Írónő, aki a múzeumokból merít

MÚZEUMFELHASZNÁLÓK

Mörk Leonóra, az ELLE magazin vezetőszerkesztője, író október 27-én 16 órakor a Nemzeti Múzeumban tart speciális tárlatvezetést. A múzeumokkal való „viszonyáról” kérdeztük!

Cikk küldése

e-mail:

Új sorozatunkban olyan alkotókat, ismert embereket szólaltatunk meg, akik a múzeumokat, múzeumi tereket nem csak látogatóként használják, hanem inspirációt, háttéranyagot, tudást is keresnek itt, igénybe veszik az adattárakat, a gyűjteményeket, a muzeológusok tudását. Elsőként az újságíró, fordító, író Mörk Leonórával beszélgetünk, aki könyveiben több idősíkon játszódó történeteket ír, amelyekben kihagyhatatlan a művészeti szál - legyen az zene, festészet, ötvösművészet -, épp úgy, mint a történeti hitelesség vagy a kortárs világok. Legutóbbi, a Lány igazgyöngyökkel című kötetében a 18. századi Drezdába és a barokk művészet világába vezet el bennünket. A 2015-ös Holdfény szonátában a zene és a II. világháború kerül középpontba, orvostörténeti adalékokkal. A Hellinger-Madonna pedig két festményt, velük együtt két titkot dolgoz fel. Az egyik 1525-ben, a másik 1897-ben datálódik, a feloldás természetesen a napjainkban, a restaurátor és a művészettörténész eszköztára segítségével valósul meg.

Cikkünk apropója, hogy Mörk Leonóra október 27-én 16 órakor Balogh Boglárka Mintákban a világ: Afrika jelene című kiállításában vezet a Magyar Nemzeti Múzeumban. Részletek: itt!

Regényeidben különleges szerepet játszanak a műtárgyak. A modern múzeumi szemlélethez hasonlóan nem csupán esztétikai minőségük és szimbólumaik révén, hanem történetük, tulajdonosaik sorsa is meghatározó. Mi a te írói koncepciód ezzel kapcsolatban?

Azért jelentkeztem történelem szakra, mert azt hittem, ott majd azzal fogunk foglalkozni, hogyan éltek régen az emberek. Hát nem azzal foglalkoztunk, az én ilyen irányú érdeklődésem viszont azóta is elevenen él, és a regényeimben szabad folyást adhatok ennek. A tárgyak valóban fontosak a valóságban is, a könyveimben is, de nem önmagukban, hanem a gazdáik és a közös történetük miatt. Mindannyiunknak, így az én szereplőimnek is vannak ilyen szimbolikus jelentőségűvé vált emlékei, például a családi festmény, amelyet A Hellinger-Madonnában a hősnő, Kata keres égen-földön, vagy a Holdfény szonáta Alexanderének zongorája, amit a dédapjától örökölt.

A történetekben a múzeum, mint helyszín is megjelenik. A Hellinger-Madonnában a klasszikus múzeumi pillanatot is feldolgozod, azaz egy Cranach-festmény lényeges hatással lesz a szereplő személyiségére, sorsára. Tudatosan építettél erre a muzeológiai szakirodalomban ismert jelenségre, vagy véletlen, személyes élményekre épül?

Nem tudtam, hogy ennek az érzésnek létezik szakirodalma. A Hellinger-Madonna története teljesen az én élményeim alapján született meg. Eredetileg nem állt szándékomban regényt írni, de ez az élmény annyira erőteljes volt, hogy nem tudtam elhessegetni.

Melyek a te meghatározó múzeumi pillanataid?

Amikor megláttam a Wartburgban A Hellinger-Madonnát ihlető Cranach-festményt, az mindenképpen. Érdekes, hogy a férjem ősztől a református teológia lelkészhallgatója, és amikor kiderült, hogy én vagyok a felesége, továbbá ennek a regénynek a szerzője, a diákok lelki támogatásáért felelős spirituális felkiáltott: hát én azt olvastam! És elmondta, hogy hallgatókat vitt a Wartburgba, és a könyvem nyomán elmesélte nekik a festmény történetét, és felhívta a figyelmüket a kinagyított részletre. Szóval kultúrmissziós törekvésem elérte a célját, és ez nagy büszkeséggel tölt el. A Holdfény szonátánál pedig kitaláltam egy festményt, amelyik egy hegyes manófülű lányt ábrázol, aztán hirtelen ötlettől vezéreltetve Bécsben bementem a Kunsthistorisches Museumba, és ahogy haladtam teremről teremre, hirtelen elfogott az a szédítő érzés, hogy mindjárt rátalálok a tündérlányos képre. És valóban, az egyik terem sarkában ott lógott a falon egy német késő reneszánsz festmény, amit esküszöm, hogy sose láttam korábban, és ott üldögélt rajta a hegyes fülű lány. Az azért elég hátborzongató érzés volt, hogy amit én kitaláltam, az ezek szerint igaz.

