Hímes kezek reneszánsza
Szentkirályi Krisztinával, a Tolna Megyei ÁMK közművelődési tanácsosával Szentkuthy Miklós hagyatékáról beszélgettünk egy sikeres rendezvény után, amelynek moderátora volt.Tőle hallottam először a Hímes kezek reneszánsza a Kapos mentén című kiállításról.
| Csík Mária |
2009-09-17 23:23 |
Szentkirályi Krisztinával, a Tolna Megyei ÁMK közművelődési tanácsosával Szentkuthy Miklós hagyatékáról beszélgettünk egy sikeres rendezvény után, amelynek moderátora volt. Sajnálkoztam, hogy nem tudtam részt venni a rendezvényen, hisz messze van a megyeszékhely, így mi, dombóváriak lemaradunk a hasonló jó lehetőségekről. Tőle hallottam először a készülő Hímes kezek reneszánsza a Kapos mentén című kiállításról. Így került szóba a Néprajzi túrák Tolna megyében című kiadvány, amely térképet is tartalmaz, ebből is kimaradtunk, pedig csodálatos mintakincse van a "dombóvári hímzésnek", amely említésre méltó lett volna, ebben a kiadványban. Miért is maradt ki? - kérdezhetnénk. Mert hányatott sorsa volt a gyűjteménynek. Nem volt múzeumunk, nem volt, aki gondozza ezt a hagyatékot. Elmondhatjuk, hogy nagy változás történt ezen a téren...
A Dombóvári Városi Könyvtár állományában fellelhetők a Dombóvári Szent Orsolya-rendi Tanítóképző Intézet és Líceum évkönyvei. Az 1938/39-es számban Máter Horváth Ottilia gyűjteményi leírást adott közre, amely a Dombóvár vidékének néphímzései címet viseli.
A tanárok az iskola növendékeinek segítségével az enyészettől mentették meg a vidék népihímzés-kultúrájának még begyűjthető darabjait. Az iskola közvetítésével a "nagyközönség" is megismerhette ősei értékes népművészetét. 1920 után nagyobb figyelem irányult a nép művészetére, a nép mélyebb rétegeire, ahol a természet adta tehetség rejlik. A fehérhímzés az 1880-as években élte virágkorát, házivászonra, fehér pamutfonallal varrták a saját kezűleg előrajzolt mintákat. A férfi- és női ingek elejét és az alsószoknyák szoknya alól kilátszó, néhány centiméteres részét hímezték. 1938-ban már csak a jobb módú földművescsaládok ládái rejtettek néhány darabot a szépen hímzett ruhaneműkből. Kapospulában súrolórongynak vagy tutyitalpnak használták az ingek foszlányait. Kocsolán csak télen viselték, alsóingnek, máshol már nem mutatkoztak benne: így indokolták: "Belefúj a szél, meg aztán kicsúfolnának miatta." Szakcson az idősebb férfiak és nők 1938-ban még ebben ünnepeltek, új darabokat már nem varrtak. Ezért volt hatalmas jelentősége a céltudatos gyűjtésnek. A nőipari képzést is folytató intézet három év alatt 43 eredeti darabot és 38 eredeti hímzés másolatát gyűjtötte össze.
Mintakincs
A varróasszonyok, a mintákat hagyományosan a környezetükből merítették, mértani alakzatot nem használtak. A minta és az öltéstechnika falvanként változott.
A formákat alakjuk szerint csoportosíthatjuk. Így születtek a virágminták: "tekert rózsa", "kötött rózsa", "csopros rózsa", "nagy rózsa", "rózsacsipke"... Rajzoltak még tulipánt, szegfűt, margarétát. Gyakori volt a leveles minta is: "tölgyfaleveles", cserleveles", "vadszőlős", "meggyfaleveles", "rozmaringos", "kukacvirág", "cédruság", "körtefaleveles". Hímeztek még "csillag", "sarló", "félhold", "búzaszem", szőlőfej", "tojás" és "macskanyom" mintákat. Mivel az inget jegyajándéknak szánták, sokszor hímeztek szívmintát is: hármas, négyes szív, levelek közt szétszórt szív díszítette az ingeket.
