 |
| ©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva. |
A tárgy neve Tilda
Alig egy héttel azután, hogy egy szabadvers-szerű beszéddel megnyitotta jóbarátja, David Bowie életműkiállítását Londonban, Tilda Swinton mint afféle posztmodern Hófehérke, üvegkoporsóba feküdt a világ leghíresebb múzeumában.
Szerző: Hermann Veronika | Forrás: | 2013-04-18 13:30:24
2009 februárjában, egy berlini mozi előtt láttam Tilda Swintont. Ő abban az évben a Berlini Filmfesztivál zsűrijének elnöke volt, én pedig elég sokáig vártam néhány jegyre. A filmekre már nem emlékszem, de a hidegre és Swintonra igen. Éppen olyan volt, mint egy képzeletbeli figura. Mintha nem is egészen lenne valóságos – bármit is jelentsen ez a kategória. A skót és ausztrál származású színésznőt saját bevallása szerint minden munkájában leginkább az identitás érdekli, és ez egész eddigi életművén meglehetősen mély nyomokat hagy. Különös jelenség, egyszerre van jelen a közönségfilmekben és a kísérleti művészetben, a divatvilág ismert figurája, miközben nem riad vissza a legvadabb alternatív kezdeményezéstől sem. Oscar-díját a Michael Clayton című filmben nyújtott alakításáért kapta, de arról is híres, hogy némileg androgün alkatát és vonásait felerősítve sokszor vállal gender-bending, vagyis nemváltó szerepeket. Így szerepelt a Mozart és Salieri című filmben, és ő volt a címszereplője a Virginia Woolf azonos című, rejtélyes és gyönyörű regénye alapján forgatott Orlando című mozinak. Múzsája és jó barátja a belga Viktor and Rolf tervezőpárosnak, akiknek ő ihlette például a teljes 2003-as ready-to-wear kollekcióját. 2007-ben és 2008-ban is felkerült a Vogue magazin 10 legjobban öltözött hírességének listájára, 2013-ban a The Guardian beválasztotta az ötven legjobban öltözött ötven feletti közé. Swinton biztosan tudja, hogy merre van Magyarország: ő volt az egyik főszereplője Tarr Béla A londoni férfi című, számos díjat elnyert alkotásának. Hapák Péter fotózta az egyetlen nemzetközileg is ismert magyar divatmagazin, a The Room 2011-12 téli számának címlapjára, és állítólag szereti a Je Suis Belle ruháit – ez utóbbi már tényleg csak városi legenda.
Talán vitrin, talán ravatal
A performansz, amelyet a világ talán legismertebb múzeumában, a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban 2013. március 23-án bemutatott, nem egészen újdonság. A The Maybe címet viselő produkció először 1995-ben Londonban, a Serpentine Galleryben volt látható, egy teljes hétig minden nap nyolc órát feküdt egy üvegvitrinben. Ezután számos helyen, például a római Museo Barracco falai közt is bemutatta a – nyilván személye miatt is – mindig nagy érdeklődést, és meglehetős kritikai visszhangot kiváltó előadást. A londoni ősbemutatóra 22 ezer látogató volt kíváncsi, nem mellesleg pedig egy Turner Prize-jelölést is hozott Swintonnak, amely nemcsak a kortárs angol művészeti szcéna legrangosabb elismerése, hanem viszonylag ritkán kapják olyanok, akik – úgymond – csak kirándulnak a múzeumok világában. A The Maybe tulajdonképpen mindössze ennyi: Swinton fekszik, és műtárggyá válik. A képcédula szerint az alkotás a következőkből áll: élő művész, üveg, acél, matrac, párna, lepedő, víz, és szemüveg. Bár ezúttal csak egyszerre csak egy napig, egészen pontosan az átlagos munkaidőnek megfelelően, nyolc órán át volt látható a MoMA előcsarnokában, rengeteg ember zúdult oda, hogy megnézzék a híres sztárt, akiből mégiscsak egy csendélet lett. A beszámolók tanusága szerint persze a legtöbb látogatói megjegyzés nem a sztárságra, hanem a helyzet paradox voltára irányult, ily módon pedig bármilyen kortárs művész performanszán elhangozhattak volna. Az alvást imitáló színésznő az üvegkoporsóban kényelmetlen látványt, és kényelmetlen gondolatokat ébreszt: sokan például attól tartottak, hogy esetleg meghalt, és az üveg nem más, mint egy ravatal.
A láthatóság meséje
A The Maybe egész évben folytatódik. További hat, előre be nem jelentett napon láthatják a szerencsés odatévedők Tilda Swintont üveg mögött aludni, vagyis színlelni nyolc órán keresztül. Talán érdemes megjegyezni, hogy az Orlando című filmben – amelyet éppen három évvel az első, 1995-ös londoni performansz előtt mutattak be – a főhős a nemváltás és az időutazás, vagyis a teljes identitás-csere előtt mindig hosszú és mély álomba zuhan, hogy aztán felébredve teljesen új testben, és új évszázadban találja magát. A bevezetőben említett, a klasszikus mese narratíváját is játékba hozó üvegkoporsó, és az önmagát felkínáló vitrin -vagy kiállítás-metafora mellett természetesen a kirakat is működőképes keretet adhat Swinton múzeumbeli megmozdulásához. A bámulható, de nem mégérinthető tárgyat ellenérték nélkül nem kaphatjuk meg. A kérdés az, mi történik akkor, amikor valakit nyolc órán keresztül bámulnak, és ezzel nemcsak egy, a befogadónak is speciális voyeur-szituációt teremt, de előírja saját láthatóságának narratíváját is a múzeum terében? Az üveg mögé rejtett élő test az egyik legnagyobb jelenkori kihívásra is reflektál, hiszen azt kell eldönteni, hogy egy múzeum mennyire válik mauzóleummá, halott tárgyak csöndes raktárává, vagy éppen panoptikummá, ahol az élő csak imitáció, vagy szimulákrum. A legtöbb múzeum nem akarja a saját létezésének feltételeit láthatóvá tenni, ami végzetes hiba lehet: világos, hogy bár időnként pánikot okoz, mégis sokkal nagyobb tömeget vonz az élő, a létező, önmagát felfedő test, amelyet az üvegborítás méginkább kiemel.
Képek forrása: Gothamist
Kapcsolódó cikkek:
A woman like that
Ziggy Stardust mi vagyunk
Zsidó-e vagy?
Cimkék:
