©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Milyen ember egy múzeum?

Grafikai arculatok, vizuális identitások múzeumi körökben itthon és külföldön - elemzés a MúzeumCafé júniusi számából.

2012-ben Red Dot díjat kapott a Kassák Múzeum új arculata. A Red Dot, amelyet 1955-ben alapított a dizájn Zentrum Nordrhein Westfalen, és évente, pályázati úton ítélik oda, a legrangosabb elismerések közé tartozik a dizájn nemzetközi világában. Az arculat tervezőjének, Lepsényi Imrének pedig nem is ez az első díja a kommunikációs dizájn kategóriában: 2011-ben a budapesti Izraeli Kulturális Intézet számára tervezett arculatát is a legjobbak közé választották. A mostani siker az övé és a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléjaként működő Kassák Múzeum munkatársaié – a tanulság azonban az egész hazai múzeumi szakmáé. A díjazott arculat ugyanis kiváló példa arra, miként tudja egy közintézmény anyagi és adminisztrációs korlátai ellenére is a dizájn eszközével újradefiniálni önmagát, számba venni és a nagyközönség számára is érthető módon megmutatni addig rejtett lehetőségeit. Az új logóban Lepsényi a névadó K betűjét olvasztotta egybe a felkiáltójellel, Kassák egyik leggyakrabban használt, jószerével jelképévé vált írásjegyével, az arculati elemekhez pedig a sokoldalú alkotó képarchitektúráiból és képverseiből merített ihletet – gondosan elkerülve a konkrét formai analógiákat, illetve a sematizálást. A végeredmény letisztult és konzisztens, mégis változatos, a hagyományos vizualitás határait feszegető, gondolkodásra és nézőpontváltásra ingerel – akárcsak Kassák munkássága. A múzeum elsődleges gyűjtőköri tevékenységével szerves egységet mutató arculat így személyessé válik, mégsem kelti a kizárólagosság érzését; olyan rugalmas rendszer, amelybe adott esetben új témák is beilleszthetők.

A Kassák Múzeum idén tavasszal önálló kiállításon is bemutatta  
Lepsényi Imrének az intézmény számára
készített új arculatelemeit,  amelyeket 2012-ben Red Dot díjjal, 
idén pedig Good Design díjjal ismert  el a nemzetközi dizájnszakma.  
Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo

A személyesség, illetve a személyiség kulcsszavak a kommunikációs dizájn és az arculattervezés világában. A jó vizuális identitás egyéniséggel ruház fel, jellemzőket közöl, és nem csupán azonosítja a valós tevékenységet, de érdeklődést is kelt iránta. Akárcsak egy gondosan megválasztott, személyiségünkhöz és az alkalomhoz hangolt öltözék. A jó arculat nem munkaruha, kisestélyi vagy hálóköntös: olyan univerzális kiegészítő, amelynek minden, a tervezés időpontjában akár előre nem látható alkalomhoz és tevékenységhez passzolnia kell. Ha máshogy nem: a szükséges módosításokat lehetővé tévő flexibilitásával. A jó arculat vonzóvá teszi viselőjét; olyasvalakivé, akihez szívesen visszatérünk, akiben megbízunk, akivel mindig találunk közös témát, aki mellett szívesen elkötelezzük magunkat.

A magyar múzeumok többségével, pusztán vizuális identitásuk alapján ítélve, még egy kávét is feszengve kortyolna el bárki, legyen az látogató, múzeumi szakember vagy esetleges támogató – a hosszabb távú kapcsolat ígéretéhez igen mélyre kellene vájnunk a beszélgetőpartner személyiségében, rejtett értékeit kutatva. Míg az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, ahol a „visual identity” már az 1950-es évekre bekerült a gazdasági szótárakba, és az erre kialakult iparág komoly lobbierővel bír, mára időnként hajlamosak túlértékelni a kommunikációs dizájn fontosságát, Közép- és Kelet-Európában egyértelmű okokból a téma sok területen ma is újnak számít. Ilyen a múzeumügy is. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint a Red Dot: csak az elmúlt néhány évben múzeumok sora nyerte el azokból az országokból, ahol a dizájn a közös kulturális hagyomány szerves része és a gazdaság hajtóereje, Németországtól Hollandián át Dél-Koreáig.

