©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Köz-helyek

Hogyan válik a múzeum szolgáltató intézményből kooperációs partnerré? Foglalkozások súlyosan sérült embereknek és integrált rendezvény a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A múzeumpedagógia egyik legfontosabb feladata, hogy olyan embereknek is minőségi és igény-specifikált foglalkozás-portfóliót biztosítson, akiknek bármilyen okból nehézséget jelent(het) a múzeumlátogatás (s ezek az okok igencsak variábilisak: az anyagi korlátoktól, a földrajzi távolságon át a szinte láthatatlan „kisebbségi” létezésig terjednek). A múzeum(pedagógia) azonban nem csupán szolgáltat, hanem komolyan véve a közintézmény elnevezést a közösségek számára adekvát prezentációs és legitimációs teret is biztosít, így segítve egyes közösségek dialógushelyzetbe hozását.

Cikkemben a Petőfi Irodalmi Múzeum súlyosan fogyatékos emberek számára kidolgozott foglalkozásait, azok genezisét, a közben felmerülő személyes problémákat vázolom, azt az utat, ahogy a múzeum szolgáltatóból kooperációs partnerré és megmutatkozási térré válhatott.

Ballagunk fel a kiállításokhoz a Landerer-nyomda mellett kanyarodó csigalépcsőn. Ki komótosan, ki feszengve, amikor egy kislány rám pillant és mintegy mellékesen, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal odaveti: „Nem igazán szeretem, ha beszélnek hozzám, főleg idegenek” - óvatos nyugodtsággal, a korlátot simítva lépdel tovább felfelé. Nos, elálldigáltam azon a lépcsőfokon, ahol a mondat eltalált, öt súlyos másodpercet is, azon gondolkodva, mi lesz, ha valamelyiküket akaratomon kívül megbántom, vagy valami olyat teszek/mondok, ami rohamhoz vezet, vagy egyszerűen, ha nem fogom érdekelni őket, mert képtelen leszek úgy és akkor beszélgetni velük, amikor és ahogy szeretnék. Aztán továbbkapaszkodtam. S belecsöppentem… Döbbenet helyett megérkezést tapasztaltam, idegenség helyett az ismeretlen izgalmát, kiszámíthatatlanság helyett meglepetést, roham és elfordulás helyett szóakasztó hálát és sokszínű odafordulást.

A gyerekek, akik közt szorongva, de feljutottam a PIM emeletére, súlyosan értelmi fogyatékosok, és persze nem is feltétlenül gyerekek: volt köztük 10 és 23 éves is. A Para-fitt SE. szervezte számukra a múzeumlátogatást. S aztán két hónap múlva újra, s azóta is, de már nem csak kiállításokban játszunk együtt, hanem integrált eseményeket szervezünk közösen.[1] Panni, a lépcsőn rám frászt-hozó kislány, egyszer ismét felém fordult és kijelentette (változatlanul parancsként hangzott majd’ minden mondata), szerinte ő az életbe nem mondott nekem semmi olyat, amire emlékszem, és kételkedik abban, mennyire vagyok normális, majd otthagyott. Örültem, hogy ismerem Pannit, annak viszont nem, hogy minden kínos közhely arról, hogy mások vagyunk, de mégsem, mégiscsak igaz, s elgondolkodtam, hogyan lehet erről bármit is leírni? Először a „súlyos fogyatékkal élő emberek” hivatalos szakzsargonja szelídült „pepita emberekre”. Egyre kevésbé tűnt helytállónak a fogyatékkal élés hangsúlyozása, egyáltalán a fogyaték, mint az egészet csorbító hiány kiemelése csoport-jelölésként. Majd az ők és mi is egyszerű mivé formálódott. Paradox módon a különbségek egyre határozottabb és pontosabb érzékelése és az együtt töltött idő közösséget formált, többes szám első személybe helyezve közös élményeinket.

Munkánk és játékunk gyümölcse négy foglalkozás lett, melyek fókuszpontjában az élmény-szerzés állt, a vágy, hogy játszva mélyüljön el a fiatalok ön- és valóságismerete, kommunikációs és kooperatív kompetenciája, hogy egy picinykét biztonságosabban érezzék magukat hétköznapjaikban.

De nézzük közös történetünk legfontosabb állomásait, a négy foglalkozást és az integrált rendezvényt!

A kastély, avagy az elveszett színek és zene nyomában című foglalkozás egy mesével indult, egy palotáról, amely lassan elkomorodott, elszürkült, mert a többi kacsalábon forgó házak idegenkedve és furcsállva nézték gyönyörű belső színeit és viszolygó távolságtartással hallgatták különleges zenéjét. Nem voltak ők ellenségesek, csak nem merték megkérdezni, amit szerettek volna, és így az ismeretlen riasztó és kiismerhetetlen idegenséggé kövült bennük.

A fiatalok a foglalkozás során nyomdázással újra kiszínezték a kastélyt és utána közös örömzenével, ahol mindenkinek megvan a maga hangszere és kottája, megszólaltattuk az egykor csengő-bongó palota (nem feltétlenül tiszta, de mindenképpen vidám) dallamait.

