©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Amikor a nyelv háttérbe szorul

Beszélgetés Szöllősi Mátyással, a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció fotósával.

Februárig látható a miskolci Herman Ottó Múzeumban a tavalyi 3. Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedíciót bemutató kiállításod. Ritka, hogy egy régészeti projekt művészi dokumentációval párosuljon. Hogyan kerültél kapcsolatba Türk Attiláékkal?

Igen, ez valóban ritka, bár azért ezt nem érzem igazán művészinek, vagy legalábbis én nem annak látom, nem ilyen indíttatásból csináltam elsősorban. A kapcsolat pontosan annak köszönhető, hogy nem volt komoly dokumentációja az eddigi két expedíciónak, és tulajdonképpen kaptam az alkalmon, hogy készítsek a tavalyi útról egy komolyabb, összefoglaló, fotóriporteri anyagot. Megkerestem Attilát tavaly tavasszal, hogy volna-e erre lehetőség, érdekelné-e egy ilyen együttműködés, és ő nagyon nyitott volt. Sok minden kellett persze ahhoz, hogy maga az expedíció összeálljon, hogy az a 14 ember, aki kint volt, kijuthasson Oroszországba, s hogy én is velük tarthassak, de végül is összejött. Úgy gondolom, mivel Attila látta rajtam, hogy elhivatott vagyok, és a megmutatott anyagok is tetszettek neki, hamar fel tudtam venni a ritmust, és be tudtam illeszkedni a csapatba. Nagyon jó dolog olyan emberek közt lenni, akik egészen más területről érkeznek, más dolgokon jár az agyuk, másfajta problémákkal küszködnek, más a prioritás számunkra. Így nyugodtan mondhatom, hogy íróként is hihetetlenül izgalmas volt ebben a nagyon is összetett közegben létezni egy hónapig. Ami a fotózást illeti, szintén hasonló dologról van szó, hiszen én magam ugye nem ástam – kivéve egyetlen kis próbaalkalmat –, és nem vettem részt azokban a tevékenységekben, amelyekért a csapat nagy része kiutazott. Sokakat egy erdő közepi táborban ismertem meg, és együtt áztunk az esőben három napig, így csiszolódtunk össze, szóval, volt az egészben valami természetes rácsodálkozás; azok a fajta szituációk, amelyekre nem tud felkészülni az ember, és ha jó lett az anyag, amit csináltam, akkor az főként ennek köszönhető.

Nem csak fotós, író is vagy. Melyik volt előbb?

Az írás sokkal hamarabb volt. Fotózással 4-5 éve foglalkozom, de a szöveges és képes dolgok összeillesztése, az ilyen összművészeti tevékenység régóta érdekel. Alapjában véve olyan típus vagyok, aki több területen igyekszik megmérettetni magát. Versenyszerűen sportoltam, még akkor is, amikor már elhivatottan írtam, publikáltam. Zenéltem is sokáig, egészen fiatal koromban, úgyhogy gyakorlatilag az életem minden időszaka úgy telt, hogy legalább két tevékenységet igyekeztem magas szinten végezni. Úgy érzem, most az írással és a fotózással végre kialakult egy stabil párosítás, melyek termékenyen hatnak egymásra. Teljesen másfajta koncentrációt igényel a kettő, és örülök, hogy létezhetek olyan állapotban, amikor elsősorban befelé kell figyelnem, amikor a saját belső rezgésemen kell átengednem a külvilág történéseit, és megvan a fordítottja is, amikor a körülöttem zajló eseményeknek kell a részévé válnom, feladnom – még ha pillanatok erejéig is – a saját énem. A fotózásban azt szeretem a legjobban, hogy közben valóban elfelejtek mindent, és megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy nem is az írás az igazi tisztítókúra, hanem a fotózás, mert ahhoz, hogy jól csináljam, most már érzem; bizonyos értelemben teljesen fel kell adnom saját magamat.

Hogyan tudod beosztani napjaidat, napszakjaidat különböző kreatív és nem kreatív elfoglaltságaid között?