Igaz, ami igaz: az elmúlt két évtizedben ezen a téren jelentős lemaradást hoztunk be, és a közintézményi-kulturális szférában tőlünk nyugatra is később és lassabban indult a változás. Lényegében párhuzamot mutatva az intézményi tevékenységi körök gyarapodásának folyamatával, amelyet kritikusai a múzeumok kommercializálódásaként emlegetnek – az arculatokat tekintve teljes joggal. A tudás, a kultúra, a művészetek templomából a múzeum ellenőrzött és irányított módon lett eladandó brand, ennek minden pozitív és negatív velejárójával. Ez nem csorbítja eredendő feladatát és funkcióit, mint ahogyan a mosópor sem lesz jobb vagy rosszabb annál, hogy milyen színű a doboza – de ha a jól eltalált szín miatt többen veszik, akkor a felelős gyártó többet invesztál a márka fejlesztésébe, ami előbb-utóbb a minőség javulásában is megmutatkozik. A kultúra iránt érdeklődő és fizetni hajlandó fogyasztóért pedig ugyanolyan verseny folyik, mint a mosóporvásárlókért.

Az ebben a versenyben folytatott kommunikációnak az arculat természetesen nem kizárólagos, még csak nem is a legfontosabb része: jóval többet nyom a latban a múzeum tényleges tevékenysége és programkínálata. Ennek koherens, állandó vizuális keretét, magát a brandet alkotják az arculati elemek. A téma egyik legismertebb nemzetközi szakértője, a Wolff Olins ügynökséget alapító Wally Olins tételmondata így szól: „A legjobb és legsikeresebb brandek teljesen koherensek. Tevékenységük és létezésük minden aspektusa az egészet erősíti.” A következetes arculat kialakítása előtt azonban a múzeumnak, akárcsak egy bevezetendő piaci termék esetében, kérdések sorát kell megválaszolnia. Tevékenységünk melyik részét tartjuk a legjobban kommunikálhatónak? Mik azok az értékeink, a szó valós és átvitt értelmében, amelyekhez ragaszkodunk – és mik azok, amelyeket közvetíteni szeretnénk? Milyen földrajzi, gazdasági, kulturális körre terjed ki a befolyásunk – és elégedettek vagyunk-e ezzel, vagy változtatnánk rajta? Milyen társadalmi helyzetű, korú, érdeklődésű polgárokat szeretnénk megszólítani? A konkrét válaszok segítenek az arculat kialakítása mellett az intézmény tevékenységének számos területén: a kiállításokhoz kapcsolódó programoktól a baráti körön át a múzeumi bolt kínálatának meghatározásáig, amelyek a legtöbb hazai múzeumban egyelőre meglehetősen spontán módon alakulnak.

A válaszokat figyelembe véve érdemes választani partnert is: egy országos hatáskörű, regionális vagy európai jelentőségű gyűjteményrészekkel büszkélkedő múzeum ezen a téren sem engedheti meg magának az alacsony mércét. Tőlünk nyugatra a közepesnél nagyobb intézmények jellemzően globális cégeknek adott konkrét megbízások, illetve meghívásos pályázatok segítségével terveztetik vagy frissítik fel vizuális megjelenésüket. Kisebb múzeumoknál vagy részfeladatok esetében jó megoldás lehet a nyitott pályázat vagy a kreatív crowdsourcing – a megfelelő díjazás azonban mindkettő esetében a siker fontos feltétele. A kiválasztott tervezőcsapattal olyan hosszú távú, kiegyensúlyozott kapcsolat kiépítésére érdemes törekedni, amely biztosítja a brand továbbfejlesztését; hét-tíz évenként ugyanis az alapvető elemek is ráncfelvarrásra szorulhatnak.

