©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Szabad a pálya!

November 12-én este ismét összegyűltünk a Két Egér galériáján, és újra elővettük a kiadványos kérdést, szemlére bocsátva minden általunk begyűjtött, szeretett vagy nem szeretett múzeumpedagógiai kiadványt. Mi képezte a válogatás alapját? Minden, ami papír alapon megjelent az elmúlt években, minden, amit a szakma kitermelt. Márpedig a termés nagyon bőséges.

Játékkal kezdtük: minden táskából előkerülő kiadványt elhelyeztünk egy szabadságfokmérő skálán, ki-ki a maga gyűjteményéből, 0-tól 10-ig, szépen sorban. A felhasználó szempontjait tartottuk szem előtt a kirakodás alatt, ami azt jelenti, hogy a teljesen kötött kifejezéssel írható le a nulla fok és a semmi kontrollal a 10-es.

Púpos volt a dupla asztal, mire elkezdtük, és mindenki sorban elmondhatta, miért tette oda az általa hozott kiadványt, ahova épp tette. Lehetett egymáséhoz is nyúlni, elhomályosultak a kötődések szálai, a figyelem élesedett, csak még nem lehetett pontosan tudni, hogy mire érdemes leginkább fókuszálni. El kellett indulni a beszélgetésben, ez biztos volt, de a fogalmak, a szempontok még az asztal fölött lebegtek. Nem könnyű egy ennyire szerteágazó kérdéskörben újabb beszélgetést indítani, különösen, ha a szemlézett kiadványok száma ennyire nagy, a résztvevők pedig más fórumokon is folyamatosan diskurálnak, ismerkednek egymással. Sőt, számolni kellett azzal is, hogy az egyik legnehezebb feladat a számvetés saját munkánkkal. A kiadványokról szóló, összegző célzatú párbeszéd azonban csak most indul el a szakmában, legalábbis ebben a gyakorlatias, műhelyes formában.

Legutóbb a Két egér kalandjai könyvsorozat alternatív bemutatójára gyűltünk össze ugyanitt, azelőtt pedig Frazon Zsófia Múzeum és kiállítás című idén megjelent kötetéről beszélgettünk a szerző aktív jelenlétében. Mondhatjuk, hogy foglalkozunk a múzeummal, keressük az alkalmat az együttgondolkodásra, a közös tevékenységekre. Erre kiváló fórum a MOKK már viruló programsorozata, amelyet Joó Emese szakkoordinátor felajánlására kötöttünk össze a Két Egér köreivel.

A beszélgetők ez alkalommal is nagyon heterogén csoportot alkottak (ez nem csupán a saját megfigyelésem, hanem megállapításként el is hangzott az estén, a vita egyik csúcspontján, magyarázva annak hevét), akár a múzeumi hátterükre tekintünk, tehát a helyi múzeumpolitikára, szakmai környezetre, belső elvárásokra, akár a gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal való tapasztalataikat, szemléletüket nézzük.

Az este vitát provokáló kérdései is ezek körül a pontok körül keletkeztek:

– Mi a múzeumpedagógus feladata? A foglalkozáson szorosan kapcsolódjon az adott kiállítási, gyűjteményi kontextushoz, tehát folyamatosan tanítson kiállítást nézni, vagy bátran elrugaszkodhat az épp látogatható kiállítástól, és csupán apropóként is használhatja annak tartalmi elemeit a saját maga által megtervezett kreatív munkához?

– Milyen az együttműködés a pedagógusokkal ? Hogy lehet, illetve szükséges-e egyszerre megfelelni az iskoláktól jövő elvárásoknak és a belső szakmai céloknak? Van-e egyáltalán annyi múzeumpedagógus, hogy kiszolgálja az igényeket? Hogy lehet „ügyesnek lenni”ebben?

– A családi múzeumlátogatások alkalmain szüksége van-e a szülőknek a múzeumpedagógiai kiadványokra, tehát meddig ér, meddig érjen a múzeumpedagógus, illetve a kurátor keze? Mit vár el az „átlagos” szülő mint látogató?

– Beválik-e a sokat kárhoztatott feladatlap, szeretik-e a gyerekek? Egyáltalán: mire jó a feladatlap?

