©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A restaurátorműhely ajtaja kinyílik

Fábián Mária több mint húsz éve dolgozik a Néprajzi Múzeumban, bőrrel és textillel foglalkozik. A restaurátorműhelyben beszélgettünk a tárgyakhoz való kötődésről, a megelőző műtárgyvédelem fontosságáról.

- Hogyan került kapcsolatba a régi tárgyakkal, hogyan lett restaurátor?

- Ha röviden kell válaszolnom, akkor azt mondom: kerülő úton. A gimnázium után nem vettek fel a főiskolára, így lettem gumigyártó szakmunkás. Azt kezdettől fogva éreztem, hogy nem itt van a helyem. A gyárból a Könnyűipari Műszaki Főiskolára kerültem, ahol már textillel és bőrökkel dolgoztam. A főiskola után a Palota Bőrdíszműgyár fejlesztési osztályára kerültem üzemmérnöknek. A munka túlságosan monoton volt, így tovább érlelődött bennem a vágy: tervezni szeretnék és igazán dolgozni a bőrrel.

- Mikor teljesült ez az álom?

- Amikor felvettek az Iparművészeti Főiskola bőrszakára, ráadásul rögtön másodévre. A diploma után - ekkor már a rendszerváltozás körül jártunk - nem tudtam visszamenni a bőrdíszműgyárba, munkanélküli lettem, majd egy fél évig tanítottam az Iparművészeti Főiskolán. Itt találkoztam Torma Lászlóval. Tőle hallottam, hogy a Néprajzi Múzeum bőrrestaurátort keres. Jelentkeztem. Azóta itt ragadtam.

- Hogyan változott a szakmája az elmúlt évtizedekben?

- A magyar restaurátorképzés szerintem világszínvonalú. Ezt érzékelem azokon is, akik gyakorlatra jönnek hozzánk. A restaurátoretika alapja a visszafordíthatóság és a hitelesség: én is így dolgozom. Azt gondolom, a restaurátori munka ma már egyrészt csapatmunka, másrészt egyéni teljesítmény. Hatalmas felelősséggel jár, és nagyon változatos. Minden tárgy más és más, máshogy kell hozzáérni, "kezelni". Az intézményesült restaurátorképzést megelőző időszakban elkötelezett, jó szándékú, ügyes kezű segítők, esetleg gyakorlott mesteremberek (például varrónők, asztalosok) dolgoztak "restaurátorként", akik a tárgyakról a sérült részeket sokszor egyszerűen levágták, vagy megfoltozták, megragasztották a tárgyakat. Ez mára már történelem.

- Miként viszonyul a tárgyakhoz, amelyeken dolgozik? Volt kedvenc darabja?

- Mindegyik más és más, és mindegyik más szempontból jelent kihívást. Amíg nem látom a megoldást arra, miként mentsem meg, addig nehezebb, aztán, ha megvan az elmélet, akkor már könnyebb. Bár technikai jellegű problémák később is adódhatnak: például nem férek hozzá a sérült vagy tisztítandó részhez olyan mértékben, amennyire szükséges lenne, vagy bármilyen más előre nem látható probléma is adódhat. Sokszor hosszú hónapokig is dolgozom egy tárgyon, így a végén természetes, hogy nehéz "elengedni". Volt egy nagy, majdnem három négyzetméteres suba, amelyhez az egész műhelyt át kellett alakítani, hogy egyáltalán hozzá tudjunk kezdeni.

- Milyen a szakma elfogadottsága és elismertsége? Mennyire ismerik a múzeumlátogatók a restaurátorok munkáját?

- Úgy érzem, a köztudatban egyre inkább "benne van" a restaurátorszakma. A látogatók szeretik a nyílt műhelynapokat, sokan jönnek, kíváncsiak, érdeklődők. Még ismertebbé és elfogadottabbá pedig kiállítások segítségével lehetne tenni. (A Néprajzi Múzeumban például tervezünk egy kiállítást a restaurátorszakmáról a látogatóbarát átépítés megnyitójára, de végül technikai okokból más tárlat rendezésére kerül sor.)

- Hoztam egy számomra kedves tárgyat - sajnos csak papíron. Ez egy egycsatos, piros bőrcipő Kapuvárról, a gyűjteményben bukkantam rá. Hogyan töltenénk ki a gyakorlatban egy erre vonatkozó műtárgyvédelmi adatlapot?

- Ezt az adatlapot akkor töltjük ki, ha kölcsönadjuk a tárgyat. Tegyük fel, hogy így van. Az adatlapon a tárgy azonosítására vonatkozó leíró adatokat (a tárgy megnevezése, leltári száma stb.) a muzeológus, a tárgy állapotával, a szállítással, a kiállítási műtárgykörnyezettel kapcsolatos adatokat pedig a restaurátor tölti ki. A tárgy állapotához írjuk, ha van valami szakadás, repedés, bármilyen sérülés a cipőn. És javaslatot teszünk a tárgy optimális kiállítási elhelyezésére is: a cipőt például vitrinbe helyezzük, és miután ez egy kisebb tárgy, még alulról kicsit megtámaszthatjuk. A bőrcipő esetén az ideális műtárgykörnyezet 20-22 fok, RH45-55%-os páratartalom, és maximum 100 lux megvilágítás. Ez a cipő dobozban szállítható, nem kell műtárgyszállító ládát készíteni neki.

- A múzeumi műtárgyakat a látogatók nem érinthetik meg. A restaurátor azonban kézbe fogathatja őket. Miért fontos a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabálya?

- Néhány éve volt látható a Szépművészeti Múzeumban az "...és akkor megérkeztek az inkák" című kiállítás. Ehhez a kiállításhoz a vakok és gyengén látók számára műtárgymásolatokat készítettek, így számukra is látható lett a kiállítás. Ezek a másolatok a kiállítás végén "siralmas" állapotban voltak. Ugyanez történne a műtárgyakkal is. Nekünk, restaurátoroknak az a dolgunk, hogy a műtárgyakon minimalizáljuk a port és a zsírt, a szennyeződést - ami, például a kézről is rákerül a tárgyra. Gondoljunk bele, például ennél a cipőnél is: hányszor csatolom ki és be, lehet, hogy egyszer csak a kezemben marad a csatja, ami pótolhatatlan veszteség. A régi kosarak pedig egyszerűen szétesnek, elporladnak, ha sokat mozgatjuk őket. A tárgyakkal mi, restaurátorok is kesztyűben dolgozunk. 
Az elmúlt tíz évben a műtárgyvédelemben a megelőzés került előtérbe. Ezt szolgálja a preventív konzerválás. A pormentes tárolás, a minimális ráhatás, a megfelelő műtárgykörnyezet, a pontos katalogizálás mind a megelőzést és a megőrzést szolgálják. Ezt a szemléletet kommunikálni és tanítani kell: mi is többször szervezünk továbbképzéseket, műtárgyvédelmi füzeteket adunk ki, hogy minél szélesebb körben váljon ismertté, és egyre többen használják ezt a módszert. A preventív konzerválás olyan dolog a múzeum életében, amely csak akkor működhet sikeresen, ha a portástól a főigazgatóig mindenki figyel rá.