Nézzük, milyen elemekből épül fel egy koherens arculati rendszer, avagy melyek is az Olins által emlegetett „aspektusok.” A legfontosabb, minden arculat alapja, a logotípia, barátok közt: a logó. Ez a leginkább univerzális arculati elem; mind elméleti, mind gyakorlati téren komoly elvárásoknak kell eleget tennie. A jó logó másokkal össze nem téveszthető, és félreérthetetlenül utal a mögötte álló intézményre, egyediséget és egyéniséget sugározva, emellett használható óriásplakáton és Facebook-profilképként, színesben és fekete-fehérben, nyomtatva, képernyőn, mobiltelefonon, sőt három dimenzióban is.

A Moma Design Stúdiójának tervezőgrafikai munkái 
az áprilisban bezárt modern európai festészeti kiállítás bejáratánál
Fotó: Martin Seck/The Museum of Modern Art, New York

A múzeumi logók nagy klasszikusának az számít, amelyet Alan Fletcher, a Pentagram munkatársa tervezett 1989-ben a londoni Victoria and Albert Museum számára. A V&A nevének széles körben használt rövidítését kérte viszontlátni a logóban, amelyhez Fletcher a neves tipográfus, Giambattista Bodoni egy elegáns, klasszikus, talpas betűjét párosította. A végleges alakot azonban nem volt könnyű megtalálni; utólagos elmondása szerint Fletchernek zuhanyozás közben ugrott be, hogy egymásra csúsztassa az ampersandot és a nagybetűs A-t. A megoldás egyszerű, ám egyedi ligatúra, klasszikusan elegáns, mégis formabontó. A Creative Review szaklap által 2011-ben minden idők ötödik legjobbjának választott V&A-logó tökélyét azóta sokan próbálták utánozni. A Tate Gallery életében a kilencvenes évek a reformkor: az 1988-ban nyitott liverpooli egység mellé 1993-ban jött a St.Ives-ben működő fiók, 2000-re pedig a nemzetközi modern anyagot őrző leány a Bankside-erőműben. A Tate a Wolff Olins segítségét kérte a széttartó működési formák egységes arculatához. Az ügynökség dolgozta ki (az új nevek mellett) a 2000-ben debütált logót, amely akkor teljesen egyedülálló módon nem rendelkezett egyetlen hivatalos formával. A közösen meghatározott elv alapján, amely szerint a Tate dinamikus, folyamatosan változó, de mindig felismerhető intézmény, a Wolff Olins fókuszváltó logók sorozatát tervezte meg a TATE felirattal, a statikus, éles körvonalútól a pöttyökből összeállón át az egészen elhomályosuló, pixeles verzióig. A Tate úttörő logójának nyomán a kétezres évek második felében megjelentek a „flexibilis” arculatok és logók, amelyeknek egy része tetszés szerint változtatható, új, aktuális tartalommal tölthető meg, miközben az egész felismerhető marad – így a logó több helyen térhet vissza, erősítve saját hatását. Ilyen például a New York-i New Museumé, ahol a név két szava közé beilleszthető egy harmadik. A Brooklyn Museum hatalmas B-betűjét az aktuális programokra, kiállításokra utaló illusztrációval lehet kitölteni – ugyanilyen a londoni Natural History Museum N-logója. Ez a két példa is mutatja, hogy az irány némiképp zsákutcának tűnik; momentán azonban ez a trend.