A dombóvári és kocsolai hímzésben eredeti a "paszpalléros" minta, amely úgy készült, hogy a két vászon között vastagabb pamutszálat vezettek, két oldalán levarrták, így a minta kidomborodott az anyagból. Jellegzetes formái a "nagy csillagos", "nagy cakkos", "tojásos". A minták nagy felületűek, a közöket magashímzéssel és lyukkal töltötték ki.
A dombóvári hímzésben kevesebb a lyukacs és a levélfajta. Nagyobb felületű laposformák jellemzik. A szegélye huroköltéssel készült. Pulában nagyobb virágmintákat hímeztek, Pincehelyen ritmikus elosztású, szegényebb formavilágú hímzés volt jellegzetes. Az értényi mintát az apró, dús elemek és a ferde vonalas elrendezés jellemezte. Kocsolán nagy levélmintákat rajzoltak, a mintacsoportokat két lyuksor szegélyezte. Szakcson nagyon szép volt a minták térelosztása, és sok lyukacs díszítette az ingeket. A mintarajzoláshoz a nagyobb síkformákat hasznavehetetlen keménypapírra rajzolták le és kivágták, majd az így kapott formát körülrajzolták, ezért a levél- és virágforma egyforma volt, a térkitöltés egyéni ízlés szerint történt. Egyszerű és mégis megkapó.
Technika Máter Horváth Ottiliától
"A fehérhímzés technikája többé-kevésbé hasonló az egész országban található hímzéshez: lapos öltés, lyuk, hurkolás, száröltés, subrika, gyenge. Hogy mekkora hímzett felülettel állunk szemben, arra néhány példát hozok fel: a kocsolai szegfűs ing 35 × 50 cm, a vadszőlős 26 × 44 cm, a dombóvári négyes szív 25 × 42 cm. A mintázat a legtöbb helyen igen sűrű: néha nemcsak az ing elejét, hanem még a vállát, sőt még hátul a vállfolt sarkát is beborítják dísszel." (M. Horváth Ottilia: Dombóvár vidékének néphímzései. Dombóvár Sz. Orsolyita-rendi Tanítóképző Intézet és Líceum Évkönyve, 1938/39)
A gyűjtemény sorsa
A rend megszüntetése után a gyűjtemény egy ládában az intézmény padlására került, majd a későbbiekben átvitték a katolikus plébánia épületébe. Jónás János plébános gondosan őrizte, megbecsülte az elődök munkáját. Az atyát Dombóvárról Bonyhádra helyezték, ekkor magával vitte a ládát, ugyanis helyben nem volt múzeum, így tudta megőrizni a gyűjteményt. Halála után a bonyhádi plébánia házvezetőnője hazavitte a megmaradt darabokat. Cser Mária hímző népi iparművész (1930-2006), aki 1987-ben könyvet írt a Kapos-menti hímzés mintáiról, rendszeresen vendégül látta az Ausztráliából hazalátogató Mater Horváth Ottiliát, a gyűjteményi leírás készítőjét.
Mindketten sejtették, hogy a gyűjtemény Bonyhádon lehet, Marika néni többször is beszélgetett erről Schattmann Helmutnéval, a Bonyhádon szolgálatot teljesítő Erb József plébános Dombóváron élő húgával. Cser Mária halála után Élő Lajosné szorgalmazta a hímzések hazahozatalát. (Cser Mária és paszpallérozó lányok és menyecskék a Kapos folyó mentén. Mesterség & Művészet, 2007. május) Ez nem stimmelhet! Ma még itt élnek közöttünk az iskola egykori diákjai, akik a rend által működtetett ipariskolában tanultakat igyekeztek megőrizni és továbbadni. Ők viszik tovább a hagyományokat: dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn élő népi iparművész és testvére, Élő Lajosné a Helytörténeti Múzeum Hímes kezek szakkörének vezetője. Dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn vezetett hímző kört, miután tanfolyamokon elsajátította a díszítőművészet ezen ágát, a szakkör a hatvanas években élte virágkorát. Élő Lajosné 1980-ban C kategóriájú szakkörvezetői oklevelet szerzett. A tanfolyamon Cser Mária népi iparművész is az oktatója volt. A családban az édesanya és a nagymama is kézimunkázott, testvére, dr. Veszely Józsefné az apácáknál tanult, ipariskolába járt, tanulmányait már Pécsett fejezte be, mert a rendet felszámolták, ott végezte el a tanárképző főiskolát is. Kaposszekcsőn az általános iskolában tanított. Élő Lajosné a Kapos-menti mintákat először testvérétől tanulta, a szakkörvezető-tanfolyam elvégzése után rendszeresen zsűriztette munkáit, majd elnyerte a népi iparművész címet. Dombóvár-Szőlőhegyen oktatta az asszonyokat a hímzés fortélyaira, így került kapcsolatba dr. Szőke Sándorral és feleségével. A pedagógus házaspár egy élet kitartó munkájával, a gimnáziumi diákok és szülők segítségével teremtette meg a Dombóvári Helytörténeti Múzeum Alapjait. A gyűjtemény az Illyés Gyula Gimnázium alagsorának egyik helyiségében gyarapodott évről évre.
