A Heinrich-Tamáska Orsolya, Müller Róbert és Straub Péter által jegyzett A fenékpusztai római erőd évszázadai című kötetet dr. Kiss Gábor, a Vasvári Múzeum igazgatója mutatta be:
Örvendetes eseményre gyűltünk ma itt össze a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Egy frissen született könyv megjelenését ünnepeljük, hiszen valóban ünnep manapság egy ilyen rendkívül szép és hasznos könyv közrebocsátása. Nekem az a megtisztelő feladat jutott, hogy röviden bemutassam a kötetet, amelynek címe: A fenékpusztai római erőd évszázadai. A könyv szerzői a helyszín legkiválóbb ismerői: Heinrich-Tamáska Orsolya, a lipcsei Kelet-Közép-Európa Története és Kultúrája Szellemtudományi Központ tudományos munkatársa, Müller Róbert, a keszthelyi múzeum nyugalmazott igazgatója és Straub Péter, a Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága Régészeti Osztályának vezetője. Olyanok, akik életükből már jó néhány esztendőt szántak a lelőhely megismerésére.
Őket ugyanis éppúgy rabul ejtette a titokzatos erőd, mint annak idején első kutatóját, Lipp Vilmost. Engedjék meg, hogy néhány sort idézzek A fenéki sírmezők című könyvének első lapjáról:
„Csodálatos, mennyire képes egy bizonyos pont vagy tájék figyelmünket lekötni úgy, hogy bárhol legyen is az ember, gondolatban oda mindig vissza-visszatér. Így voltam én is a fenéki várral, a hajdani Mogentianával, attól a pillanattól fogva, hogy annak területét dr. Rómer Flóris Ferenczczel az 1859. év egyik forró nyári napján először bejártam… Képzelet volt-e vagy előérzet, nem tudnám megmondani, de Fenék sohasem ment ki az eszemből…”
Fenékpuszta történetével pedig érdemes foglalkozni! Mert gazdag múltjában ott rejlik a reményteljes jövő lehetősége is, persze csak akkor, ha az örökség mondanivalóját felismerjük, és azzal jól sáfárkodunk!
Ezt a gondolatot szem előtt tartva a következőkben megpróbálok az egyes fejezetekből néhány főbb részletet kiragadni, és ezeken keresztül felvázolni magát a kötetet, és ami talán még ennél is fontosabb, megjelentetésének célját, és azt az ügyet, amelyet e szép kiadvány valójába szolgál! Remélem megvásárlásához és elolvasásához is kedvet csinálok!
A „Bevezető” az Árpád-kortól tekinti át a hely történéseit. Az 1347-ben oklevélben első alkalommal szereplő Fenék falutól a török idők pusztásodásán át egészen a Festetics-majorságig. Hogy a hely mennyire fontos volt Keszthely szempontjából, azt több dolog is jelzi.
Először is Fenékpuszta rekonstruálható hajdani szláv costel nevéből származik maga Keszthely neve. Másodsorban az erőd falai szolgáltak a város több épületének építőanyagául. Elsősorban a település életében fontos középkori templomokat emelték annak köveiből.
Azután a Festetics Pál fenéki hajóépítő üzemében vízre bocsátott Kristóf nevű sószállító hajó 1781-ben bekerült Keszthely címerébe.
Végül pedig a major területén keresztül vezetett át az a délre tartó út, amely a várost Somogy megyével kötötte, illetve köti össze.
Fenékpuszta fontosságának az alapja azonban – amint az az eddig elmondottakból is kiderülhetett – mindenképpen a késő római időkben, azaz a Kr. u. 4. század folyamán emelt erőd volt. Ezt tárgyalja a bevezető utáni első, Belső erődök – a Dunántúl 4. századi monumentális emlékei című fejezet.
Ez az erőd egyike volt a Pannonia tartomány limestől távoli hátországában létesített, utánpótlást biztosító raktárbázisoknak. Felépítésekor az építmény előtt még fényes jövő állt. Egy rendkívül fontos út mellett fekvő, kikötővel rendelkező, kiválóan megerődített igazi város válhatott volna belőle, utóbb akár püspöki székhely stb. is Ám a történelem kereke másképpen fordult! Ennek köszönhetően még pontos nevét sem jegyezték fel, vagy legalábbis a kutatás – bár sokat tett érte – máig nem tudta azonosítani, miként több hasonló céllal emelt erősségét sem! Ez utóbbiakat kiadványunk részletesen, kutatástörténetükkel együtt be is mutatja.
