntetett pillanat, ami talán a budapesti múzeumi negyed tervezésével kapcsolatban sem minden tanulság nélkül való.
| Gaschler-Gyeviki Nóra |
2013-04-14 09:04 |
Parrish Art Museum
Nyílegyenesen, sallangok nélkül, tiszta logikával mutat utat az új Parrish Art Museum Water Mill falu (Long Island) határában. Miközben a Herzog & de Meuron iroda által tervezett épület ezt a határozott irányt képviseli mind tájolásában, mind a helyi hagyományokhoz visszanyúló, egyszerű építészeti és kertészeti kialakításban, észrevétlenül az intézmény hosszú távú múzeumkoncepciójának szimbolikus keretévé válik. A gyűjtemény története a 19. századig nyúlik vissza. Alapítója Samuel Longstreth Parrish, aki sikeres ügyvédként kezdett itáliai reneszánsz műtárgyak gyűjtésébe, majd gyorsan gyarapodó kollekciója számára 1897-ben szülővárosában, Southamptonban építtetett múzeumot. Az első kiállítótér tágas, egyszerű, fából épített csarnok volt, melyet 1905-ben egy koncertteremmel, kilenc évvel később pedig az utcára merőleges szárnnyal egészítettek ki. Míg Parrish halála, és a harmincas évek gazdasági válsága lassította a múzeum körüli fejlesztéseket, azok új lendületet kaptak az ötvenes években. Ekkor került Mrs Robert Malcolm Littlejohn a múzeumi tanács élére, aki energikus, elkötelezett elnökként küzdött a létesítmény felélesztéséért.
 |  | |
Parrish Art Museum, Fotó: Matthu Placek, Herzog & de Meuron
A változások egyik fontos lépéseként a ki-állítóhely szerepet vállalt az oktatásban, másrészt – koncepcionális megújulásként – a letűnt korok reneszánsz műveinek gyűjtése mellett a kortárs amerikai, különösen a Long Island-i East Enden élő művészek alkotásainak bemutatása került a fókuszba. Ez alapozta meg az amerikai festők műveinek mára egyedülálló kollekcióját. A nyolcvanas évek közepére vált egyértelművé, hogy a gyűjtemény kinőtte eredeti otthonát. 2005-ben a múzeum Water Millben (New York állam) telket vásárolt, és a nemzetközileg elismert Herzog & de Meuron párost kérte fel egy teljesen új, korszerű, megfelelő méretű épület tervezésére.
Az építészeti koncepció kialakításában éppúgy nagy szerepet játszott a táj egyszerű, természetes szépsége, mint gazdag művészi hagyatéka. A Reed Hilderbrand Associates által tervezett kert is a hely tiszteletét kívánja kifejezni a helyi pázsitfélékből és vadvirágokból álló rét kialakításával. Az új múzeum megformálásakor az építészek az East End-i műtermek arányaiból, egyszerű metszetéből, a tetőablakok jellegzetes elhelyezéséből indultak ki, s a ház pozicionálása is az északi bevilágítók kiosztásának egyenes következménye. Ebből a kelet-nyugati tájolásból, és az épületnek a telken belüli esetleges, átlós kapcsolódásából eredően a múzeum perspektivikus látványa folyamatos, drámai módon változik, ami tovább hangsúlyozza különleges, mégis egyszerű arányait.
 |
 |
Parrish Art Museum, Fotó: Matthu Placek, Herzog & de Meuron
Az alaprajz az ideális funkcionális elrendezés közvetlen alkalmazásából adódik. Két végletekig leegyszerűsített, hosszú, egymásba metsző szárny között húzódik a gerincként megjelenő központi közlekedő sáv, a szárnyakat a nagy túlnyújtással formált tető alatt tornácok szegélyezik. Egy tíz kiállítóteremből álló helyiségcsoport határozza meg a múzeum magját, a termek mérete és arányai könnyen az igényekhez alakíthatók a válaszfalaknak az adott szerkezeti modulhálón belül történő átrendezésével. Egy csaknem 100 m2-es bejárati terasz fogadja a múzeumba érkezőket, innen az előcsarnok galériáján át nyílik kilátás a mögötte elterülő tájra. A recepció tere mellett helyezkedik el a múzeumbolt és a kávézó. Ettől nyugatra az öltözők, tanterem, multifunkciós csarnok, illetve egy 557 m2-es terasz található. Az adminisztrációs irodák, tárgyalók és az alkalmazottak előtere a galériáktól keletre, mögöttük a műtárgyraktár, illetve egyéb kiszolgáló funkciók helyiségei kaptak helyet.
