Ha egy őszi éjszakán egy villamoson utazó
BESZÉD
A punga: teher és vágy között.
| K. Horváth Zsolt |
2013-11-12 08:00 |
Tisztelt művészetpártoló közönség, aki itt állsz most a III. kerületi Veder utca 14-ben, az amaTÁR nevű kiállítóhelyen, melyet a dugót követően, hosszú, kalandos úton értél el, hiszen csak úgy véletlenül belebotlani aligha lehet. Most izgatottan, esetleg unottan várod, hogy K. Horváth Zsolt megnyissa a Gadó Flóra és Molnár Tamás által kúrált Punga című kiállítást, melyen Födő Gábor, Hecker Péter, Koronczi Endre, Szabó Eszter és Szabó Klára Petra munkáit tekintheted majd meg. E hosszúra nyúlt első két mondat közben, mely valójában az első két mondatról szól, a szerző abban reménykedik, hogy e szándékolt narratív körülményességben a tisztelt művészetpártoló közönség felismeri Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének hatását. Ha ezzel megvagyunk, akkor el is kezdhetnénk. Még némi zavar mutatkozik, amennyiben e sorok írója úgy véli, hogy a pungă, miszerint a szatyor nem egyszerűen tárgy, műtárgy, használati tárgy vagy éppen esztétikai értékkel bíró tárgy, hanem sorsszerűség. Egy az idő múlásával egyre vastagodó fonál, mely átszövi az életünket, s akarva, akaratlanul mintákat rajzol élettörténetünk szövetébe. Most, hogy az első megállapítással megvolnánk, a kiállításmegnyitó fülébe hátulról a híres és szeretve tisztelt esztéta szavai csengenek: „egyszer egy fáradt délután New Yorkban életemben először és eddig utoljára elmentem egy…”, de itt megszakad az idézet, s csak simán mozival folytatódik. Műsoron épp a Love actually, magyarul Igazából szerelem című édesbús komédia volt, melynek kulcsjelenetében a Rowan Atkinson által alakított eladó egy csomagolási performanszt ad elő. A kapuzárási pániktól szenvedő, titkárnőjét épp lefektetni óhajtó férj, aki felesége betoppanásától tart, idegesen felkiált: – nem kérek zacskót! – Ó, ez nem zacskó! – Valóban? – Ez sokkal több puszta zacskónál.” Meg kell, hogy valljam, a magyar fordítás itt sokkal ízesebb, mint az angol eredeti, ahol a zacskó helyén a „bag” szócska szerepel a párbeszédben. Ugyanaz az érzés fogta el e jelenetnél a kiállításmegnyitót, mint pár évvel korábban, amikor egy francia könyvesboltban dolgozott, s mély csalódás vett erőt rajta, mikor megtudta, hogy a vásárolt könyvhöz adandó szatyor mindközönségesen „sac”, mely szót a táskára is alkalmazzák.
Táska és zacskó nem egylényegű.
Hol vannak ezek a szürke kifejezések a mi színes nyelvi kompozícióinktól? Szatyor, szütyő, szütyű, cekker, pakk, motyó, holmi, tasak, batyu, tarisznya, iszák, tatyó, tasi, zacskó, sőt az ízes – ez a megnyitó kedvence –: acskó. Jelentem, ezt a szót a Word nem ismerte fel. Nem tudom, ismeri-e a tisztelt művészetpártoló közönség az ide vonatkozó faviccet? A tanító néni minduntalan kijavítja Pistike házi feladatában az általa nem ismert „acskó” szót zacskóra, mégpedig oly módon, hogy egy hányaveti Z betűt kanyarít minden előfordulás elé. Mivel Pistike még utóbbi szóval nem találkozott, ezért naivan megkérdi: – Tanító néni, értem én, de miért két acskó? – Visszatérve azonban a nyelvi sokszínűséghez, a kiállításmegnyitó arra szeretné felhívni közönsége figyelmét, hogy egy tárgyra vonatkozó szemantikai gazdagság (vagy éppen szegénység) kulturálisan sohasem véletlen. A litván–magyar szótár szerkesztési gondjai kapcsán osztotta meg azt a gondolatot olvasóival Bojtár Endre, hogy litvánul például az „éjszakai lólegeltetésre” van külön szó, mert funkcionálisan szükség volt rá. „A húszkötetes akadémiai litván értelmező szótár alapján úgy tűnik – folytatja Bojtár –, a litván sok kelet-európai társához hasonló »parasztnyelv«, amelynek modernizációja napjainkban vett hatalmas lendületet. Képletesen fogalmazva arra, hogy fejőszék, van tíz szavuk, de a szabadságra csak egy.” A nejlon-, sőt van ahol nájlontasak, szatyor, zacskó stb. kulturális szemantikája tehát azt sejteti, hogy mifelénk hangsúlyos szerepe lehet a mindennapi életbe íródó önfenntartásban.