A következő, Fenékpuszta környezettörténeti képe című fejezetből képet kapunk a hajdani római erőd körüli vízrajzi és növényföldrajzi viszonyokról, továbbá a közlekedési rendszerről, az úthálózatról, amely magától érthető módon minden korban a vízi közlekedéssel egészült ki. Ebből a részből derül ki igazán az is, hogy az erőd léte vagy nem léte is milyen szorosan kötődött magához az úthoz, illetve az átkelőhöz: amikor ugyanis valami ok miatt a két rivális – a Balaton vízi világába benyúló földnyelven létesült – Zala-átkelőhely közül a fenékpusztai helyett a balatonhídvégi lett a fontosabb, rögtön rossz napok köszöntöttek az erődre. Lakói eltűntek, falai pedig azonnal romlásnak indultak, a gazdag mediterrán szőlő- és kertkultúra végképp a múlté lett, az itáliaival versengő pannóniai bort adó tőkék pedig hamarosan elvadultak.
A lelőhely kutatástörténetének színes egyéniségeit és az általuk elvégzett eddigi munkát a következő, Másfél évszázad régészeti kutatása című fejezet mutatja be Rómer Flóris 1861. évi látogatásától egészen a legutóbb elvégzett tavalyi hitelesítő ásatásig. A rengeteg magyar és külföldi kutató nevének felsorolásától – bár bőven megérdemelnék – most mégis eltekintek. Listájuk hosszúra nyúlna. Az erődről és lakóiról gyűjtött tudás tejessé tételéhez azonban minden újabb kutatóárok, minden egyes levont új következtetés hozzátett valamit.
Milyen is volt hát maga a késő római erőd, amelyről annyit beszélünk? Erről olvashatunk a Védművek, épületek és rekonstrukciók – az erőd építéstörténete című részben.
Egy 15 hektár nagyságú, magas fallal övezett, 4 kapuval ellátott és 44 kerek külső toronnyal megerősített, szabálytalan négyzet alaprajzú építmény volt, amelynek oldalhosszúságai kis híján megközelítették a 400 métert. Területéről eddig 27 különféle nagyságú és alaprajzú kőépületet ismerünk, amelyek között reprezentációs, gazdasági, kultikus és egyéb célokat szolgálók egyaránt vannak. A falak által körbezárt terület közepén, az átvezető utak kereszteződésében pedig egy diadalív állt. A szavakban lefestett hajdani valóság elképzelésében nagy haszonnal segítik az olvasót a szép és látványos rekonstrukciók.
Az épületek egykori lakói azonban idővel e világból a túlvilágra költöztek, és az élők otthonából az erődfalakon kívüli temetőkbe távoztak. Erről Az erőd római kori lakosságának temetőiről írt fejezet tudósít.
Az eddigi feltárások már több mint ezer sírt eredményeztek, ami persze több korszakot és több temetőt is jelent. Legelőször az erőd építőit, majd utóbb lakosait hantolták el ide. A sírokból nemcsak a viseleti tárgyak kerültek elő, hanem a mindennapi élet különféle dolgai is, háztartások kellékei, de a szellemi munka emlékei is, hogy csak egyet említsünk közülük: egy római bronzkörző, amely egy hajdani mérnök felszereléséhez tartozott. A sort persze ismét hosszan lehetne folytatni. A temetőben nemcsak hagyományos sírok, hanem különféle sírépületek is álltak, amint arról a légi felvételek is tanúskodnak.
A római kor volt a hely történetében az alapítás és a felívelés időszaka, még ha azt időnként nem várt véres események hátráltatták is, mint például a 374. évi szarmata–kvád betörés, amelynek áldozatait később a gabonaraktár melletti kenyérsütő kemencék némelyikében találták meg.
Az erőd népvándorlás kori utóéletéről summázva annyi mondható el, hogy a jelek szerint az erődöt a népvándorlás kor különféle germán népcsoportjai is használták, hiszen egykor drága ékszereket tartalmazó temetőik a közvetlen közelben lelhetők fel. Csak egyetlen érdekesség: a kaputól alig 200 méterre, délre fekvő sírokból 20 torzított koponya származik, tanúságául az egykori szépségideálnak! Ám nemcsak számunkra ismeretlen nevű emberek fordultak meg itt az 5. század utolsó harmadában, hanem Nagy Theoderik, a híres gót király is az erődben tölthette gyermekkorának néhány esztendejét.
Mozgalmas időszak volt ez, hiszen a keleti gótok után jöttek a hosszú szakállú longobárdok, utánuk pedig a rejtélyes „Keszthely-kultúra” összetett eredetű, keresztény vallású népe, amely különféle szolgáltatásai révén – mint arról gazdag régészeti hagyatéka is tanúskodik – uraitól, az avaroktól megbecsülésben részesült, és kiemelt státust kapott. Az Avar Birodalom szállásterületének peremén, a fontos észak–déli út mellett lakva bekapcsolódtak a kereskedelembe is, valószínűleg nem kis haszonra téve szert.