Alapvetően a logóra épül, optimális esetben azzal párhuzamosan és ugyanott készül az intézmény online és offline arculata, amely azoknak a vizuális elemeknek a rendszere, amely a múzeummal kapcsolatos nyomtatott és digitális tartalmakat jellemzi. Elsősorban színekről, színkombinációkról, egyedi, akár az intézmény számára tervezett betűtípusokról, betűcsaládokról, egyes sajátos formai elemekről, tervezőgrafikai megoldásokról van szó, amelyek a logóval együtt koherens rendszert alkotnak. Olyan egyszerű, látszólag magától értetődő dolgok ezek, mint az, hogy a Tate Modern a logójában szereplő betűtípust alkalmazza az állandó kiállítások feliratainál is – ennek ellenére szakmai segítség nélkül kevesen jutnak el idáig.

A  többszörösen nemzetközi dizájndíjakkal elismert MúzeumCafé magazin 35. száma, 
amelyben Kovács Dániel cikke is olvasható. 
A kortárs  "kiállítótérré" vált címlapon Walton Ford egy alkotása látható, 
amelyet  maga a művész bocsájtott a képszerkesztők rendelkezésére.
Fotó: MúzeumCafé

Ha az arculati rendszereket a Naprendszerként képzeljük el, akkor a fényt adó nap természetesen a logó, ekörül pedig táguló körökben keringenek az arculat elemei: a honlap, a szórólapok, a molinók, a névjegykártyák, az információs táblák és így tovább. A legtávolabbi égitestek között olyanokat találunk, mint a könyv- és katalóguskiadás vagy a múzeumok esetében a kiállítások megjelenése, azok építészeti és grafikai arculata. Sokszor ezeket már nem is tekintik bolygónak – pedig a rendszer szerves részei. Kiváló példa erre a New York-i Museum of Modern Art, illetve az általa működtetett, a marketingért és a grafikai munkákért felelős osztály. A MoMA Design Studio feladata a múzeum kiállításainak arculattervezése, értelemszerűen a múzeum saját arculati rendszerének, vizuális tradícióinak, valamint a téma és a tervezett célközönség sajátosságainak figyelembevételével. Mivel a kiállítások spektruma a nagyszabású, retrospektív történelmi tárlatoktól a kortárs művészeti szólókiállításokig terjed, nem kell attól tartani, hogy a grafikai megjelenés szürkeségbe fúl. Ugyanakkor a stúdió honlapján, a www.momadesignstudio.org-on böngészve mégis azt tapasztaljuk, hogy a különböző anyagok között érzékelhető a közös nevező, részben a színsémák, részben a MoMA logójának jellegzetes, sans-serif betűire utaló tipográfia használatában.

Mindez nagyon szép, de lehetséges-e a hazai kulturális szférában egy ennyire átfogó, például a Tate-éhez hasonló arculati megújulás komplett végbevitele? Minden kezdeti szkepticizmus ellenére leszögezhetjük: természetesen igen. Íme két példa.

A Magyar Iparművészeti Egyetem a kétezres évek elején jutott arra a következtetésre, hogy az intézmény átfogó megújulásának jeleit arculatváltással is szükséges jeleznie a külvilág felé. Ennek központi lépéseként 2005-ben az intézmény nem szervezeti átalakulások vagy politikai döntések nyomán változtatta meg nevét, hanem saját szándékból. A választott névadó, Moholy-Nagy László idehaza és külföldön is elismert, a modernitással összekapcsolódó „húzónév”, aki a mai diákok elé is példaként állítható. A név ráadásul kiválóan használható rövidítést ad. A vizuális arculatot az egyetemen oktató Hegyi Béla tervezte; a rendszer ma is alapvetően ugyanaz, Réthi Gábor koordinálásával frissítve. Azóta sem született jobb egyetemi logó idehaza, mint a MOME 2005-ös példánya. Az arculat lényeges kiegészítő elemeként a Kolbászból kerítést! Stúdió készítette az egyetemi információs rendszert, az épületeken kívül és belül megjelenő feliratokkal, piktogramokkal, a campus területén elhelyezett új vizuális elemekkel.