– Kell-e a múzeumpedagógusnak az iskolai mintákhoz, sémákhoz, módszertani hagyományokhoz ragaszkodnia? Legyen-e éppen teljesen más az, amit a gyerekek a múzeumi foglalkozásokon kapnak? Ha igen, miben legyen más?

– Milyen haszna lehet azoknak a foglalkozásoknak, ahol nincsenek szorosan tartó, vezető kiadványok a folyamatban?

– Hogy lehet a kiállításokat és a foglalkozásokat „túlélő” kiadványokat tervezni?

– Lehetnek-e mások a kiadványok, lehetnek-e jobbak? Többek szerint a kiadványok egyenrangúak lettek a „módszerrel”, eluralták a szakmai tereket. Ha kevesebb lenne a kiadvány, nagyobb figyelemmel fordulnánk-e az egyéb munkaformák felé? Kell a változás, a tisztulás, de miben és hogyan?

A legegyszerűbben úgy ragadható meg számomra az este lényege, hogy azt mondom: dilemmázik a múzeumpedagógus társadalom, de legalábbis vívódik, miként maradjon felszínen úgy, hogy közben, ha kell, árral szemben is úszik.

Többen kifejtették, hogy a múzeumukban nincs valódi csapatmunka, sokan magányosan küzdenek, és a projektek nem a várt eredményeket hozzák. Nincs idő tervezni, nincs idő „jól dolgozni”, a mennyiség a minőség rovására megy. Hány projekt kell még ahhoz, hogy valóban arra használjuk a forrásokat, amire valóban érdemes? Kell-e minden esetben kiadványt adni a látogatók kezébe?

A legtöbb szó természetesen a gyerekekkel való találkozásokról esett, illetve az együttműködésről vagy annak hiányáról az őket múzeumba hozó felnőttekkel. Ugyanakkor egyáltalán nem is esett szó a felnőttekről mint látogatókról, a múzeumpedagógia felnőtteket megszólító műfajairól. Pedig fontos volna, több okból is, de ha más miatt épp nem, akkor azért, hogy észrevegyük, mennyire eltolódhat a múzeumpedagógusi munka a vélt és valós igények „kiszolgálása” felé egy olyan térbe, ahol már nem számít, hogy mit is akar ez a múzeum, mit is tud ez a múzeumpedagógus, mi is a hiteles, ki is az a másik ember, akivel beszélek (legyen az gyerek, kamasz vagy felnőtt). A felnőttek csoportjai általában önszántukból, nagyobb tudatossággal érkeznek a múzeumi alkalmakra, és ez a tényező a múzeumpedagógustól is másfajta gondolkodást, jelenlétet, beszédmódot kíván. Éppen emiatt segíthet, ha felidézzük efféle tapasztalatainkat: megvilágíthatja a nem tudatos rosszul vagy jól működéseinket, önkéntelen reflexeinket.

A múzeumoknak még most is alapelve a kinyilatkoztatás, pedig nagy eredmények, élmények várhatók az olyan találkozásoktól, ahol egyenrangú párbeszéd folyik. Lehet szó gyerekekkel való játékról, tematikus műhelyről – sok-sok műfajban lehet úgy kommunikálni, hogy mindenki megoszthassa, amije van. Jó volt hallani, amikor több múzeumpedagógus kimondta, hogy nem ő akarja „megmondani a tutit”. Ez a szemléletmód talán a kiadványokkal való küzdelemben is hasznos lehet. Segíthet felismerni, hogy mire is van épp szükség, mi az, ami jól támogatja majd az értelmezést, ami valóban megérdemli, hogy kiadjuk.

Ilyenkor úgy látom, van esély arra, hogy egyre inkább szemléletformáló erővel hasson a múzeumpedagógia vagy akár a teljes múzeumi kommunikáció. Kezd megszületni a nagyobb tudatosság iránti igény, még olyan kardinális kérdéseket illetően is, mint hogy szükséges-e felvállalnia a múzeumpedagógusoknak az önálló gondolkodásra, véleményalkotásra, reflexív attitűdre tanítás feladatát.

Jövőre folytassuk ugyanitt! Terveink szerint az első két találkozó apropóját a digitálisan hozzáférhető és a külföldről hazahozott kiadványok adják majd. A műhelyek nyilvánosak, örömmel látunk mindenkit, aki csatlakozna az eszmecseréhez.