Ám ez a világ sem tartott örökké. A 7. század középső harmadában minden megváltozott, és az erőd lakatlanná, elhagyottá vált. Hogy mi történt pontosan? Csak találgathatjuk! A környékre széttelepített lakosság pedig lassan teljesen elszegényedett.
A 9. században még megtelepedett ugyan itt a közeli mosaburgi (azaz zalavári) hatalmi központ segédnépeinek egy csoportja, ám az erőd jelentősége végképpen a múlté lett, szép napjai már soha többé nem tértek vissza. A történet folytatásáról pedig már volt szó.
De mi lehet a jövő? A teljes felejtés vagy az újbóli felemelkedés?
Éppen erről szól az utolsó fejezet, melynek címe: Régészeti park és Festetics majorság – a jövő lehetősége. A szerzők működő hazai és külföldi példák alapján vázolják fel annak lehetőségét, miként lehetne Fenékpusztát kulturálisan és idegenforgalmilag hasznosítani. Több kezdeményezés történt már ez ügyben, nem kevés energia felhasználásával, ám továbbra is rengeteg probléma vár megoldásra.
A lehetőség azonban adott, amelynek szilárd alapját az eddigi tudományos eredmények alkotják. Ezekről egyébként a Tájékoztató irodalom ad áttekintést. Az ott felsoroltak közül most csak a Castellum Pannonicum Pelsonense köteteit és a 2009. évi kiállításhoz kapcsolódó Keszthely-Fenékpuszta az évezredek tükrében címűeket emelném ki.
Noha mindannyian tudjuk, hogy befejezett kutatás nincs, legfeljebb csak abbahagyott van, a felvázolt lehetőségek legfontosabb alapja már mégis megvan. Ezt pedig több különleges adottság is támogatja. A Balaton közelségén kívül nagyon fontos tény, hogy az egykori erőd területe beépítetlen, és ez nemcsak a régészeti kutatásban számít előnynek, hanem a későbbi hasznosítás szempontjából sem mellékes körülmény!
Most, ha nem is egészen úgy, ahogyan azt egykori megalapítói és építői elgondolták, talán a jövőben az erőd visszakaphat még valamit a neki szánt jelentőségből.
A Balaton nyugati végének egyik fő látványossága lehet, amelynek kikötőjébe az újraépített Phoenix nevű vitorlás gályával juthatunk el, és miután megcsodáltuk a rekonstruált 18. századi hajókészítő-műhelyt, és szomjunkat oltottuk a Vámház terített asztalai mellett, felfedező útra indulhatunk a régészeti parkban. Bejárhatjuk egész területét, megnézhetünk néhány teljes magasságában visszaépített tornyot, elidőzhetünk a helyreállított ókeresztény bazilikában. A mellette visszaépített gabonaraktár gyönyörűen ácsolt belső faszerkezetének megcsodálása és a korabeli receptek alapján működő pékműhelyben sült cipó megkóstolása után áztathatjuk fáradt tagjainkat az üzemelő római fürdőben. Ha pedig kultúrprogramra vágyunk, ott a villaszerű főépület termeiben berendezett régészeti és történeti kiállítás, amely a hely változatos múltját meséli el. Persze ha ez sem elég, átlátogathatunk a Festetics-majorba, megszemlélhetjük a legelő ménest, sőt az istállókba is bemehetünk, nem is szólva a szépen berendezett kiskastélyról. Aki akar, még lovaglóleckéket is vehet, vagy kikocsizhat a mintagazdaságba...
Csak álom mindez, vagy valósággá is lehet? Alighanem ez csak rajtunk múlik! A fenékpusztai erőd által rabul ejtett szerzők mindenesetre már eddig is sokat tettek érte! Többek között megírták ezt a legújabb kutatási eredményeket összegző, a nagyközönségnek szóló magyar nyelvű kiadványt, amely akár vezetőként is használható.
Most pedig már alighanem másokon a sor!
Szívből gratulálok a szerzőknek, továbbá mindazoknak, akik bármit is tettek vagy tesznek azért, hogy a megálmodott nagy ívű tervek egyszer tényleg megvalósuljanak!
Keszthelyen, a 2012. év augusztusának 17. napján
Heinrich-Tamáska Orsolya – Müller Róbert – Straub Péter: A fenékpusztai római erőd évszázadai.
Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága. Zalaegerszeg, 2012. 74 p. ISBN 878-963-7205-65-1