Hasonlóan pozitív példa, de más miatt érdekes a budapesti Katona József Színház nemrég lezajlott arculatváltása. Az idén harmincéves teátrum vezetősége elhatározta: a merész, innovatív műhelyként indult színházat megpróbálja megszabadítani az évtizedek alatt rárakódott sallangoktól, elvárásoktól és sztereotípiáktól. Ennek a döntésnek természetes következménye volt a vizuális arculat átalakítása is, Szilágyi Józsefnek a sablonokat mellőző, kortárs hangvételű, bár talán kissé merev logójával, amelyet az intézmény 2011-ben be is vezetett. Ennél azonban jóval fontosabb pont, hogy a színház felismerte a központi elhelyezkedésében rejlő lehetőségeket. A nem megfelelően kihasznált, zárt, sötét utcafront helyére Molnár Bea építész tervei alapján hatalmas kirakattal hívogató, napközben is működő kávézó került, amely szervesen kapcsolódik a színház új ajándékboltjához. Az enteriőr ipari hangulatú, csupasz falfelületekkel, látszódó csőrendszerekkel, ami egyrészt napjaink egyik belsőépítészeti trendjének felel meg, másrészt építészeti reakció a színház által meghatározott elméleti megújulásra, a „vissza a gyökerekhez” jelszóra. Az ajándékbolt kínálata részben teljesen új, saját produktumokból áll, annak a felismerésnek a nyomán, miszerint az előadások mellett az intézmény „eladható termékei” közé tartoznak az állandó társulat tagjai is. Mindez az új arculat része: olyan változtatások, amelyek erősítik a színház által sugározni kívánt, megváltozott képet.

A Kassák díjazott arculatának kivételével sajnos a hazai múzeumi szférában elvétve találunk példát ilyen átfogó és következetes munkára. A logók tekintetében még a legnagyobb intézményeink egy része is évtizedes elmaradást mutat; a Magyar Nemzeti Múzeum pedig a mai napig nem gondolja úgy, hogy szüksége lenne ilyesmire. Másoké a nyolcvanas éveket idézi, mint a Budapesti Történeti Múzeum vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum esetében (eszébe jut-e bárkinek, mit ábrázolnak?). A harmadik prominens nosztalgiázó a Magyar Nemzeti Galéria 2010-ig, amikor is Izsó Miklós búsuló juhászát egy meghívásos pályázat nyomán lecserélte Vargha Balázsnak (Stalker Studio) a kortárs trendeknek megfelelő logójára, amelynek legnagyobb hátránya éppen az, hogy kevéssé utal az intézmény jellegére. Nagy kár, hogy ezt a magyar viszonyok között merésznek nevezhető lépést szinte semmilyen váltás nem követte sem a honlapot, sem a kiállításokat illetően.

A Szépművészeti Múzeum A fotóművészet születése című kiállításhoz tervezett  
katalógusa elnyerte a 92. Art Directors Club elismerését az  Egyesült Államokban. 
A kiadványt a Lead82  tervezte, az ő munkájuk a MúzeumCafé is.
Fotó: Barbay Csaba/Flashback Photo

Meghökkentően sok hazai intézménynél vélik úgy, hogy épületük képe szükséges, sőt releváns információt árul el róluk – ennélfogva elég, ha a logó ezt tartalmazza. Nos, ez önmagában kevés. Talán érthető, de nem magyarázható ez egy olyan jellegzetes ház használójánál, mint a szegedi Móra Ferenc Múzeum, felfoghatatlan azonban például a Magyar Nyelv Múzeuma esetében, amelynek 2008-ban átadott széphalmi épülete egyébként sem sorolható kortárs építészetünk remekei közé, másrészt azt gondolnók, a magyar nyelv mint téma elegendő vizuális inspirációt kínál ehhez a feladathoz. 2010-ben hirdetett pályázata nyomán a debreceni Déri Múzeum is egy, az épületet sematizáló logót választott magának, holott a mezőnyben olyan flexibilis pályamunka is szerepelt, amellyel érzékeltetni lehetett volna a gyűjtemény híres sokszínűségét. Rövidre zárva: ha a bilbaói Guggenheim képes volt kihagyni az „épületlogó” ziccerét, akkor hazai kollégáinak is érdemes lenne ezen elgondolkodni.