Végállomás?
2001-től új fejezet kezdődött: az egykori szolgabírói lak szép épületébe beköltözhetett a Dombóvári Helytörténeti Gyűjtemény. A Takács Istvánné által vezetett Városszépítő és Városvédő Egyesület odaadó munkája és az önkormányzat folyamatos támogatása új utat, lehetőséget nyitott a múzeum fejlődésében, melynek élére dr. Kriston Vizi József etnográfus került. A múzeumvezető ötlete alapján megszületett egy vándorkiállítás terve, amelyhez támogatást is nyertek a reneszánsz év pályázatán. A Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma tette lehetővé, hogy a program elindulhasson. A vándorkiállítás célkitűzése volt, hogy az országosan kevéssé ismert Kapos-menti, a környékünkön "dombóvári hímzésnek" nevezett textíliák gazdag motívumkincsét bemutassa, népszerűsítse, és lehetővé tegye az elsősorban férfiingeket díszítő minták újrafogalmazását. Ennek nyomán az érintett múzeumok együttműködésével elindulhat az a munka is, melynek során feldolgozzák a Dunántúlra jellemző fehérhímzéseket, és a Kapos-menti hímzés elfoglalhatja köztük az őt megillető, méltó helyet.
Élő, vándorló gyűjtemény
Életre hívták a múzeum épületében működő Hímes kezek hímző kört, az itt tevékenykedő asszonyok közelmúltban készített darabjai is részt vesznek a vándorkiállításon. 2007 nyarán Schattmann Helmutné visszahozta Bonyhádról a zárda gyűjteményét. Amikor átadta Élő Lajosnénak, a Városvédő Egyesület tagjának, féltve és meghatottan bontogatták fel a csomagot, örömmel vették kézbe a régi hímzésdarabokat, melyek Erb József plébános segítő közreműködésével kerültek ismét Dombóvárra. Bocz János faszobrász tervei alapján egy helyi asztalosmester míves ládákat készített, ezek fiókjaiban helyezték el az eredeti gyűjteményt.
Komjátiné Horváth Ágnes, a Tolna megyei Népművészeti Egyesület titkára és kolléganője, Szentkirályi Krisztina támogatta a kezdeményezést. Felkérésükre a Duna-menti Folklór Fesztivál keretében Madocsán mutatták be először a kiállítás anyagát, ahol nagy sikert aratott, és arra ösztönözte a jelenlévőket, hogy ők is felkutassák a helyi közkincseket. Ezután a Dombóvári Kistérség falvai (Kocsola, Szakcs, Kurd, Gyulaj Attala, Döbrököz, Nagyberki) s Tamási fogadták a hímzéseket. A kiállítás állandó anyaga mellett mindig ott szerepelnek a kaposszekcsői és a dombóvári hímző kör mai munkái is, hogy az érdeklődők egymás mellett láthassák, mivé fejlődött napjainkra ez a hímző kultúra. Menet közben minden község is mellé tehette saját tárgyait, így a helybeli férfi- és női öltözet, pillék, kendők és szőttesek színesítik még a kiállítás anyagát. Szakcson így került elő a hímzett szélű bő gatya. Nagyberkiben a fejviselet bizonyult érdekesnek, amelynél a kendő vége érdekes mintát alkot.
Február 19-én Budapesten, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének kiállítótermébe kerülnek az alkotások, majd végleges hazatérésük előtt még Kecskemét is fogadja a kiállítási anyagot. Reméljük, hogy a hímes anyag végleges hazatérése előtti körutazásának hatására egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik egy sajátos kistáj megújhodó mintakincse és újrafogalmazásának lehetőségei iránt!
