©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A csodálatos oximoron

Koronczi Endre „Ploubuter Park” című kiállítása 2013. január 31. és március 10. között volt látható a Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum templomtér kiállító terében. A kiállítás azonos című katalógusa áprilisban jelent meg. RÉSZLET/AJÁNLÓ

A hőskor

Megvan a PVC-érzés? Nálam gyerekkori. Van szaga, de még inkább: anyaga. A fólia egyik fele sima és fényes, a másik finoman raszteres. Anyagában színes. Piros, fehér, kék. Hasonló színvilág, mint a bonyhádi zománcos lábas. És megvan mindehhez a PVC-ből készült fülesszatyor? Négyzetes forma, lapvágás, a széleken fóliahegesztés (szaggatott hegesztés, mintha varrva volna), akárcsak egy műanyag dosszié. A felső élénél „gumiház”, ott van becsúsztatva a polietilénből fröccsöntött két szatyorfül. A finom kivitelű változat patentolható is. Fülnél. Egyszerű megoldás: összeszorul a műanyag, majd egymásba pattan. Az egész szatyor nagyon patent kis „valami” volt. Többszörhasználatos, műfajában strapabíró, ha kiszakadt, akkor szigetelő szalaggal lehetett foltozni. Ámbár egy idő után megkeményedett (elpárolgott belőle a lágyító), töredezett lett és kifakult. Ebből a szatyorfajtából gyakori volt a céges. Mintával: a gyár logója, figurája vagy egy terméke virított rajta. A dolgozók kapták, vagy a partnereknek ajándékozták a tárgyaláson – kártyanaptárral, levélnehezékkel, hamutartóval és notesszel, amolyan céges ajándékcsomagként.

Reklámszatyor. Másoknak: reklámtáska. Megint másoknak egyszerűen: punga.

A műanyag szatyorról akkoriban úgy gondolkodtunk, mint tárgyról. Sokszor nem is szatyornak, hanem táskának hívtuk. Egy tárgy, amit még nem eldobhatóságra, hanem használatra terveztek. Élete nem a pillanat, és nem az egyszeriség volt. Anyagszerűsége teljesen nyilvánvaló: ha elszakadt, megragasztották. Mert benne volt a lehetőség: a javítás koncepciója és gondolata. Mint lyukas zokniban a stoppolás. Sorozatgyártott tömegcikk volt, mégsem vált azonnal láthatatlanná. Gyerekként gyűjtöttük, akár a szalvétát vagy a söralátétet. Amelyiket használtuk, annak ismertük a tulajdonságait: a piros erősebb, a kék rugalmasabb, a fehér koszolódik, de nedves ronggyal lemosható. Formai jellemzői voltak és változataiban élt. Például készülhetett másfajta füllel. Vagy kevésbé tartós fóliából. Esetleg neveztük másképp: nejlonszatyornak. Becézhettük is: volt például a „pikufóliás”, amivel őrületbe lehetett kergetni a felnőtteket. És léteztek formai változatok is. Az egyik legleleményesebb az otthoni garázsműhelyekből kikerülő „képes”. Ez egy egészen különös, és elterjedt fajta volt: több réteg színes fólia került egymásra, ezért viszonylag erős volt. A koncepcióból kiiktatták a fröccsöntött szatyorfület, csak lukat vágtak rá a kéznek. A szatyor külső rétege áttetsző fóliából készült, ez alá lehetett becsúsztatni a képet – mint egy bérlettokba. De milyen képet? Bármilyet. Az egyiken például egy női divatmodell volt látható: pulóverben és farmerben, a pulóver X Schilling, a farmer Y Schilling – Ausztria nincs messze. Egy nagy Quelle katalógusnak rengeteg színes oldala volt, sok szép szatyorkép kijött belőle. Biztos volt melltartós és bugyis is – a fehérneműs oldalakról. Meg hálóinges és pizsamás. Így utólag próbálom elképzelni a furfangos maszekot, a mindenhez értő garázskommandó vezetőjét, aki beszerezte otthonra a fóliahegesztőt, majd fóliát vásárolt a mezőgazdasági vagy háztartási boltban, esetleg elzabrálta valahonnan a nyersanyagot: a téeszből, vagy a gyárból, ahol volt bőven „fölösleg”. Aztán kerített néhány osztrák katalógust – például, amikor kiment a máriahilferre a trabival, családdal, vitték a nagyit is, és vették a hűtőládát. És hozták a katalógust. Ingyen. Aztán csak egy olló és egy vonalzó kellett hozzá, és persze a jól szervezett otthoni munkacsapat, mint Tótéknál: négyzeteket kiszab, egymásra rétegez, fület kivág, színekkel variál, képet beletesz, hegeszt. Kész. Sorozatgyártás otthon. Kicsiben. Egyedi megoldásokkal. „Szép” és tartós. Kapható: helyi piacon, vásárban, trafikban és butikban. A fővárosi történetet nem ismerem, de a délnyugati határszélen igazi sikerágazatnak számított. Kivirágzott egy új faj a pungabirodalomban.