Ez remek kérdés, és nehéz is a válasz. Szerintem kezdettől fogva – eleinte öntudatlanul, az elmúlt években pedig már tudatosan – arra törekedtem, hogy ne legyenek olyan szigorú kötöttségeim, amelyek megakadályoznak az említett alkotói tevékenységekben. Ez persze megnehezíti a dolgot, mert nyilván mindent összeegyeztetni, az írást, a fotózást, mindkettőnek a nem annyira élvezetes munkarészét, és a saját dolgok létrehozását, plusz a magánéletet, egyéb dolgokat, nem egyszerű, de azt hiszem, sokan bajlódnak hasonlóval. Ez nagy felelősség is. Alapjában véve jó az, ha az ember több lábon áll, bizonyos értelemben erről szól a világunk, van is egy ilyen „elvárás" az emberrel szemben, ami ugyanakkor komoly csapdákat rejteget.  Korábban magam is elkövettem azt a hibát, hogy túl sok mindennel foglalkoztam egyszerre, és ez bizony legtöbbször a minőség rovására megy. Közhely, de tényleg nagy kihívás megtalálni az egyensúlyt, amikor nincs az emberben kényszer, hogy valamit csináljon, és valóban azokkal a dolgokkal tud foglalkozni, amikkel kell, ami természetesen jön belőle, vagy érinti meg épp. Az egyik legkomolyabb feszültségforrás társadalmunkban az, hogy a legtöbben alapjában véve nem azt csinálják, amire hivatottak, nem azt, ami a fejükben motoszkál, és sokszor – úgy látom, például a városi arcokat bemutató sorozatom beszélgetései kapcsán –, hogy mondjuk a döntésképtelenségük miatt bent ragadnak egy számukra elviselhetetlen űrben. Persze ezt hosszan lehetne boncolgatni. Mindenesetre engem ebből mozdított ki a képalkotásnak ez a formája, és az a fajta szabadság, amit ez ad; amivel együtt jár, hogy igenis, el kell menni, meg kell érte küzdeni, szóval fizikai erőnlétet igényel, és ilyen jellegű megmérettetés is egyben. Szerintem a fizikai munka rettentően fontos, és a belőle fakadó vagy inkább következő felszabadultságérzet.

A szociális érzékenységed írásaidból és vizuális munkáidból is átjön. Honnan ez az érdeklődés?

Két- és tizennégy éves korom között igazán mély kapcsolatom volt egy idős hölggyel, bizonyos értelemben pótanya szerepet töltött be az életemben, bár inkább valamiféle lelki mentorként tekintek rá. Mély vallásosságával, erős hitével sok mindent megmutatott, amit egyébként valószínűleg nem vettem volna észre. Azt, hogy figyeljem az embereket, hogy érzékeny legyek az általad említett értelemben is, tőle tanultam, ha egyáltalán lehet ilyesmit tanulni – talán csak fejleszteni, kibontani, feltárni. Ami nagyon lényeges volt ebben a kapcsolatban, az a beszéd. Hogy beszélgettünk, olyan témákról is, amelyekhez akkor nem sok közöm volt, de fokozatosan kerültem egyre közelebb hozzájuk. És ehhez hozzátartozik, hogy valahogy folyamatosan úgy alakult az életem, hogy kapcsolatba kerültem nehezebb sorsú emberekkel, vagy akár fogyatékkal élőkkel, dolgozom ilyen alapítványnak is rendszeresen, és most már nemcsak munkáról, hanem elhivatottságról is szó van. Megvan bennem az a vágy, az az igény, hogy – amennyire ez lehetséges – lássam, milyen módon, hogyan látják mások a világot. A fotózás például abban mindenképp hasznos, hogy a saját látásmódom megmutatásával ösztönzöm a körülöttem lévőket arra, hogy beszéljenek a világról, magukról.

(s)

[[-- insertion|title:none|galeria:149 --]]

Számomra érdekes volt látni, hogy ez az érzékenység az oroszországi fotókon is megmaradt. Sőt, mintha épp azokért a képekért mentél volna ki.