A későbbiekben már nem a padlás rejteke, hanem a Helytörténeti Múzeum lesz végleges otthonuk, ami az áldozatos munkát végző amatőrök segítségével vált lehetővé. Közkincsünket a továbbiakban már a hozzáértő szakemberek gondozzák.
Kiss Anna: Fohász
(részlet)
Uram, ki műhelyedben egykor
formáltad a fazekasremeket,
első a mívességben, ki a sárnak
hajlandóságát ismered,
és tiltod a lélek nélküli munkát,
kényszerűségből hozzád fordulok,
ne legyen a szép mindig éktelenné,
a míves mindig semmirevalóvá,
mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk
csizmadiák, pékek, gombkötők,
fazekasok, építőmesterek,
fonók, szövők, kötélverők, kovácsok,
asztalosok is, mint a régiek,
mert az elhibbant dolgok közt
magunk is elhibbanunk,
s akkor mivégre voltunk?!
Szentkirályi Krisztinával, a Tolna Megyei ÁMK közművelődési tanácsosával Szentkuthy Miklós hagyatékáról beszélgettünk egy sikeres rendezvény után, amelynek moderátora volt. Sajnálkoztam, hogy nem tudtam részt venni a rendezvényen, hisz messze van a megyeszékhely, így mi, dombóváriak lemaradunk a hasonló jó lehetőségekről. Tőle hallottam először a készülő Hímes kezek reneszánsza a Kapos mentén című kiállításról. Így került szóba a Néprajzi túrák Tolna megyében című kiadvány, amely térképet is tartalmaz, ebből is kimaradtunk, pedig csodálatos mintakincse van a "dombóvári hímzésnek", amely említésre méltó lett volna, ebben a kiadványban. Miért is maradt ki? - kérdezhetnénk. Mert hányatott sorsa volt a gyűjteménynek. Nem volt múzeumunk, nem volt, aki gondozza ezt a hagyatékot. Elmondhatjuk, hogy nagy változás történt ezen a téren...
A Dombóvári Városi Könyvtár állományában fellelhetők a Dombóvári Szent Orsolya-rendi Tanítóképző Intézet és Líceum évkönyvei. Az 1938/39-es számban Máter Horváth Ottilia gyűjteményi leírást adott közre, amely a Dombóvár vidékének néphímzései címet viseli.
A tanárok az iskola növendékeinek segítségével az enyészettől mentették meg a vidék népihímzés-kultúrájának még begyűjthető darabjait. Az iskola közvetítésével a "nagyközönség" is megismerhette ősei értékes népművészetét. 1920 után nagyobb figyelem irányult a nép művészetére, a nép mélyebb rétegeire, ahol a természet adta tehetség rejlik. A fehérhímzés az 1880-as években élte virágkorát, házivászonra, fehér pamutfonallal varrták a saját kezűleg előrajzolt mintákat. A férfi- és női ingek elejét és az alsószoknyák szoknya alól kilátszó, néhány centiméteres részét hímezték. 1938-ban már csak a jobb módú földművescsaládok ládái rejtettek néhány darabot a szépen hímzett ruhaneműkből. Kapospulában súrolórongynak vagy tutyitalpnak használták az ingek foszlányait. Kocsolán csak télen viselték, alsóingnek, máshol már nem mutatkoztak benne: így indokolták: "Belefúj a szél, meg aztán kicsúfolnának miatta." Szakcson az idősebb férfiak és nők 1938-ban még ebben ünnepeltek, új darabokat már nem varrtak. Ezért volt hatalmas jelentősége a céltudatos gyűjtésnek. A nőipari képzést is folytató intézet három év alatt 43 eredeti darabot és 38 eredeti hímzés másolatát gyűjtötte össze.
Mintakincs
A varróasszonyok, a mintákat hagyományosan a környezetükből merítették, mértani alakzatot nem használtak. A minta és az öltéstechnika falvanként változott.
A formákat alakjuk szerint csoportosíthatjuk. Így születtek a virágminták: "tekert rózsa", "kötött rózsa", "csopros rózsa", "nagy rózsa", "rózsacsipke"... Rajzoltak még tulipánt, szegfűt, margarétát. Gyakori volt a leveles minta is: "tölgyfaleveles", cserleveles", "vadszőlős", "meggyfaleveles", "rozmaringos", "kukacvirág", "cédruság", "körtefaleveles". Hímeztek még "csillag", "sarló", "félhold", "búzaszem", szőlőfej", "tojás" és "macskanyom" mintákat. Mivel az inget jegyajándéknak szánták, sokszor hímeztek szívmintát is: hármas, négyes szív, levelek közt szétszórt szív díszítette az ingeket.