Persze itt is vannak szerencsés döntések. Az Iparművészeti Múzeum absztrakt logója a múzeum épületének egyik ikonikus, építészetileg kiemelkedő minőségű és sokat fotózott részletét jeleníti meg, de kis fantáziával képes felidézni a gyűjtemény két legjelentősebb csoportját, a szecessziós üveggyűjtemény formavilágát és az iszlám-török szőnyegkollekció szövött motívumait is. Az 1998-ban, pályázaton kiválasztott identitást Auth Attila (Auth Design) tervezte. Magyarország első egységes múzeumi arculata abszolút időtállónak bizonyult, sőt némely eleme országos jelentőségűvé vált: Auth találta ki ugyanis, hogy a belépőjegyek egyik oldalára előre nyomtatott, a múzeumra utaló kép kerüljön, a másikra pedig az aktuális adatok – ezt a formátumot azóta országosan elterjesztette a fenntartó minisztérium. A folyamatosan fejlesztett és frissített arculat részeként 2007-ben elkészült a kiadványokra vonatkozó kézikönyv, amelyet azóta is használ az intézmény. És természetesen az arculat része, hogy jól használható, informatív honlapot tart fent, mint ahogyan az is, hogy a hazai szférában ritkaságként komoly online dokumentációt tett elérhetővé.

A honlapok jellemző módon 2013-ban is a múzeumok gyenge pontjainak számítanak. Míg például a Néprajzi Múzeum logója a legjobbak közé tartozik saját kategóriájában, sőt lehetőséget ad a flexibilis használatra is, azaz a kör alakú motívumoknak a helyzetnek és a funkciónak megfelelő használatára, addig a honlapon ez csak részlegesen köszön vissza, a múzeum egyébként rendkívül innovatív és értékes tevékenységéből pedig alig ismerhetünk meg valamit. Ennél merészebb vizualitással, de még mindig kissé félénken próbálja követni a trendeket a Szépművészeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum, mindkét esetben a hazai mezőnyhöz képest színvonalas logóval, informatív, esztétikus honlapokkal. Javukra szóljon, hogy a külföldi múzeumok jelentős része sem nagyon tud mihez kezdeni az online felülettel; alapvetően információforrásként kezelik a múzeumba látogatni vágyó polgárok számára. Holott abban ennél jóval több rejlik, hisz a honlapok látogatóinak nagy része földrajzi, anyagi vagy kulturális okokból ritkán vagy soha nem jut el személyesen az intézményekbe. Azaz az internet az ismeretterjesztés és a kultúraközvetítés páratlan lehetőségével kecsegtet. Szélsőséges, de rendkívül izgalmas példa erre az önálló online múzeum, mint az Adobe Museum of Digital Art. Ennél némileg egyszerűbb a saját virtuális kiállítás létrehozása – jóllehet utóbbi ötletet a Google Art Project éppen most happolja el a még nem ocsúdó múzeumok orra elől. Az aktuális internetes trendeket már csak azért is érdemes követni, mert ezek segítségével viszonylag kis erőfeszítéssel potenciális látogatók tömegét érhetjük el. A példa kedvéért: a fővárosi múzeumok alig reagáltak az utóbbi években megnövekvő lokálpatrióta érdeklődésre, például a tucatszám burjánzó, Budapest-specifikus blogok tömegére. Örvendetes kivétel a Kiscelli, amely napról napra tanúságát adja a kortárs folyamatok iránti érdeklődésének, például a 2010-es, Freecikli – A kerékpár kultúrtörténete című tárlattal vagy a művészettörténész-muzeológus Simonovics Ildikó által koordinált Street Fashion Budapesttel, amely páratlan archívuma az ezredforduló fővárosi öltözködési szokásainak (lásd MúzeumCafé 20. – a szerk.).