De vajon van-e belőle múzeumi példány? Igaztörténettel? Az ideáról és a gyakorlatról? A felfutó otthoni termelőágazatról? Félek, nincs. Hogy már csak az emlékeinkben él. Hogy csak találgatunk.

Etimológia

De mi végre ez a múltidéző nosztalgia? – kérdezheti most már joggal az olvasó. És mi az a punga? Rendben, folytassuk innen. Körülbelül húsz éve hallottam először a ’punga’ szót. És máig azt hittem, hogy ez valami erdélyi szleng a nejlonszatyorra. Nem tudtam, hogy ez nemcsak egy szlenges „izé”, hanem egy létező román szó. Persze, ha belegondoltam volna, rájöhettem volna, ráérezhettem volna a punga ízére, akár a PVC-jére. Mégha filológiailag nem is tártam volna fel. De ma feltártam. Innen viszont már nem kell sok ész a megértéshez. A román punga magyar jelentése ugyanis erszény, zacskó, tasak, zseb. Ahogy a németben is: a ’die Tasche’ egyszerre jelent zsebet és táskát. Vagy az angol ’pocket’: ami nemcsak zseb, zsák is. Ennyire egyszerű. Nincs benne semmilyen erdélyi furfang. Ez bizony egy román punga. És ahogy változnak a tárgyak, gazdagodnak a jelentések is. A punga szót ma már a reklámszatyorra is használják. Románok és magyarok egyaránt. És a reklám nélkülire is. És a zacskóra is.

A zacskót ma már nagyon nehéz táskának látni, vagy tárgyként érzékelni. Szinte teljesen anyagtalan, gyakran áttetsző, gombócba gyűrve nem több, mint hulladék. Vagy hulladék tartó kukanejlon. […]

De van-e élet a szeméten túl? Lehet-e a punga a vizsgálat tárgya? Felfedezhetünk-e új fajtákat és változatokat a szélbe szorult egyszerhasználatosok között? Lehet-e a közönséges kukanejlon érdemben a gondolkodás tárgya és a művészi kifejezés eszköze? Nanáhogy. Különösen, ha megtaláljuk az ehhez szükséges elemeket. És munkára fogjuk például a szelet.

Zárt térben a szél nem alapvető érzetünk. Vagy mégis? Mi történik, ha egy kiállításban befogjuk a szelet? Ha kibélelünk vele tárgyakat. Szélben szálló, szélnek feszülő zacskókat. Filmen, képen és a valóságban. Valósnak érezzük-e ilyenkor a teret? Nézzünk szét, keressük a zacsikat! Irány a Ploubuter Park!

A terep és a kiállítás

A punga klasszikus széllény. Ha nem fúj: összegombócozva pihen. De ha fúj: szárnyalni kezd. Redői kifeszülnek, kicsit zörög és zsizseg, majd meglódul. A művész követi. És dokumentál. A zacskó meg gördül előre az úton, menekül és tétováz, víz alá bukik és halad az árral, rétre és hegyre száll, próbálgatja, hol a legjobb neki. Vagy fára akad – mint barátai a gázoslufi és magnókazettából a végtelen szalag. Rokon fajok. És a zacskó a szélben újra sokféle lesz. Először anyag. Aztán tárgy. Műtárgy. Szobor. Végül lény? És ha igen, akkor meghatározható? Természetes élőhelye: a Bárhol; a vándorlás iránya: a Bármerre. És ez komoly. Nem. Mégsem komoly. Akkor vicc? Nem. Mégsem vicc. Akkor inkább irónia. Talán. Játék. Szereplőkkel. Térben. Komolyan. […] Futurisztikus és banális egyszerre: úgy zörögnek egymás mellett az ’acsik, mint az X-Aktákban egy titkosan telepített keltető parkban. Ahol láthatóak fizikai tulajdonságaik és eltéréseik: vastagságuk, színük. És még figyelni is kell rájuk: mert ha elszakadnak, akkor átfúj rajtuk a szél és újra élettelenné válnak. Tehát javítani vagy cserélni kell. A kóbor és a telepített szélzsákok gondoskodást és figyelmet követelnek maguknak. És hosszabb időt, mint a pillanat és az egyszerhasználat. Átlényegülésre pedig már nem is számítottak. De ez is játék része.

Ebből a parkból visszatekintve is pusztán nosztalgikusnak tűnnek a korai példányok? A jól megcsinált PVC fülesszatyor, a „pukifóliás” és a képpel díszített maszek fajok? Vagy inkább csak természetesnek hatnak? Mert van formájuk, színük, anyaguk, hétköznapjaik, szerepük, jelentésük? Élettel teltek? Van ilyen, hogy élettel teli, természetes műanyagszatyor? Úgy látszik: van. Csodálatos oximoron. Akárcsak a telepített, életre keltett leszármazottjaik. Üdvözlet a Ploubuter Parkból!

A katalógus: Koronczi Endre Ploubuter Park. Kiállításkatalógus. Budapest, Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, 2013.

A képek forrása: Koronczi Endre blogja és a Ploubuter Park weboldala