Székely Miklós művészettörténész könyve az alcímben meghatározott témát járja körül: azt vizsgálja, miként alakult a nemzeti önkép külföldi reprezentációja a világkiállítások 19. század végi, 20. század elejei időszakában, és ez a „kép” miként olvasható ki a kiállítások épített (épület és kiállítás) formáiból, az elhelyezett tárgyakból és kollekciókból, képes és szöveges reflexióiból. A történet az első világkiállítással indul, 1851-ben, Londonban, és 1915-ben, az első világháború kitörését követő évben ér véget Los Angelesben. Talán jogos a kérdés: tulajdonképpen miért ér véget 1915-ben a történet? Miért ez az időpont a nemzeti sajátosságok vizsgálatának záró dátuma? A válasz egyrészt nyilvánvaló: 1918–1920-ban lezárult a „nemzeti” reprezentáció 19. században kialakuló és a 20. század elején tovább élő korszaka, amelyben a világkiállításokon való magyar részvétel a kulturális és vizuális reprezentáció, illetve a múzeumtudomány számára egyaránt izgalmas értelmezési keretet jelenthet – párhuzamosan a modern, nyilvános múzeumok intézményesülésével. Másrészt a válasz korántsem egyszerű: hiszen ma minden porcikánkban érezzük, mennyire hiányzik a „nemzet” fogalmának korszerű végiggondolása, a 19. századi tartalmi/hatalmi/ideológiai struktúrán és reprezentációs gépezeten túlmutató 20. és 21. századi változatok, ezek értelmező, reflexív vizsgálata. Egy olyan megközelítés, amelyben a múlt valóban a jelen része, ahol az egyik a másikból érthető meg – folyamatában, változásában, a művészettörténet és a társadalomtudományok kritikai szemléletének alkalmazásával. Hogy hiányoznak azok az egymást váltó „képek” és elképzelések, melyeknél a korszakhatárokat nemcsak a politikai döntések határolják és választják el egymástól és a mától, hanem egyaránt jól látható az időbeli és fogalmi sokféleség, a többszólamúság, az egymásra hatás és a vita. A világkiállítás mint változó, de ma is létező kulturális és kereskedelmi intézmény (és műfaj) elemzése – amely a biennálékhoz hasonlóan továbbra is nemzeti keretekben működik – erre lehetőséget teremthetett volna. De minden kutatás és könyv a szerző szubjektív döntéseinek eredménye. Az ország tükrei című könyv lezárul 1915-ben.
Székely Miklós monografikus műve aprólékos forrásfeltáráson és -vizsgálaton alapul, és egy olyan terepen mozog, amelynek magyarországi összefüggései eddig alig, vagy csak sporadikusan feltártak. A téma kronologikusan halad előre a szerző által meghatározott térben és időben, fejezetről fejezetre, a politikai kontextus változásain átívelőn. Kereskedelmi versengés, pozitivista, enciklopédikus világkép, kategorizálás és leírás, használati tárgyak és műalkotások kerülnek az elemzés terébe, továbbá a korszak fejlődésbe és szakosodásba vetett hite, elképzelése és az erre épített stratégia. Termelés és fogyasztás, gazdaság és kultúra, ipar, tudomány és művészet párbeszéde egy erre kialakított speciális térben: a világkiállítások vizuális és kulturális birodalmában. Együtt utazunk a szerzővel: London, Párizs, London, Párizs, Bécs – és így tovább, egészen Los Angelesig.
Muzeológus olvasóként a könyv talán legnagyobb erénye, hogy az alapokig nyúl vissza. Azt veszi szemügyre – történeti perspektívából –, hogy a magyarországi múzeumi gondolkodásnak melyek azok a legkorábbi hatásai és alkotóelemei, amelyeket egyszerre exportált külföldre, és több esetben épített vissza a helyi múzeumi/gyűjteményi/kutatási gondolkodásmódba. Ahogy a konyhatechnikában fontos, hogy megértsük az alapanyagok természetét és összetételét, azt, hogy ezeket miként kezdte el használni a „honi konyha”, ugyanúgy a múzeumtudomány számára is fontos, hogy értelmezési tartományába bevonja az alapokat, és ezt összefüggésbe hozza a nemzetközi referenciákkal és gondolkodásmódokkal. Ebben az összefüggésben a kötet kronológiai felépítése indokolt: hiszen épp azt a politikai és társadalmi változást fejezi ki, ami elválaszthatatlan az időtől, amelyben zajlik, továbbá a korszak ipari és kulturális „termelésétől”, a világkiállítások tágabb ökonómiájától. A téma nemzetközi feldolgozása rendkívül gazdag, de a magyarországi művészettörténeti/múzeumtörténeti kutatás már régóta adós volt egy áttekintő, a változásokat időbeli távlatában megmutató monografikus elemzéssel. Az ország tükrei című munka erre a hiányra ad forrásalapú, részletgazdag és alapos választ.