A dombóvári és kocsolai hímzésben eredeti a "paszpalléros" minta, amely úgy készült, hogy a két vászon között vastagabb pamutszálat vezettek, két oldalán levarrták, így a minta kidomborodott az anyagból. Jellegzetes formái a "nagy csillagos", "nagy cakkos", "tojásos". A minták nagy felületűek, a közöket magashímzéssel és lyukkal töltötték ki.
A dombóvári hímzésben kevesebb a lyukacs és a levélfajta. Nagyobb felületű laposformák jellemzik. A szegélye huroköltéssel készült. Pulában nagyobb virágmintákat hímeztek, Pincehelyen ritmikus elosztású, szegényebb formavilágú hímzés volt jellegzetes. Az értényi mintát az apró, dús elemek és a ferde vonalas elrendezés jellemezte. Kocsolán nagy levélmintákat rajzoltak, a mintacsoportokat két lyuksor szegélyezte. Szakcson nagyon szép volt a minták térelosztása, és sok lyukacs díszítette az ingeket. A mintarajzoláshoz a nagyobb síkformákat hasznavehetetlen keménypapírra rajzolták le és kivágták, majd az így kapott formát körülrajzolták, ezért a levél- és virágforma egyforma volt, a térkitöltés egyéni ízlés szerint történt. Egyszerű és mégis megkapó.
Technika Máter Horváth Ottiliától
"A fehérhímzés technikája többé-kevésbé hasonló az egész országban található hímzéshez: lapos öltés, lyuk, hurkolás, száröltés, subrika, gyenge. Hogy mekkora hímzett felülettel állunk szemben, arra néhány példát hozok fel: a kocsolai szegfűs ing 35 × 50 cm, a vadszőlős 26 × 44 cm, a dombóvári négyes szív 25 × 42 cm. A mintázat a legtöbb helyen igen sűrű: néha nemcsak az ing elejét, hanem még a vállát, sőt még hátul a vállfolt sarkát is beborítják dísszel." (M. Horváth Ottilia: Dombóvár vidékének néphímzései. Dombóvár Sz. Orsolyita-rendi Tanítóképző Intézet és Líceum Évkönyve, 1938/39)
A gyűjtemény sorsa
A rend megszüntetése után a gyűjtemény egy ládában az intézmény padlására került, majd a későbbiekben átvitték a katolikus plébánia épületébe. Jónás János plébános gondosan őrizte, megbecsülte az elődök munkáját. Az atyát Dombóvárról Bonyhádra helyezték, ekkor magával vitte a ládát, ugyanis helyben nem volt múzeum, így tudta megőrizni a gyűjteményt. Halála után a bonyhádi plébánia házvezetőnője hazavitte a megmaradt darabokat. Cser Mária hímző népi iparművész (1930-2006), aki 1987-ben könyvet írt a Kapos-menti hímzés mintáiról, rendszeresen vendégül látta az Ausztráliából hazalátogató Mater Horváth Ottiliát, a gyűjteményi leírás készítőjét.