Pillérek, gerendák és tartók rendezett sora határozza meg az épület gerincét, tömegét. Az anyaghasználat közvetlenül a helyi építési módszerekhez nyúlik vissza, könnyen elérhető anyagokat alkalmaz. A helyszíni öntött betonfalak karakteresen jelölik ki az épület formáját, ám nagyszabású megjelenésüket lágyítja a hosszirányban, folyamatos vonalként elhelyezett pad, ami emellett lehetőséget ad a látogatóknak, hogy üldögélés közben a környező tájban gyönyörködjenek. Az egyszerű épület dinamikusan változó látványát a beton falakba illesztett nagy üvegfelületek, illetve az általuk nyújtott be-, ki- és átlátások fokozzák.
Építészet: Herzog & de Meuron
Építész tervezők: Jacques Herzog, Pierre de Meuron, Ascan Mergenthaler
Kertépítészet: Reed Hilderbrand Landscape Architecture, Watertown, MA, USA
Kivitelezés: 2010. július - 2012. november
Épület alapterülete: 3 195 m2, csaknem duplája az eredeti múzeumnak
Telekterület: 55 800 m2
Épület hossza/szélessége/magassága: 187,45 m; 29 m; 9,75 m
Louvre-Lens
Elhagyatott bánya, növekvő munkanélküliség, haldokló iparváros Franciaországban. Kinek jutna eszébe ide helyezni az egyik leghíresebb múzeum, a párizsi Louvre társgalériáját? S melyik városi vezetés látná meg az utolsó reménysugarat éppen egy kulturális létesítmény felépítésében, anyagi támogatásában és fenntartásában? Pedig ez történt Lens esetében, amikor a település 2004-ben jelentkezett a Louvre által új helyszín keresésére kiírt pályázatra. A végső döntés, amely egy rozsdaövezet, a felhagyott szénfejtés mellett szólt, jól illusztrálja az anyaintézménynek az ipari múlt gazdagságának megőrzésére irányuló törekvéseit, egyben a város erőfeszítését is, mely a kulturális turizmus segítségével próbál kilábalni az évtizedek óta tartó recesszióból.
Louvre-Lens, Fotó: Hisau Suzuki, Iwan Baan
A 2006-os nemzetközi pályázaton aratott győzelem után a terveket a SANAA iroda Pritzker-díjas építészei, Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa készítették el a New York-i Imrey Culbert műteremmel, Catherine Mosbach tájépítésszel, és a kiállítás installációját megálmodó Studio Adrien Gardère-rel együttműködésben. A Louvre-Lens telkét egy 20 hektáros, műveletlen földön, az egykori szénbánya területén alakították ki, amely a 19. században a város felvirágzásához, 1960-as bezárása óta pedig a hanyatláshoz járult hozzá. Az ezredfordulóra a területet újra visszahódította a természet, ám ma a múzeum megnyitásától évi ötszázezres látogatószámot, a revitalizációtól a posztindusztriális város feléledését várják.