Manapság nem divatosak a múzeumi szakterületek a pályaválasztók körében, főleg a várható alacsony fizetések miatt. Illetve a szakterületek társadalmi elismertsége is hullámzó. A szereplőid között mégis megjelenik a restaurátor, a művészettörténész. Az általad választott műfaj szerzői többségében népszerű foglalkozásokat választanak hőseiknek: újságírók, jogászok, orvosok, marketing szakemberek. Te milyennek látod a múzeumi szakmák megítélését?

A mai Magyarországon egy szakma társadalmi presztízsének kétségkívül az egyik fokmérője az, hogy mennyit lehet keresni vele. Ugyanakkor a múzeumi munkakörök többsége mégiscsak diplomás állás, ami azért talán még ma is jelent valamit. Tapasztalataim szerint a mai magyar szellemi foglalkozású átlagpolgár akkor érzi magát jól a bőrében, ha egyfelől az ideje nagy részében olyan munkát végez, amit alapvetően szeret, másfelől ha a nem túl jól fizető főállása mellett talál olyan kiegészítő feladatokat, amelyeket szintén élvez, és amelyek egyben plusz jövedelemforrásul is szolgálnak: cikkírás, fordítás, előadás, ösztöndíj, oktatás, miegyéb. Az mondjuk azért vicces, hogy miközben egy-egy múzeum szakképzett alkalmazottai erősen alulfizetettek, elegáns rendezvények szervezői előszeretettel kérnek fel tárlatvezetésre teljesen laikus hírességeket, felteszem, nagyjából akkora honoráriumért, mint a helyi szakemberek havi fizetése. Ráadásul ezeket a laikusokat a szakembereknek kell hipp-hopp, gyorstalpalón kiképezniük, hogy mégis ne traktálják zöldségekkel a vendégeket. Ez a jelenség amúgy megint csak azt jelzi, hogy a kultúrának, legalábbis bizonyos körökben, van forintosítható presztízse.

Többször találkoztam veled kutatóként múzeumban, például amikor a Semmelweis Múzeumban kutattál a Holdfény szonátához. Hogyan használod fel a múzeumi tudást a történet szövésekor, a regény kidolgozásakor?

Amikor kitalálom a történetet, azt is látom, milyen információim hiányoznak, hogy autentikus legyen, amit írok, és ez alapján tudatosan választom ki a múzeumot. Tehát amikor belépek az ajtón, már tudom, mire vagyok kíváncsi. A Hellinger-Madonna esetében például már az egész regény készen volt, annak az egy fejezetnek a kivételével, amiben egy Gárdonyinak írt levél szerepelt, mert olvasnom kell néhány eredetit ahhoz, hogy utánozni tudjam a stílust. Úgyhogy kutatási engedélyt kértem az egri múzeumba, elautóztam Egerbe, ahol már várt négy nagy papundekli doboz, csurig Gárdonyi levelezésével. Arra rávetettem magam, elolvastam egy csomót, kijegyzeteltem a jellegzetes fordulatokat, és azok alapján írtam meg a kitalált magyar festő történetét elmesélő levelet. A regényben egyébként ugyanezt csinálja a hősnő is, így a körülményeket is le tudtam hűségesen írni, és visszaadni azt az érzést, amikor az ember érzi, hogy mindjárt a kezébe kerül a rejtély kulcsa.

A Holdfény szonáta esetében látni akartam, milyen eszközökkel indulhatott el a II. világháborús frontra egy orvos, ezért felkerestem Berlinben a Charité kórház múzeumát, ahol valóban találtam is a kiállított tárgyak között egy ilyen készletet. A Lány igazgyöngyökkel esetében szintén alapinformációkat akartam gyűjteni, ezért kértem segítséget a drezdai Állami Művészeti Gyűjtemények egyik munkatársától, akinek a szakterületéhez tartozik a királyi kincstár, a Grünes Gewölbe gyűjteménye, és azon belül is Erős Ágost gyöngyfigurái. Talán mert újságíró vagyok, úgy érzem, amit csak lehet, látnom kell a saját szememmel, át kell élnem, mit érezhet a regényemnek az a szereplője, akinek az életében ezek az elemek szerepelnek, mert csak akkor tudom beleképzelni magam az ő helyébe, és visszaadni az ő érzéseit.