Mindketten sejtették, hogy a gyűjtemény Bonyhádon lehet, Marika néni többször is beszélgetett erről Schattmann Helmutnéval, a Bonyhádon szolgálatot teljesítő Erb József plébános Dombóváron élő húgával. Cser Mária halála után Élő Lajosné szorgalmazta a hímzések hazahozatalát. (Cser Mária és paszpallérozó lányok és menyecskék a Kapos folyó mentén. Mesterség & Művészet, 2007. május) Ez nem stimmelhet! Ma még itt élnek közöttünk az iskola egykori diákjai, akik a rend által működtetett ipariskolában tanultakat igyekeztek megőrizni és továbbadni. Ők viszik tovább a hagyományokat: dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn élő népi iparművész és testvére, Élő Lajosné a Helytörténeti Múzeum Hímes kezek szakkörének vezetője. Dr. Veszely Józsefné Kaposszekcsőn vezetett hímző kört, miután tanfolyamokon elsajátította a díszítőművészet ezen ágát, a szakkör a hatvanas években élte virágkorát. Élő Lajosné 1980-ban C kategóriájú szakkörvezetői oklevelet szerzett. A tanfolyamon Cser Mária népi iparművész is az oktatója volt. A családban az édesanya és a nagymama is kézimunkázott, testvére, dr. Veszely Józsefné az apácáknál tanult, ipariskolába járt, tanulmányait már Pécsett fejezte be, mert a rendet felszámolták, ott végezte el a tanárképző főiskolát is. Kaposszekcsőn az általános iskolában tanított. Élő Lajosné a Kapos-menti mintákat először testvérétől tanulta, a szakkörvezető-tanfolyam elvégzése után rendszeresen zsűriztette munkáit, majd elnyerte a népi iparművész címet. Dombóvár-Szőlőhegyen oktatta az asszonyokat a hímzés fortélyaira, így került kapcsolatba dr. Szőke Sándorral és feleségével. A pedagógus házaspár egy élet kitartó munkájával, a gimnáziumi diákok és szülők segítségével teremtette meg a Dombóvári Helytörténeti Múzeum Alapjait. A gyűjtemény az Illyés Gyula Gimnázium alagsorának egyik helyiségében gyarapodott évről évre.
Végállomás?
2001-től új fejezet kezdődött: az egykori szolgabírói lak szép épületébe beköltözhetett a Dombóvári Helytörténeti Gyűjtemény. A Takács Istvánné által vezetett Városszépítő és Városvédő Egyesület odaadó munkája és az önkormányzat folyamatos támogatása új utat, lehetőséget nyitott a múzeum fejlődésében, melynek élére dr. Kriston Vizi József etnográfus került. A múzeumvezető ötlete alapján megszületett egy vándorkiállítás terve, amelyhez támogatást is nyertek a reneszánsz év pályázatán. A Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma tette lehetővé, hogy a program elindulhasson. A vándorkiállítás célkitűzése volt, hogy az országosan kevéssé ismert Kapos-menti, a környékünkön "dombóvári hímzésnek" nevezett textíliák gazdag motívumkincsét bemutassa, népszerűsítse, és lehetővé tegye az elsősorban férfiingeket díszítő minták újrafogalmazását. Ennek nyomán az érintett múzeumok együttműködésével elindulhat az a munka is, melynek során feldolgozzák a Dunántúlra jellemző fehérhímzéseket, és a Kapos-menti hímzés elfoglalhatja köztük az őt megillető, méltó helyet.
Élő, vándorló gyűjtemény
Életre hívták a múzeum épületében működő Hímes kezek hímző kört, az itt tevékenykedő asszonyok közelmúltban készített darabjai is részt vesznek a vándorkiállításon. 2007 nyarán Schattmann Helmutné visszahozta Bonyhádról a zárda gyűjteményét. Amikor átadta Élő Lajosnénak, a Városvédő Egyesület tagjának, féltve és meghatottan bontogatták fel a csomagot, örömmel vették kézbe a régi hímzésdarabokat, melyek Erb József plébános segítő közreműködésével kerültek ismét Dombóvárra. Bocz János faszobrász tervei alapján egy helyi asztalosmester míves ládákat készített, ezek fiókjaiban helyezték el az eredeti gyűjteményt.
Komjátiné Horváth Ágnes, a Tolna megyei Népművészeti Egyesület titkára és kolléganője, Szentkirályi Krisztina támogatta a kezdeményezést. Felkérésükre a Duna-menti Folklór Fesztivál keretében Madocsán mutatták be először a kiállítás anyagát, ahol nagy sikert aratott, és arra ösztönözte a jelenlévőket, hogy ők is felkutassák a helyi közkincseket. Ezután a Dombóvári Kistérség falvai (Kocsola, Szakcs, Kurd, Gyulaj Attala, Döbrököz, Nagyberki) s Tamási fogadták a hímzéseket. A kiállítás állandó anyaga mellett mindig ott szerepelnek a kaposszekcsői és a dombóvári hímző kör mai munkái is, hogy az érdeklődők egymás mellett láthassák, mivé fejlődött napjainkra ez a hímző kultúra. Menet közben minden község is mellé tehette saját tárgyait, így a helybeli férfi- és női öltözet, pillék, kendők és szőttesek színesítik még a kiállítás anyagát. Szakcson így került elő a hímzett szélű bő gatya. Nagyberkiben a fejviselet bizonyult érdekesnek, amelynél a kendő vége érdekes mintát alkot.
