Hunyad megye nem szerepel a kedvelt erdélyi turista célpontok között. Ezen a vidéken rendszerint csak átutazóban járnak a magyarok, útban Székelyföld vagy az egykori szász városok felé. Vajdahunyad vára és „magos” Déva vára a vidék legismertebb települései. A magyar néprajztudomány sem kutatta ennek a vidéknek a kultúráját más erdélyi tájakhoz mérhető intenzitással. Az utóbbi évszázadban szinte egyedül Kósa László folytatott szisztematikus gyűjtőmunkát, a Magyar Néprajzi Atlasz lozsádi kutatópontján. Vass Erika, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum erdélyi épületegyüttesének etnográfiai koncepcióját kidolgozó muzeológus viszont éppen a vallási és etnikai sokszínűség, az interkulturális hatások múzeumi bemutatásának lehetőségei miatt választotta ki Hunyad megyét kutatási helyszínként. 2006 és 2012 között 42 Hunyad megyei településen folytatott kutatást. Az itt élő szórványmagyarság életéről szerzett ismereteket a szabadtéri múzeumi állandó kiállítás előkészítése mellett egy kötetben is összefoglalta, amely idén jelent meg a Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyorsan gyarapodó Skanzen könyvek sorozatában.
A kötet bevezető fejezetei – melyekben a kutatástörténetet, a vallási és nyelvi jellemzőket, egyes szokások (pl. keresztelés, temetés) hagyományait foglalja össze tömören – után a Hunyad megyei református egyházközségek betűrendben szerepelnek. A településenkénti számbavételt követően, a Múzeum telepítési koncepciójában szereplő két falu – Lozsád és Rákosd néprajzának esettanulmányként is értékelhető elemzései olvashatóak. A szokások elemzései között Vass Erika korábbi kutatásaihoz csatlakozva különösen érzékenyen vizsgálja a búcsús ünnepek jellemzőit. A legfontosabb következtetéseket és a társadalomtudományi kutatások felelősségét is hangsúlyozó összegzés magyar és angol nyelven zárja a kötetet. Az egyes fejezeteket fekete-fehér fotók tagolják a kötetben, de az illusztrációk jó minőségű és igen gazdag fényképanyaga a kötethez csatlakozó DVD mellékleten található. A települések templomait, a jellemző épületeket dokumentáló fotókon a lakáskultúra jellemzői, családi archívumok féltve őrzött iratai és fényképei is szerepelnek, és nem utolsó sorban a gyűjtéseken megismert emberekről készült portrék is.
Hunyad megyében a források alapján már a 18-19. században is a magyar–román kétnyelvűség volt a jellemző. Az iparosítás hullámai, melyek az 1950-es években érték el csúcspontjukat, magyarok és többségükben románok számára is igen vonzóvá tették a megye településeit. A 20. század végén megszűnő munkalehetőségek azonban végletesen átalakították a lakosság életlehetőségeit, formálták az etnikai képet. Az utóbbi években a Zsil völgyéből a munkaképes fiatalok tömegesen költöznek külföldre. A kutatás feltárta a nagy múltra visszatekintő Hátszegi-medence magyarságának napjainkra gyakorlatilag teljessé vált eltűnését. Vass Erika megtalálta Nagypetényben utolsó hírmondójukat. A kutatómunka kiterjedt a 19-20. század fordulóján a vidékre érkezett bukovinai székely telepesek leszármazottjaira is, akik zárt közösségi összetartozásuk miatt viszonylag sokáig meg tudták őrizni csángó hagyományaikat, de mára az asszimiláció jelei köztük is mutatkoznak. Megrázó az, ahogy a kötet sorra veszi az egykor magyarok által is lakott települések üressé, romossá vált templomait, azokat a falvakat, ahol mára csak a sírfeliratokon olvashatók magyar nevek.
A vizsgált falusi magyar közösségek többsége valaha eleven kisnemesi öntudattal rendelkezett, s ma önmagukat „korcs magyaroknak” tartják. Önképüket, identitásukat alakítja az is, hogy az anyaországgal gyakorlatilag elenyésző mértékű a kapcsolatuk.
A kötetből megismerhető az értelmiség, a lelkészek lehetőségei és felelősségük is. A magyarok kollektív emlékezetének megőrzésében a református egyház tölti be a legfontosabb szerepet. A magyar nyelvű iskolák száma száz év alatt minimálisra csökkent. Az iskoláztatás mellett, a szerző életút-elemzéseken keresztül vizsgálja a vegyesházasságok szerepét az identitás formálásában. Számos példát olvashatunk a kétnyelvűség különböző formáira is. A kötet problémaérzékeny megközelítésben elemzi olyan jelenségek hatásait, melyek nem csupán a helyi közösségeket jellemzik. Így a szórványmagyarság általános életjelenségeinek rendkívül érzékeny bemutatására is vállalkozott a szerző. Vass Erika felismerte azt, hogy a társadalom kutatójaként nem elegendő rögzítenie a jelenben zajló folyamatokat tisztázva történeti eredőjüket, hanem – amennyiben erre lehetőség nyílik – elengedhetetlen a kisebbségi lét körülményeit ismerve felkutatni és bemutatni a jó gyakorlatokat, a megmaradást segítő megoldásokat is.
A munkában olvasható pontos és érzékletes helyzetértékelés igazolja a szerző döntését, aki mottóként Jékely Zoltán versét választotta: „Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siónt; egér futkározik a pad alatt s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk; ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por s a vakolat.”
Vass Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. Skanzen Könyvek. én. hn. 297. o.