A SANAA japán építészei nem akartak valami robusztusan uralkodó erődféleséget létrehozni, ehelyett olyan alacsony, könnyed szerkezet mellett döntöttek, amely anélkül simul a tájba, hogy azt elnyomná jelenlétével. A kompozíció öt, fémből és üvegből épített tömegből áll össze, az enyhén ívelt oldalú nagy négyzet, és a négy téglalap alakú terem sarkain találkozik. A tömegformálás távoli utalás a Louvre-palota laposan elterülő szárnyaira, de a tervezők a folyón lágyan összekapcsolódó hajók képét is fel akarták idézni.
 |
 |
Louvre-Lens, Fotó: Hisau Suzuki, Iwan Baan
A 28 000 m2-nyi területet magába foglaló komplexum mintegy 360 m-en terül el a transzparens üveghomlokzattal készült központi előtértől az épület távoli másik végéig. A bejárattól keletre található termek – az Üvegpavilon és a Grande Galerie – elsősorban a Louvre gyűjteményeinek adnak otthont. A fogadótértől nyugatra helyezkedik el az időszaki kiállítások terme, és a La Scène, egy tágas, korszerű előadó, melynek programjai közvetlenül kapcsolódnak a kiállítások tematikájához. A múzeumhoz tartozik még egy hatalmas, láthatatlan, kétszintes tér, mélyen a felszín alá rejtve. Ezt a közönséget kiszolgáló funkciók, illetve a múzeum raktározási és logisztikai feladatai töltik meg. Két független épületben kapott helyet az adminisztráció és az étterem, így teremtve kapcsolatot a múzeum, a park és a város között.
A szálcsiszolt alumínium homlokzatokon visszatükröződik a park látványa, folytonosságot biztosítva a múzeum épülete és a környező táj között, összemosva a természet és az emberi alkotás határait. A tető helyenként üvegfedést kapott, tökéletesen használva ki a természetes fényt a kiállítóterek, alkotások megvilágítására, ugyanakkor kipillantást engedve az ég felé. A természetes fény szabályozását a tetőn elhelyezett rejtett szerkezet, és a mennyezetet alkotó belső árnyékolók segítségével oldották meg. A mennyezet felülete – mintegy a boltozatok idézeteként – a különböző fényviszonyok érzékeny visszatükrözésével reagál az évszakok, napszakok és kiállítások változásaira. A csiszolt alumínium és üveghomlokzatok légies könnyedsége, az elmosódott tükröződések a Louvre-Lens ars poeticájának szimbólumaként értelmezhetők: rávilágítanak, hogyan kérdőjelezzük meg az érzékszerveink által tapasztaltakat, és miként tekintsük friss szemmel a művészetre.
Építészet: SANAA (Kazuyo Sejima és Ryue Nishizawa)
Galéria terve: Imrey Culbert (Célia Imrey, Tim Culbert)
Kiállítási installációk: Studio Adrien Gardère
Tájépítészet: Mosbach Paysagistes (Catherine Mosbach)
Beruházási költség: 150 millió Euro
Astrup Fearnley Museet
Astrup Fearnley Museet, Fotó: Nic Lehoux
Miközben londoni toronyházának átadását ünnepli a világ, tavaly szeptemberben megnyitották Renzo Piano új múzeumépületét a norvég főváros, Oslo rehabilitálás alatt álló egykori ipari és raktárzónájában. A kitárt szárnyú madárra, szárnyashajótestekre egyaránt emlékeztető épületpár a 225 hektáros Fjord City negyedben, az úgynevezett Tjuvholmen-szigeten áll. „A fehér dobozok megölik a művészetet.” – találta a mester mondani a megnyitón. „Egy művészetnek szentelt épület nem lehet visszahúzódó vagy semleges.” – tette hozzá. Kritikáját természetesen illik némi távolságtartással kezelni. Hiszen a belső terek itt is tiszta, fénnyel töltött, fehér semleges keretként várják a kiállított tárgyakat.
Astrup Fearnley Museet, Fotó: Nic Lehoux
Egy januári Élet és Irodalom hasábjain nagyszerű összefoglalást ad Oslo múzeumfejlesztési dilemmáiról Ébli Gábor művészettörténész. Noha Ébli némi kritikával említi a névadó hajómágnások által 1939-ben létrehozott művészeti alapítvány például Jeff Koonsra, vagyis sztárokra fokuszáló beszerzési stratégiáját, ugyanakkor az épülettel kapcsolatban elismerően jegyzi meg, hogy Piano épülete nagyszerűen bánik a parti sáv természeti adottságaival, s hasonló landmark ikonként funkcionálhat, mint a Snøhetta iroda 2007-es Oslói Operaháza.
