©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Törvényes keret

Vincze Ottó térben elmondott intézménykritikája a "miafene – 40 éves a Vajda Lajos Stúdió" című kiállításon a szentendrei MűvészetMalomban.

„A művészek lemondanak a múzeum által diktált, s ily módon kanonikus narratíváról, nem fogadják el azt az ideológiai keretet, amelybe műveik kerülnének, ezért létrehozzák saját múzeumaikat” – fogalmaz Székely Katalin a Helyszíni szemle. Intézménykritika intézményekkel és intézmények nélkül című tanulmányában, amely a Helyszíni Szemle – Fejezetek a múzeum életéből című kötetben jelent meg 2013-ban.

Amikor 1999-ben egy romos fűrészmalomban megnyílt a szentendrei MűvészetMalom Modern és Kortárs Művészeti Központ, hasonló szándék vezette a kezdeményezés mögött álló művészeket is. A számtalan kismúzeumot felvonultató városban nem akadt olyan intézmény, amely a kortárs szentendrei művészet egészét reprezentálta volna. Bár az akkori múzeumi struktúrán kívül létrehozott Malom működése számos kritikára adott okot, mégis létrejött egy olyan helyszín, amely képzőművészeti kiállítások mellett színházi, zenei vagy filmes programoknak is teret engedett. A sors különös játéka, hogy a 2011-ben tovább bővült épület 2012-ben ahhoz az intézményhez – a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságához – került, amellyel szemben, amely mellett működni kívánt. Majd miután a megyei múzeumi struktúrát is lebontották, 2013-tól visszakerült Szentendréhez, hogy a Ferenczy Múzeum keretén belül definiálja újra magát. Ebben a megváltozott jogi környezetben született meg a Malom egészét belakó miafene – 40 éves a Vajda Lajos Stúdió című kiállítás, ami ugyancsak nagyon érdekes példa arra, hogyan talál egymásra a progresszív, lázadó, a szocialista művészeti kánonnal szemben álló művésznemzedék és a lokális intézményrendszer. Ezúttal azonban a múlt egymásba fonódó történetein, a közös jelenen túl a bizonytalan jövőtől való félelem is közös kikötőbe tereli művészt és a művész által kritikusan szemlélt intézményt.

Törvényes keret

November 9-ig a MűvészetMalom udvara sajátos kikötő. Az épületek által közrefogott udvart Vincze Ottó Törvényes keret című helyspecifikus térinstallációja tölti be. Biztonságos, falakkal védett állomás, vihar utáni csend, amikor a megtépázott hajók végre megpihenhetnek, erőt gyűjthetnek. A sérült, károkat elszenvedett szereplő most nem a művész, sőt nem is a művészet, hanem a múzeumi intézményrendszer.

Vincze Ottó „redukált papírhajói” a múzeumi törvény paragrafusait szállítják. A művész horganyzott lemezből hajtogatott csónakjai a gyorsan változó jogi környezet viharaiban sodródó múzeumok sérülékenységének, időlegességének allegóriái. A hajók oldalán kivágott betűkből az egyes múzeumi alapfunkciókat olvashatjuk össze. A BEMUTATÁS hajó jéghegyről pattan vissza, egyúttal magával rántva a művészet lehetőségeit is. Az ÁLLAGVÉDELEM bárkája az ugyancsak újraírt műemlékvédelmi intézményrendszerre utal, és igencsak süllyed, de a MEGŐRZÉS és a GYŰJTÉS csónakjának sem jobbak a kilátásai. Legjobb helyzetben a KUTAT, OKTAT, SZÓRAKOZTAT hajó látható, bár ez is billeg. A művész itt nem fogalmakat használ, hanem igéket, azokra az aktivitást igénylő funkciókra célozva, amelyek a múzeum falain is túlmutatnak.

Az instabil, egyúttal az újabb vihar előtti csend feszültségét is közvetítő térinstallációban az állandóságot az udvar funkció nélküli, építészeti gesztusként odakerült kőkockái biztosítják. A sodródó csónakok között a köveken két sorban a multikulturális, multifunkcionális tér szavak futnak körbe, ugyancsak horganyzott lemezbe vágva. A gyűjtőfogalmak egyrészt emlékeztetnek arra a számtalan társművészeti, közösségi, színes közönséget vonzó eseményre, amelyeknek a Malom udvara az elmúlt évtizedben otthont adott. Másrészt egyfajta kritikai iránymutatást is adhat a múzeumoknak, mondván, a sokféleség, a sokszínűség szilárd cölöp a kikötőben.

Intézménykritika?

A Tövényes keret című alkotás olyan, művész által megfogalmazott intézménykritika, amely nem az aktuális intézményi praxist, hanem az intézményi működést meghatározó jogi környezetet helyezi a középpontba. Amellett, hogy a múzeumokat arra biztatja, még inkább nyissanak a társadalom felé, rávilágít a múzeumok működésével kapcsolatos félelmekre.
Vincze Ottó nem először komponál ilyen sajátos kritikát. 2012-ben a debreceni Déri Múzeum kupolatermében készítette el Relatív szerencse című installációját. A nem sokkal a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló törvény módosítása előtt létrehozott mű a megyei múzeumi rendszer megszüntetésére reflektált egy akkor még megyei múzeumi igazgatósági épületben. Szabálytalanul elhelyezett dobókockák utaltak a nehezen felismerhető játékszabályokra, illetve a kiszámíthatatlanságra. A múzeumi alapfunkciók itt is előkerültek, az alkotó – az elmúlást is szimbolizáló – hamuval írt fel néhány szót – gyűjtés; megőrzés; kiállítás; publikálás – a teremben található padokra.

A Székely Katalin által is idézett Museums in Crisis című esszégyűjtemény csaknem egyidős a Vajda Lajos Stúdióval, 1972-ben jelent meg. A Brian O’Doherty szerkesztette kötetben Hugh Kenner a művészek múzeum ellen vívott halálos harcáról ír, amelyben szerinte a múzeum sorsa kilátástalan, hiszen a művészet meggyilkolhatatlan. Ahogy Székely megállapítja, az azóta eltelt negyven évben a múzeumok sorsa korántsem pecsételődött meg, sőt, ahogy most is kiderült, a művészek számára kevés érdekesebb téma adódik, mint a műveiket nem feltétlenül a legideálisabb keretek között bemutató, feldolgozó múzeumok.

Fotó: Deim Péter