©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Témafeszegetés

Már bezárt a balatonfüredi Vaszary Galériában a Művészet és művészek az első világháborúban című kiállítás. A tárlat azonban annyi kérdést vetett fel, hogy az egyik kurátorhoz, Róka Enikőhöz fordultunk velük.

Van-e keresnivalója a művészi ábrázolásnak egy történeti múzeumban? – tette fel nem is olyan rég a kérdést Turai Hedvig művészettörténész a holokauszt múzeumi interpretációi kapcsán. Ugyanezt a problémát feszegette a Művészet és művészek az első világháborúban című kiállítás is, amelyet 2014. október 4. és 2015. január 4. között láthattunk a Magyar Nemzeti Galéria anyagából a Vaszary Galériában. Mivel a tárlat, amely mintegy 150 festményt, grafikát, szobrot és érmet mutatott be, előkészítője egy 2018-ra, a Nemzeti Galériába tervezett átfogó kiállításnak, akár vitaanyagként is felfogható. A kiállítás kurátorai Róka Enikő, Szücs György és Balázs Eszter arra törekedtek, hogy miközben felhívják a figyelmet a művészet, a háborús propaganda, a társadalom és az egyéni művészpályák összefüggéseire, a múzeum gyűjteményeit is újra áttekintsék, valamint rávilágítsanak az eddig fel nem dolgozott témákra. A kiállított műveket, amelyek egy kivételével az MNG raktáraiból és archívumaiból kerültek ki, nem esztétikai minőség alapján válogatták. A magas művészi kvalitást és a populáris képi termékeket a korszak vizuális kultúrájának a lenyomataként kezelték, amelynek segítségével a háborúról, mint történeti eseményről is új, sokkal színesebb képet alkothattunk. A kiállításról, annak tanulságairól Róka Enikő kurátort kérdeztük.

Hayden White munkái nem csak a történettudományra gyakoroltak nagy hatást, de tézisei a muzeológia különböző területei számára is tanulságokkal szolgálnak. White alapvető állítása, miszerint a történetírás a fikciós beszédmód egy változata, amelyben a történész a tényeket szelektálja, majd bizonyos irodalomból kölcsönzött formák szerint „cselekményesíti”, vagyis elbeszéléssé formálja, a múzeumi kiállításokra is érvényes. Ahogyan a történész – természetesen kora tudományos módszertani konszenzusait figyelembe véve – a fennmaradt adatokat a saját jelenéhez kötött, s bizonyos mértékben szubjektív narratívává alakítja, úgy a múzeumi kurátor is tárgyakból válogat, ezeket értelmezi, s elrendezésükkel, installálásukkal koherens, ám saját kurátori szándékai szerint irányított elbeszélést nyújt. White meglátása szerint tehát nem egy helyes nézet van, következésképpen többféle elbeszélésmód létezhet, ahogyan egy téma kiállításon való bemutatása is számos módon lehetséges. A Művészet és művészek az első világháborúban címmel rendezett kiállításunk egyik kiindulópontja az volt, hogy a hatalmas és meglehetősen komplex, egyszerre történeti és művészettörténeti témának csak egy lehetséges interpretációját nyújtjuk, s ezen keresztül igyekszünk felhívni a látogató figyelmét arra, hogy a történelemről való gondolkodásnak több eltérő, de egyaránt elfogadható módja van. Ezért a jelenből indítottuk a kiállítást: a látogató az első teremben olyan kortárs művészeti alkotásokkal találkozhatott, amelyek különböző hangnemben reflektáltak a háborúra, vagy általában a történelemre. A művészi interpretáció persze nem azonos a történettudományossal: sokkal szabadabban kezelheti a tényeket, de ezzel számos olyan elemre, megközelítésre is rámutathat, amelyek akár megtermékenyítően is hathatnak a történelem, és nem utolsósorban a jelen értelmezésére. A kiállítás elején látható kortárs művek komplex, gyakran ironikus attitűdje – a hangnemek és értelmezések sokféleségének érzékeltetése mellett – lehetővé tette a látogató számára azt is, hogy saját jelenkori pozícióját tudatosítva bizonyos mértékben távolságot tartson a következő termekben elé tárt anyagtól. Így mintegy kritikai pozíciót elfoglalva szemlélje a patetikus, tragikus, heroikus alkotásokat, s végiggondonolja azt is, hogy a művek egy adott történelmi helyzetben hivatalos, propagandisztikus elvárások közegében, kontrolláló, és önkontrolláló mechanizmusok befolyása alatt születtek. Ezáltal végső soron pedig képessé váljon arra, hogy a képeket általában – szóljanak azok az első világháborúról, vagy a jelenünkről – ezeknek a tényezőknek a figyelembevételével, kritikailag szemlélje.