A  MúzeumCafé Books könyvsorozat első kötete - György Péter: Múzeum - A tanuló-ház  
(Múzeumelméleti és esettanulmányok) 
Időközben a kötetre nemzetközi szinten is felfigyeltek. 
Fotó: Polgárdi Ákos

Az egységes online múzeumi arculatra aktuális példa a Hadtörténeti Intézet és Múzeumé, amely 2012 nyarán indította el megújult honlapját. A pályázatot követően az eRise stúdiónak adott megbízás kizárólag az addig egy belsős munkatárs által, különösebb koncepció nélkül működtetett honlap megújítására szólt, de az újonnan készült logó központi arculati elemnek is megfelel. A múzeum munkatársai helyesen ismerték fel, hogy érdemes kerülni az elsőre adódó sztereotípiákat, így ágyú, kard, lobogó helyett a logó a budai Várban álló központi épület egyszerűsített felülnézetét ábrázolja – amely rajzolat egyben a közép- és kora újkori erőd-ábrázolások grafikus vonalait is felidézi. A választott arculati színek, a vörös, a fehér és a sötétszürke elegánsak és visszafogottak, de izgalmas összképre adnak lehetőséget. Ezt nagyméretű, színes foltjaival ki is használja a honlap, amely egyben jól navigálható, egyszerű felépítésű (és remélhetőleg tartalmában fokozatosan bővül majd). Kiváló első lépés, érdemes az arculat továbbfejlesztésén elgondolkodni.

A példamutató intézmények közé sorolhatjuk a Műcsarnokot és a Ludwig Múzeumot is. Előbbi arculatát Farkas Anna tervezte 2008-ban, és egészen 2011-ig az intézmény következetesen használta – jó példa erre az épület előtt felállított, az arculat grafikai elemeit használó kerékpártárolók esete. Sajnos ez a koherencia az utóbbi időben eltűnt. A Ludwig viszont, amelyet valójában ennek a cikknek a legelején illett volna említeni, az általa gyűjtött műalkotásokhoz és programjaihoz méltó, következetesen magas színvonalat diktál: a kiváló, a Co&Co Communication tervezte honlap, illetve a külön a gyerekeknek szánt www.lumi.hu mellett az intézmény kiállításainak grafikai megjelenése is nemzetközi nívójú. Nehéz kiemelni a számos kiváló munka és remek grafikus közül bárkit is; a múzeum utóbbi években zajló tevékenysége önálló feldolgozást érdemelne.

Az, ahogyan a Ludwig folyamatos figyelmet fordít a rendezvények grafikai megjelenésének egységes, magas színvonalára, sajnos egyetlen más hazai intézményről sem mondható el. A Szépművészeti Múzeum esetében ez a jelenség kifejezetten hullámzó színvonalú: előfordul, hogy a radar alatt marad, de az is, hogy nemzetközi versenyeken díjazzák – a tavalyi A fotóművészet születése című kiállításhoz tervezett katalógusuk idén elnyerte a 92. Art Directors Club elismerését az Egyesült Államokban, komoly globális mezőnyben. A kiadványt a Lead82 tervezte – az ő munkájuk ez a lap is.
A hazabeszélés szándéka nélkül: a mostanában zajló változásnak éppen a MúzeumCafé lehetne a szimbóluma. A nívós és koherens arculati rendszer nem csupán gazdasági kényszer, hanem kötelesség is: napjaink vizuális káoszában a múzeumok által felvállalt tanító szerepnek az esztétikumra is ki kell terjednie. Ráadásul magyar grafikustehetségek tucatjai várják, hogy kipróbálhassák magukat egy-egy ilyen feladattal. A labda a múzeumoknál van.