Hol kutattál még?

Rengeteg helyen, és a könyv megszületésének ezt a részét mindig nagyon élvezem! Ilyenkor úgy érzem, én nem én vagyok, hanem az a figura, aki valójában nem is létezik, hiszen én találtam ki, az én képzeletemben mégis él. Olyasmi lehet ez, mint amikor egy színész belép egy szerepbe. Például a Holdfény szonáta néhány fejezete 1944-ben játszódik Salzburgban, illetve egy Salzburg környéki kis faluban. Ehhez látnom kellett, milyen körülmények között éltek ott akkoriban az emberek, ezért végigjártam a grossgmaini skanzen házait, mindent jól szemügyre vettem, milyen ágyban aludtak, milyen tányérból ettek, milyen ruhát hordtak, milyen szentkép lógott a falon, milyen kút állt az udvaron, milyen virágok nyíltak a kertben. Hasonlóképpen felkerestem egy sor hegyi kápolnát, hogy pontos legyen a környezet leírása az épület külsejétől és belsejétől kezdve odáig, hogy mi áll piros hímzéssel az oltárterítőn. Ha megfogalmazok egy jelenetet, csak akkor tudom hitelesen mozgatni benne a szereplőimet, ha a szememet lehunyva világosan látom magam előtt a környezetüket. Ehhez pedig, főleg a múltban játszódó részeknél, nagyon pontos információkra van szükségem.

A legtöbb kutatást eddig a Lány igazgyöngyökkel előkészületeként végeztem, mert annak a nagyobbik része az 1720-as években játszódik, főként Drezdában és a környékén, például a moritzburgi kastélyban és a nosseni várban, valamint Amszterdamban és Koreában. Márpedig hogy akkor és ott milyen volt az élet, azt nem lehet csak úgy kitalálni, annak utána kell nézni. Amszterdamban a Rembrandt-házban nemcsak a berendezés adott inspirációt a férfi főhős, Nikolaus szobájának kialakításához, hanem megtaláltam egy olyan program meghívóját, ahol Rembrandt-korabeli ételeket szolgálnak fel vacsorára. Ebből merítettem a regénybeli amszterdami vacsora fogásait. Isten éltesse a Google translate-et, mert az étlapnak csak holland nyelvű változata létezett. A Rijksmuseumban járva találtam megoldást arra a dilemmámra, vajon hogyan szabadítsam ki a tömlöcbe vetett Nikolaust: megláttam Hugo Grotius ládáját, amiben a tudóst a felesége kicsempészte a loevesteini várbörtönből, és azonnal tudtam, az én hősömet is így fogják megszöktetni. Jártam Delftben a Vermeer-házban, ahol a festő munkamódszerein kívül a korabeli házak használati tárgyait is megismerhettem. A koreai fejezetet az ihlette, amikor eljutottam Szöulba, és ott a világörökség részét képező Cshangdokkung palotaegyüttesen túl elvittek minket egy 18. századi koreai bútorokkal berendezett házba is, és ott részletesen el is magyarázták, mi mire szolgált. Stilisztikailag a magyar protestáns diák útinaplójának a megfogalmazása jelentette a legnagyobb kihívást. Napokon át ültem a Széchényi Könyvtárban, körülbástyázva magam ilyen szövegekkel, és a végén annyira belejöttem, hogy alig tudtam visszatérni a 21. század beszédmódjához. Ez mind rendkívül izgalmas időutazás.

Milyenek a tapasztalataid a múzeumokban látogatóként és kutatóként? Mennyiben látod másként egyik és másik oldalról az intézményeket?

Borzasztóan jól esik, hogy még sehol senki nem utasított vissza, amikor segítséget kértem, hanem az intézményekben kimondottan készségesek. Az első kellemes élmény A Hellinger-Madonna előkészületei során ért, amikor a Magyar Nemzeti Galéria főrestaurátora, Gippert László nagyon kedvesen nemcsak a restaurátorműhelyt és a szakmája szerszámait mutogatta nekem végig, hanem azonnal belehelyezkedett a szituációba: „ha én akarnék helyrehozni egy megsérült 19. századi festményt, akkor először is azt csinálnám, hogy…” - és így szépen végighaladt velem az egész folyamaton. Lenyűgöző volt, és hihetetlenül érdekes. Azóta is csupa jó tapasztalatot szereztem. Úgy látom, a múzeumi szakemberek nagyon szeretik a munkájukat, és elképzelhetetlen mennyiségű tudás van a fejükben, ezt pedig örömmel osztják meg azzal, aki érdeklődik a tevékenységük iránt.