©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Műalkotás szerződés szerint III.

A sorozat 3. részében arról olvashatnak,hogy milyen tényezők alakították a műalkotás árát.

1. rész: Műalkotás szerződés szerint I.

2. rész:Műalkotás szerződés szerint II.

A műalkotás ára

Egy műalkotás árát – nemcsak napjainkban, de – az itáliai reneszánsz korszakában is számos (külső és belső) tényező határozta meg. Függött attól, hogy a mű megrendelésre készített egyedi alkotás volt-e, vagy készen megvásárolható sorozatban készített darab, esetleg vándorkereskedők által árusított portéka. Festmény volt-e vagy szobor, hogy ha szobor volt, milyen anyagból készült, ha festmény, akkor készítéséhez mennyi aranyat vagy drága festéket használt fel a művész. A mű méretei is fontos szerepet játszottak az ármeghatározásban, mint ahogy az is, milyen okból került sor a mű értékbecslésére, hogy egy szerződés szerint külső szakértőket kértek fel kifejezetten az elkészült mű árának eldöntésére, vagy értékét végrendelkezés, esetleg az elhunyt hagyatékának összeírása és inventáriumba vételezése céljából kellett megállapítani. Nem utolsó sorban alakította az árat – akárcsak napjaink műkereskedelmi viszonyaiban – magának a készítő mesternek a személye, hírneve, keresettsége.

Pénznemek

A 15. századi, kisebb önálló államokra tagolt Itáliában különféle fizetőeszközök (líra, forint, dukát, bolognini, stb.) voltak forgalomban. A firenzei (és toszkánai) szerződésekben a megrendelt műalkotás elkészítéséért járó honoráriumot leggyakrabban arany forintban adták meg, és jóval ritkábban a napi forgalomban csak átszáímtásra használt lírában. Oka a kettős monetáris szisztéma, és részben a forint lírával szembeni erősödése volt: míg 1300-as évek elején 1 arany forint kevesebb, mint 2 lírát ért, addig az 1500-as évek elején már 7 lírával volt egyenértékű.  Annak érdekében, hogy az átváltás egyértelmű legyen, a szerződésekben – sok esetben – a forint mellett annak lírában kifejezett értékét is feltüntették.

Oltárok, falképek

A templomba készített nagyméretű oltárok teljes árának csaknem egyötöde a fából faragott oltár-architektúra volt. A poliptichonok, vagyis több táblából álló oltárok ára meglehetősen széles skálán mozgott, 50 és 600 forint között, de ismerünk példát 850 arany forintért megrendelt oltárra is. A fennmaradt szerződések az ismert oltármegrendelések (nem csak poliptichonoké) mintegy kétharmada 100 arany forint körüli összegbe vagy annál kevesebbe került, húsz százaléka 100-200 forint közé esett, míg a 200 forint feletti árak viszonylag ritkának tekinthetőek.  A forrásokból ismert legdrágább oltárképek egyike volt a Raffaello Santi (1483-1520) által festett, és ma a Vatikáni Képtárban őrzött Krisztus színeváltozása, mely 1079 dukátba került.

A falképek készítésének árai – noha a megfestendő falfelület nagysága, a mester hírneve jelentős anomáliákat idézhetett elő – alacsonyabbak voltak a fára festett oltárképekénél. Esetükben meglehetősen nehéz átlag értékekről beszélni. Éppúgy készült falkép 24 forintért, ahogy Andrea del Castagno (1421-1457) Niccolò da Tolentino lovas képmását ábrázoló falképe a firenzei dómban, ahogy – jóllehet a kiugró esetek közé tartozik – ezer forintot is meghaladó áron, mint Domenico Ghirlandaionak (1449-1494) a firenzei Santa Maria Novella templom Tornabuoni-kápolnájába festett freskói.

Szobrászi művek

A szobrok ára relatíve többszöröse volt a festményekének. A legdrágábbak a bronzból öntött szobrok voltak, egy életnagyságnál nagyobb szoboralak (kb. 270 cm magas) ára, mint például Lorenzo Ghiberti (1378-1455) Szent Máté szobráé majdnem 1000 forintba került.  Egy ezzel közel azonos méretű márványból faragott szobor ennek töredékébe, 100-150 forintba, melyek javarészt testületek középületre szánt megrendelései voltak. A magánmegrendelésre készített művek közül a síremlékek jelentettek jelentősebb költséget, méretüktől és attól függően, hogy mennyire voltak díszesek, áruk 200-400 forint között alakult. A Madonnát a gyermek Jézussal ábrázoló, magánáhítatra szánt, készen kapható terrakotta domborművekhez azonban akár már 2-3 forintért hozzá lehetett jutni.

Érdekességként említhető, hogy Firenzében és Toszkána más városaiban a domborművek, faberakások (intarzia) és márványberakások (inkrusztáció) árát a megmunkált felület mérete alapján számították ki. A számítás alapja a toszkán hosszmérték, a braccio négyzete volt, ekképpen egy jelenetet ábrázoló intarziáért vagy márványberakásért 4-5 forintot fizettek négyzetbracciónként.

Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról sem, hogy a műalkotások árát nem feltétlenül vagy nem kizárólag csak pénzben fizették ki. A gyakorlatban a művészek honoráriumuk egy részét kaphatták természetbeni juttatásként is, ami búzát, bort, illetve az alapvető élelmiszereket jelentette, és olykor a mű elkészítésének idejére – ha a művész nem abban a városban, ahol lakott és ahol a műhelye volt készítette a művet – szállás biztosítását is.  A bor, vagy gabona mennyisége nem feltétlenül a művész saját fogyasztására szolgáló mennyiséget jelentette, hanem akár annak sokszorosát is, így például Mino da Fiesole (1429-1484) szobrász esetében, aki mintegy két tucat ember egy évi élelmezésére elegendő búzát, e mellett nagy mennyiségben bort és ruhát kapott Ugo gróf síremlékének elkészítéséért.  A festő Francesco Botticini (1446-1497) hasonlóképp búzából kapott akkora mennyiséget egyik megrendelőjétől, hogy az egy felnőtt számára 5 és fél éven keresztül biztosította volna gabonaszükségletét. Ezekben az esetben a művészek a kapott élelmiszert minden bizonnyal tovább értékesítették.

A modellek ára

A ránk maradt kifizetések dokumentumai arról tanúskodnak, hogy az előzetesen bemutatott modellért is fizetett a megbízó a művésznek. A firenzei Santa Maria Novella templom egyik szószékének fából készített famodelljéért Filippo Brunelleschi (1377-1446), a firenzei dóm egykori építésvezetője, egy arany forintot, míg Michelozzo di Bartolomeo Michelozzi (1396-1472) egy építészeti rajzáért 3 forintot kapott. A háromdimenziós építészeti modellek ára magasabb volt, mint a szobroké, az épület bonyolultságától függően akár 20 forintot is fizettek érte a 15. század végén.

A művészek fizetése

A festőket és szobrászokat Itáliában a 15. században sokkal inkább iparosokként mintsem művészekként tartották számon. Keresetük havi 5-7 forint között mozgott, ami egy asztalos havi keresetével volt egyenlő. Ugyanakkor egy jól menedzselt festőműhely, vagy egy nevesebb festő vagy szobrász magasabb jövedelemre is szert tehetett. A művészek elismertsége a század folyamán egyre nőtt, jóllehet Firenzében a 15. század végére sem érte el egy udvari festő vagy Velencében, a köztársaság hivatalos állami festőjének éves keresetét, mely meghaladhatta akár az évi 300 dukátot.