Azok a fejezetek, amelyek az egyes helyszínek magyar megjelenését veszik végig, nagyrészt azonos szerkezeti és tartalmi felépítésben íródtak. A szerző akkurátusan szedi össze a legapróbb információkat is: a rendezőt, a témát, a térbeli és építészeti jellemzőket, a terület és a kiállítás lehetőségeit és csapdáit, a zsűri összetételét és működését, az elnyert díjakat, a látogatólétszámot, a méltatásokat és a kritikákat, a szervezőket és az újításokat. A magyar részvétel esetében mindig fontos szerepet kap az adott évben megvalósított tartalmi és kultúrpolitikai cél rekonstrukciója, a szervezők, a kiállítók és a termékek rögzítése, a kiállítás koncepciója, a kiadványok és a kritikák számbavétele, végül a hozadékok és a tanulságok megfogalmazása. A felépítésben a szerző következetes, a Magyarországon elérhető forrásokat és adatokat értelemszerűen kapcsolja egybe a helyszíni (nemzetközi) kutatás adataival, ezt rendezi szinte táblázatba foglalható rendszerbe. Az adatszerű bemutatáson túl a leírások legizgalmasabb részeit az általánosabb szintre is emelhető újítások megfogalmazása jelenti, illetve a korabeli tanulságok és következtetések számbavétele. Amikor arról olvashatunk, hogy mit jelent a pavilon mint műfaj (59. oldal), vagy tágabb összefüggésrendszerben érthetjük meg az iparművészeti múzeumok és az iparoktatás intézményi és módszertani kapcsolatait a 19. századi Magyarországon, vagy amikor egy rendezvény korabeli célja és eredménye közötti összefüggéseken gondolkodhatunk. Az olvasó ilyenkor nagyon határozottan fogalmazza meg magában: hogy szívesen olvasná többet Székely Miklóst mint szerzőt, és mint értelmező kritikust. Várja, hogy a – a szó szoros és tágabb, antropológiai értelmében is érvényes – „sűrű leírás” (Clifford Geertz) fejezetről fejezetre csapjon át az adatok elrendezését követően autonóm kritikai elemzésbe, a mai tudományos gondolkodás számára is érvényes észrevételek megfogalmazásával. Ugyanis éppen ez az elemző attitűd enyhíthetné a hiányérzetet amiatt, hogy a történet 1915-ben abbamaradt.
A könyv azt mutatja be, hogy Magyarország 19. századi politikai és kulturális függősége és függetlensége, a környező országokhoz fűződő kulturális és kereskedelmi kapcsolata miként változott időben, és hogy ez a változás miként vált láthatóvá a rendezés koncepciójában, a külföldi helyszín körülményeiben, a szervezők mentalitásában, a tervek és a kritika egymásra vetítésében. A szerző segíti az olvasót, hogy elgondolkodjon azon, mindez miként értelmezhető az adott korszak szabályai és elvárásai szerint. Viszont nem köti be a mába. Így a könyv végén sok kérdés marad az olvasóban. Hiába értjük meg, hogy a háború következtében nagyon sok forrásanyag elveszett, elpusztult, ami különösen nehezíti a forrásalapú feltáró munkát, és fogadjuk el, hogy Magyarország évekre kiesett a világkiállítások össznemzeti termeléséből, mégis nagyon hiányolhatjuk a jelenség 20. századi történetét, a „lokális” és a „globális” 20. század elejei kapcsolatát. Pedig kulcsfontosságú az időszak a nemzetközi kontextusban is érthető „megszólalások” és a provinciális „nemzeti” gyakorlat összefüggéseinek történeti megértésében. Végül a soha meg nem valósuló, 1917-re tervezett budapesti világkiállítás hiányával zár a szerző, ami nem más, mint az első világháborúig tartó magyar világkiállítás-történet szomorú záróakkordja. Itt ér véget a korabeli gyakorlat, a diplomácia, a nemzeti célok, a magyar és nemzetközi visszhang összjátéka a könyvben.
A szerző szakirodalmi olvasottsága, a kötet irodalom- és jegyzetapparátusa roppant imponáló, a magyar és a nemzetközi forráskutatás részletgazdagsága a témában példanélküli. A könyv jó minőségben, élvezhető formában közli a gazdag, a nyilvánosság számára sok esetben eddig ismeretlen kép- (fénykép, grafika) és forrásanyagot, ami így forráskiadásként is használhatóvá teszi a munkát. Amit viszont mindenképpen hiányolhatunk, az a majdnem egy évtizedes kutatómunka tanulságainak értelmező összefoglalása: egy utolsó fejezet. Ahol összeállhat a kép arról, hogy valójában milyen szerepet töltött be a nemzet reprezentációjában a magyar építészet és művészet, és ennek miért is választotta a szerző az egyik különösen izgalmas részterületét: a világkiállításokat. Hogy az egyes helyszíneken kialakított konkrét tárgykollekciók, vizuális és térbeli elrendezések miként voltak átfordíthatók egy absztrakt fogalmi rendszerbe, amely a nemzetre, a tradícióra és a kulturális sajátosságra mint korabeli konstrukciókra irányult? Más megfogalmazásban: miként vált eggyé a piaci és az ideológiai tér? Ebben milyen szerepet töltött be a kultúra és a szaktudás? És mindennek milyen közvetlen vagy távolabbi tanulságai voltak akár a kultúrpolitikai, akár a múzeumtudományi változásokra, a művészeti és a társadalmi/történeti muzeológiára? A könyvet a szerző megírta, befejezte, egyben lehetővé tette, hogy ezek a kérdések egyáltalán megfogalmazódjanak. És ahogy egyetlen kutatás sem lezárt történet, Székely Miklós gondolatmenete is folytatható: kritikai és diszkurzív formában.