Igen, ez nem is titok. A kiállított anyag mellett van a kint készült képeimnek egy olyan része, mely kifejezetten Oroszország sötétebb oldalát mutatja meg, persze csak nagyon töredékesen, épphogy feltárva a nyomort, merthogy abból van bőven. Az út persze elsősorban a régészeti ásatási helyszínek felkeresésével, a kapcsolatok kiépítésével telt, de volt lehetőségem falvakban, városokban mászkálni, és szociografikus képeket készíteni. Ez nyilván összefügg az írással, azzal, hogy mindig is az emberek érdekeltek, hogy hogyan élnek, milyen körülmények között, mivel töltik az idejüket, minek örülnek, mitől rettegnek, s mivel itt – például a nyelvi korlátok miatt – nem tudtam velük az alapkommunikációnál többet társalogni, a képi megjelenítés még inkább adva volt, erre kellett koncentrálnom igazán. Szerintem jó tesz egy írással foglalkozó embernek, ha adódik olyan időszak az életében, amikor a nyelv háttérbe szorul, és egészen más irányból kell eljutnia a dolgokhoz; ha rá van kényszerítve arra, hogy ne nyelvi struktúrákban gondolkozzon, ha máshogy kell közelítenie. Többször eljutottam már abba az állapotba, mikor nem tudtam megszólalni – és nem azért, mert nem tudok például oroszul, hanem –, mert nem volt szó, vagy nem is kellett, hogy legyen. Legalábbis nem akkor, nem ott. Megjött később, előbukkant, ki tudtam mondani, vagy le tudtam írni akkor, amikor kellett. Az oroszországi túra sokat tanított nekem arról – és a régészet is, ami időigényes dolog, sőt, az idővel elég különleges a kapcsolata –, hogy nem szabad sietni, nem szabad elé menni a dolgoknak. Mindez elsősorban a türelemről szólt a számomra.

Kiutazáskor már tudtad, hogy milyen anyagot szeretnél készíteni Oroszországban, vagy kint a helyszínen történt minden?

Volt elképzelésem arról, hogy miket szeretnék fotózni, de ezek persze aztán teljesen máshogy alakultak. Összességében – bár most már látom, mik a hiányosságok – végül is elvégeztem azt, amiért mentem. A régészeti, a kutatási kérdések valóban érdekelnek, és örülök, hogy sikerült egy egészen komoly képanyaggal segítenem a munkát, annak a bemutatását, mi is történt a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíción, s hogy miért is fontos az, hogy újraindultak kint a kutatások, miért érdemes a magyar őstörténettel foglalkozni. És persze láttam egy csomó mindent, olyan dolgokat is, amikről nem volt lehetőségem komoly képanyagot készíteni, de rádöbbentett arra, hogy mi érdekel, vagy miért lenne értelme visszamenni. Baskíria lenyűgözött; maga a táj, hogy sokszor Erdély-érzetem volt, csak valami még tágasabb értelemben, az emberek, azok az arcok, akik ott mászkáltak, akik bent ültek a házakban, akik vágták a fát, vagy akik levittek Shulgan-Tash barlangjába, a Káosz termébe, ahol – a helyiek hagyománya szerint – az alvilág kapuja nyílik.

Milyen volt a találkozás egy letűnt birodalom fizikai maradványaival és utolsó képviselőivel? Az Új Nautiluson megjelent érzékletes útleírásodat olvasva szinte ott éreztem magam az Urál és a Káma vidékén.