Második találkozásunkkor a sárgaköves utat raktuk ki, hogy elérkezzünk Álmaink földjére. A3-as, sárga papírra mindenki megrajzolta legbensőbb kívánságát, s ebből építettük fel az út macskaköveit, hogy elinduljunk megkeresni és beteljesíteni álmainkat. Zárásként egy kagylót vihetett mindenki haza, amibe még a titkosabbnál is titkosabb óhajait súgta, hogy a kagyló búgása erre mindig emlékeztethesse.

Túl azon, hogy Endre egy 4-es, 6-os villamost szeretett volna, melyben elfér (fekve) a vágyott zsiráfja, komoly traumák is felszínre bukkantak. Ezek „megoldása” messze túlmutat egy múzeumpedagógiai foglalkozáson, sőt a múzeumpedagógus kompetenciáján, azonban az akármilyen formájú artikuláció nehezen túlbecsülhető teremtő, létrehívó gesztus, amely az alaktalan szorongásokból létezővé (és így hosszú távon, megfelelő szakemberekkel talán kezelhetővé is) tesz nyomasztó eseményeket, helyzeteket, traumatikus tapasztalatokat. A foglalkozás súlyt fektetett arra, hogy az egyénenként megalkotott vágyakból közös út készüljön, így érzékeltetve a közösség megtartó és támogató erejét, s ezzel kicsit enyhítve az egyes – felbukkanó – borzalmak kilátástalan magányán.

A harmadik közös történet – A sárkányföldi kaland – ismét egy mesével kezdődött, melynek főszereplője az egyfejű kissárkány egy álló napot azzal tölt, hogy figyeli a többi sárkányt, miért mondják rá, hogy ő más, mire levonja a konklúziót: igencsak hasonló hangulatai, érzelmei vannak neki is, hovatovább nem is annyira más ő az egy fejével, mint amennyire gondolta. Ezután katica-szélforgót készítettünk, amelynek négy oldalát mindenki négy leggyakoribb hangulata szerint díszítette (persze minden figuratív megkötés nélkül, csak a színek és formák indulat-megjelenítési erejére támaszkodva), majd a Sárkányok mindig lesznek! tárlat tereiben szabadon szaladva élvezhette szélforgója sokszínűségét.

A negyedik kalandunk a Hol van a hősöm? címet kapta. Először megbeszéltük, kinek mi a szuperképessége, s ezután el is készültek a szuperhős jelmezek a macskaembernek (aki egy félig nyitott tejet tartott a kezében attribútumként), a páfránynak (aki képes volt fotoszintetizálni) és a szivárvány-lánynak (aki mindenhova színt, dallamot és boldogságot vitt). Utána a szuperhősök maguk alkottak párokat és egy rövid jelenetben – egymás segítségével – megjelenítették különleges képességüket, amelyből utána képregény és film is készült.

A négy foglalkozásban közös módszertani alapvetés, hogy az egyéni tevékenységen (önálló életvezetés támogatása, önbizalom növelése) túl hangsúlyos szerepet kapjon a közösségi létezés megtapasztalása, s amennyire lehetséges, a kooperációs kompetenciák, illetve a finom motorikus mozgás fejlesztése, elsősorban a mese és annak verbális értelmezése, illetve a zene és drámajáték segítségével.

A múzeumpedagógiai foglalkozások beemelődtek a Petőfi Irodalmi Múzeum közoktatásban tanulók számára kidolgozott portfóliójába, így a múzeum egy szolgáltatását vették igénybe a Para-fitt SE jóvoltából a (15-20 fős) csoportok. Márciusban, a Para-fitt SE kezdeményezésére, meghirdettük az első olyan programot, amelyben a PIM nem szolgáltatóként vett részt, hanem közösségi kezdeményezést befogadó térként szerepelt. A múzeum meg- és bemutatkozási lehetőséget, láthatóságot és relevanciát biztosított egy közösség számára.

A múzeum egy közösség tere lett, közintézmény a szó legszorosabb értelmében. A francia sanzonokra és magyar étkekre komponált szombat délután se a múzeumot, se a résztvevők gondolkodását nem változtatta meg, pontosabban nem nagyon, és ez már bőven elég első lépésnek.[2] Mert az integrált rendezvény – mi tagadás – idealisztikus célja, hogy a résztvevők párbeszédbe bonyolódva tapasztalják meg saját határaikat és lehetőségeiket, s ismerjék fel a másik szükségszerű, de izgalmas másságát, elérhetetlen. A telosz megközelíthetetlen, de beteljesíthetetlensége mit sem változtat fontosságán.

[1]
[1] A résztvevők közel fele azonos volt mind a négy foglalkozáson. A csoportok átlagos nagysága 15 fő volt.

[2]
[2] Minden második hónapban tervezzük az integrált eseményeket a PIM egy-egy kiállításához kapcsolva.