Építészet: Renzo Piano Building Workshop
Bekerülési költség: 90 millió euró
Hasznos alapterület: 7000 m2
Eli and Edythe Broad Art Museum
Az Eli and Edythe Broad Art Museum építéstörténete egyáltalán nem nevezhető zökkenőmentesnek – mint azt már lassan megszokhatjuk az első Pritzker-díjas építésznő, Zaha Hadid munkáinál (az eredetileg betervezett költségek jelentős ugrása okozott gondot a Londoni Olimpia úszócsarnoka, a glasgow-i közlekedési múzeum, vagy az Architecture Foundation épülete esetén is). A Michigan State University campusának területén az egyetem mára gazdag műgyűjtővé vált két egykori diákja, Eli és Edythe Broad kívánt kiállítóhelyet építeni, hálájuk egyfajta jeleként. A 2007-ben kiírt pályázat utolsó körében Hadid koncepciója többek között olyan nagynevű vetélytársakat győzött le, mint a Coop Himmelb(l)au vagy a Morphosis. Akkor még úgy volt, hogy a kivitelezés 2008-ban kezdődik és 2010-ben ér véget, ám a pénzügyi feszültségeken túl további nehézséget okozott vállalkozót találni a bonyolult szerkezet kivitelezéséhez. A buktatók és csúszások után a múzeumot 2012-ben adták át a nagyközönségnek.
 |
 |
A Michigan State University területének északi peremén elhelyezett épület kialakítására nagy hatással volt a telket határoló és átszelő közlekedési útvonalak sokasága. A Grand River Avenue északi oldalán zajló pezsgő utcai élet, és a déli oldalán húzódó egyetemi terület történelmi magja között utak és vizuális kapcsolódások egész hálózata alakult ki, amelyek egy része a meglévő gyalogösvények rendszerébe illeszkedik, míg mások a város és a campus közötti utat rövidítik le.
A tervezők ezekből a közlekedési vonalakból és vizuális kapcsolatokból generáltak kétdimenziós síkokat, majd a síkok harmadik dimenziós térré történő hajtogatása adta meg a múzeum formai kompozícióját. Az enteriőrben így kialakított belső táj az embereket közelebb hozza egymáshoz, összefésüli a különböző útvonalakat, melyeket követve a látogatók keresztül- vagy körüljárják a helyszínt. Az eltérő geometriák összekapcsolása által kialakított térsorok a csatlakozások, szomszédos termek érintkezésének számtalan változatát kínálják, rengeteg különböző interpretációt téve lehetővé az egyes kiállítások megtervezésekor.
A helyszín tájképének, topográfiájának és közlekedési irányainak részletes vizsgálata, illetve kutatása nyújt segítséget abban, hogy feltérképezzük és megértsük a lényeges kapcsolódási vonalakat. Ezen erővonalak felhasználásával a múzeum építészeti kialakítása nyers, kissé teátrális, mégis hiteles módon illeszkedik a körülötte elterülő egyetemi negyed kontextusába, rendkívül erős kapcsolatot ápolva környezetével.
 |
 |
A – szó szerint „szédületes” látványt nyújtó – Broad Art Museum éles, határozott irányokat kijelölő tömegként jelenik meg, a homlokzat harmonikaszerű berakásai a környező táj topográfiai és közlekedési jellemzőire rímelnek. A külső burkolat ezeket a különböző irányokat és tájolásokat tükrözi – így ad az épületnek egy folytonosan változó meg-jelenést, amely hívogat, felkelti az érdeklődést, ám teljesen sosem tárja fel a belső tartalmat. Ez a ravasz nyitottság hangsúlyozza a múzeum kulturális súlypontként betöltött szerepét a közösség életében.
Építészet: Zaha Hadid Architects (Zaha Hadid, Patrik Schumacher)
Környezettervezés: Max Fordham (London, UK), Peter Basso (Michigan, USA)
Terület: 46 000 m2
Átadás: 2012
Telekterület: 65 000 m2
Forrás:Octogon