Nagyon összetett világ az ott kint, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos értelemben már most lekéstem arról, hogy megértsem. Értem ezt úgy, hogy az egy hónap soknak tűnik, de egy ekkora méretű, ilyen összetett kultúrával rendelkező országban ez semmi. Már a Fehérorosz belépésnél nyilvánvalóvá vált, hogy minden tekintetben más az, ahová tartunk, és bizonyos nyomasztó érzések már az első vámellenőrzésnél erősen megkörnyékeztek. Sűrűn változott a táj, a városok, az emberek, és csak kapkodtam a fejem. Ehhez hozzátartozik az is, hogyállandóan utaztunk, és legtöbbször csak a kocsi üvegén keresztül figyeltem azt, ami mellett el kellett volna időznöm egy darabig, amit szívesen körbejártam volna. Emlékezetes élmény volt például, mikor a Szamarához közeli ásatási helyszínen egy Északról jött bányász, aki a nyugdíjas éveiben délebbre költözött, kivitt minket a Volga folyó fő folyására csónakkal. A fickó úgy beszélt oroszul, hogy Attila, aki perfekt, gyakorlatilag nem értett egy mukkot sem a szavaiból, és ott, Európa egyik legnagyobb folyójának közepén, egy orosz bányásszal, egy szó szerint lyukas kis ladikban himbálódzva talán megéreztem valamit abból a közegből, elkapott egy egészen sajátos érzés, amiben benne volt az öröm, némi félelem, izgalom, rengeteg felszabaduló vágy és egy egészen egyedi szabadságérzet is. Vagy például Izsevszk, a Kalasnyikov-múzeum, magának az orosz fegyvergyártásnak az otthona, mely még az oroszok elől is elzárt terület volt évtizedekig. Egy lepukkant bányászváros, ahol közben jártunk egy olyan ortodox templomban, melynek belső atmoszférája, teltsége, tartása teljesen lenyűgözött. Amikor oda belép az ember, hamar megérzi, hogy ezeknek az embereknek a hite, Istennel való viszonya, maguk a szertartások, azoknak a funkciója igazi tartalommal bír, hogy mindannak, ami ott bent történik, tétje van, és hogy nemcsak valamiféle kényszeres bűntudatból, kötelességérzetből mennek be imádkozni, hanem szívből, elhivatottságból, azért, mert fontos nekik – én így éreztem.

[[-- insertion|title:none|galeria:150 --]]

Össze tudnád foglalni röviden, hogy mik voltak a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció (2015) legfontosabb eredményei?

A legfontosabb dolog, hogy zajlik maga a kutatás, hogy 30 évnyi szinte teljes bénultság után újraindultak magyar részről is a régészeti feltárások az uráli térségben. És hogy – amennyire ezt külső szemlélőként megítélhetem – elhivatott és profi emberek alkotják a csapatot, akik tényleg ki akarnak hozni ebből az egészből valami komolyat. Ehhez kapcsolódik két nagyon fontos idei helyszín: az egyik az említett Szamara és környéke, ahol egy hatalmas félsziget található a Volga folyó mentén és feltehetőleg ott fontos leletek rejtőznek a föld alatt. Emellett ott van Baskíria, ami szintén igazán ígéretes dolgokat rejteget, és a helyiekkel való kapcsolatfelvétel nagyon nagy előrelépés lehet az Urál menti feltárások tekintetében. Az idei túrában az új helyszínek felkeresése az igazi nóvum, hogy sikerült tágítani a látókört, és új területeken nyílik majd meg a lehetőség a kutatásra, a mintavételre.

Mi várható, lesz könyv is ebből a remek képes-szöveges anyagból, amit hazahoztál?

Mindenképp szeretnék majd könyvet a témában, klassz lenne egy színvonalas, komoly és ugyanakkor érthető szöveges anyagot és minőségi képeket tartalmazó album, de úgy gondolom, ehhez ennyi még nem elég. Azt hiszem, mindenképp úgy kell ebben gondolkodni, hogy ne csak fotós vagy akár valamiféle esszéírói értéke legyen, hanem a témában, a régészeti dolgok tekintetében is legyen igazi funkciója. Fontos, hogy eloszoljanak a tévképzetek, és hogy megmutathassuk; ez nem valami hejehujázás, ami kint zajlik, hanem régészek, antropológusok, archeozoológusok kutatják a helyi leletanyagot, amelynek komoly eredménye lesz akár az elkövetkezendő 5-10 évben. Azt gondolom, hogy siker maga a poszter- és fotókiállítás is, ami most Miskolcon látható, de az MTA-ról indult, ott is látható volt, és ellátogat még legalább két városba idén. Reményeim szerint –egyelőre úgy néz ki –, idén is a csapattal tarthatok, és biztos vagyok benne, hogy idővel összeáll az az anyag, amiből érdemes és lehetséges lesz összerakni valami igazán meghatározót és izgalmasat, akár könyv formájában.