Február 19-én Budapesten, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének kiállítótermébe kerülnek az alkotások, majd végleges hazatérésük előtt még Kecskemét is fogadja a kiállítási anyagot. Reméljük, hogy a hímes anyag végleges hazatérése előtti körutazásának hatására egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik egy sajátos kistáj megújhodó mintakincse és újrafogalmazásának lehetőségei iránt!
A későbbiekben már nem a padlás rejteke, hanem a Helytörténeti Múzeum lesz végleges otthonuk, ami az áldozatos munkát végző amatőrök segítségével vált lehetővé. Közkincsünket a továbbiakban már a hozzáértő szakemberek gondozzák.
Kiss Anna: Fohász
(részlet)
Uram, ki műhelyedben egykor
formáltad a fazekasremeket,
első a mívességben, ki a sárnak
hajlandóságát ismered,
és tiltod a lélek nélküli munkát,
kényszerűségből hozzád fordulok,
ne legyen a szép mindig éktelenné,
a míves mindig semmirevalóvá,
mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk
csizmadiák, pékek, gombkötők,
fazekasok, építőmesterek,
fonók, szövők, kötélverők, kovácsok,
asztalosok is, mint a régiek,
mert az elhibbant dolgok közt
magunk is elhibbanunk,
s akkor mivégre voltunk?!
|
|
2011.02.14.
Mióta látunk a fotópapíron színeket?
Mithay Antal autokróm felvételei
2010.12.21.
Gyönyörű látvány, barbár viselet
Fókuszban a világ legkényelmetlenebb szoknyája
2010.12.21.
Hogy kerül a kéményseprő az újévi lapokra?
Egylapos újévi köszöntők és populáris nyomtatványok a Néprajzi Múzeum gyűjteményében
2010.11.23.
Átélni az átélhetetlent
Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája a budavári bálteremben
2010.11.02.
A Hídember függővasútja
A gépkorszak első napjai a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban
2010.10.19.
Helyre tett tárgyak - A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig
A szellemi kulturális örökség meghatározása, kezelése és gyakorlása című konferencia
2010.09.20.
"Klímagyilkos" hűtőszekrény?
Az energiafogyasztás tárgyai a Deutsches Museumban
2010.09.06.
Mítosz helyett perverz kegyetlenség
2010.08.21.
A zengő öntvény
Harangtörténeti kutatások az MMKM Öntödei Múzeumában
2010.07.29.
Feliratos falvédő vs. Facebook
2010.07.12.
Síron túli mese
Miről "beszélnek" a rupphegyi római kori kövek?
2010.07.05.
A magyar fényképészet hőskorából
2010.05.10.
Kincs a lápban
Egy régészeti lelet meséje
2010.05.03.
Egy legendás óra története
2010.04.19.
Tárgyak egymás vonzásában
Kamarakiállítás a finn metálról
2010.04.12.
Két maszk
2010.03.29.
Hímes - míves tojások otthona
2010.03.16.
Kép 400 ezer gyufából
Zarzetzky József váci úti gyáráról és annak tárgyi emlékéről
2010.03.08.
A susai bíróbot
A Magyar Nemzeti Múzeum legújabb szerzeménye
2010.03.01.
1. Japán
A Néprajzi Múzeum egyes számú tárgya
2010.02.15.
Ferenc József gondolatai a hangrögzítés jelentőségéről
Egy évszázados technikatörténeti-történettudományi hangdokumentum
2009.10.30.
Mikszáth és a telefon
2009.10.10.
Ki gondolná! Ötvenedik születésnapját ünnepli a magyar számítógép
2009.09.17.
Hímes kezek reneszánsza a Kapos-mentén
2009.08.30.
Múzeumi fotógyűjtemény az interneten
2009.03.09.
Fantasztikus hangszergyűjtemény a Néprajzi Múzeumban
Válogatás a Magyar Múzeumok archívumából
2009.03.09.
Egy gyűjteménynek is lehet története
Válogatás a Magyar Múzeumok archívumából
|
|
|
|
|
|
Az Erimtan Múzeum Ankarában
Baselitz. Újrajátszott múlt
 |
Kiss
Múzeum |
| múzeumaspiráns |
|