Ha utóbbinak van etnológiája, abban az értelemben, ahogyan Marc Augé tanítja nekünk, úgy hétköznapjaink során a tömegközlekedésben, a piacon, az utcán, a köztereken, a bevásárlóközpontok közelében a szatyorhasználat sokszínűségére figyelhetünk fel. Míg Pécsett, ún. „lejárós oktatóként” kapta fizetését a kiállításmegnyitó, az Intercityn utazva bőven volt alkalma megfigyelni a szatyor kulturális morfológiáját. Ó, az csupa kaland! Az apróbb üzletláncok feliratos tasakjaitól (ebből gyakran 2-3-at is magával vitt az utas), az elsősorban idősebb hölgyek által favorizált műbőrből készült, mintás, műbőrfülű, felül cipzáros megoldáson át egészen a nagyméretű, rendszerint csíkos, nagyobb terhek mozgatására is alkalmas erős műanyagszatyorig (melyet az egyetemisták kénsavas humora trágyahordó, illetve téglahordó szatyornak nevezett) igen bő volt a választék. Ha nem sporttáskáról vagy guruló bőröndről, hanem hangsúlyozottan nejlonszatyorról, -zacskóról volt szó a fenti skála szerint, akkor a csomag nagysága és az utazás hossza között fordított arányosságot állapíthatott meg a megfigyelő. Minél kisebb távolságra utazott valaki, annál nagyobb szütyőt vitt magával. Aki csak Pusztaszabolcstól Sárbogárdig vette igénybe a MÁV semmivel sem összevethető szolgáltatásait, vagyis összesen 40 km-t tett meg, nos, ők cipelték a legnagyobb cekkereket: rendszerint két nagy, megrakott csíkos füles szatyorral szálltak fel s le. Ők voltak azok, akik sosem vetették le a kabátjukat sem, még ha kint mínusz 15, a vagonban pedig plusz 25 fok volt, akkor sem. Számukra a szatyor nem szállítóeszköz volt, hanem Sors: a túlélés nélkülözhetetlen kelléke. Teher, amelytől nem szabadulhatnak.
Bálint Tiborról, a Zokogó majom: egy élhetetlen család kálváriája című regény közismert írójáról szóló csodálatos esszéjében Tamás Gáspár Miklós ekképpen írja le alakját: „Folyton, fintorogva mosolygó, szomorú ember volt Bálint Tibor, felejthetetlenül groteszk. Emlékszem rá, ahogy álldogált az Utunk (ma: Helikon) szerkesztőségében, a Kendeffy-ház, akkoriban, tán ma is, városháza sötét földszinti termében a Fő téren. Állt a túlfűtött helyiségben szárközépig érő műbőr kabátjában, »nyakában valami sál«, fején a kajla kalapja, kezében a kelet-európai ember végső menedéke és kapaszkodója, a punga (»pungă« románul: nájlon bevásárlószatyor, eredetileg egyszerűen: zacskó), benne a karalábé meg a sör. Soha nem ült le, soha nem vetette le a kabátját, csurgott a cigányos, kerek képéről, ferde orráról a víz, a csuklójára csúsztatta a pungát, úgy itta a túlcukrozott, zaccos törökkávét a súlyos bögréből, ahogy a szájához emelte, úgy lengett a súlyos punga, benne a karalábé és a sörösüvegek, esetlenül, határozatlanul. (…) Bálint Tibor képtelen volt elhatározni magát arra, hogy kimenjen a szerkesztőségi szobából (…), amíg valaki meg nem szánta, s átvitte a szomszédos, homályos hivatású vendéglátó-ipari egységbe, amely hasonlóképpen túlfűtött volt, s amelyben ugyanolyan agyoncukrozott, zaccos, tűzforró törökkávét ivott, mint elébb, s tovább lengett a csuklóján a dögnehéz punga, amelyet a világért el nem engedett volna, s épp úgy nem volt képes vagy hajlandó leülni, mint korábban, épp úgy téblábolt bizonytalanul és zavartan, csak most nem a szerkesztők, hanem a fekete egyenruhás, fehér kötényes, fityulás pincérnők vagy presszósnők kerülgették, amint kivitték a Beszterce-Naszód megyéből belátogató, fejkendős-nemezcsizmás tanítónőknek a legyek pökte mézes süteményt a gőzölgő törökkávé mellé. A romániai létező »szocializmusnak« ebben a korszakában még mindenki izzadt. A fagyoskodás csak ezután jött.” Az idézet hosszúsága két okból is indokolt. Az egyik, hogy a megnyitó szerzője sajnos sohasem fog ilyen irállyal írni vagy beszélni; a másik pedig az, hogy e leírás etnográfiai sűrűségénél aligha lehet jobban megjeleníteni a szatyor, a punga kelet-európai jelenségkörét: az úton levést (két tetszőleges pont között, de sokszor céltalanul, bizonytalanul), a túlfűtött belső helyiségek jelenségét, valamint a kabát és a szatyor le nem tételének értelmetlennek tűnő rögeszméjét. A súlyos télikabát és a minduntalan hordott nehéz szatyor a kiállításmegnyitó képzeletében hozzástilizálódik Az ügynök halála című Miller-darab 1959-es honi ősbemutatójának jellegzetes képéhez, a Willy Lomant alakító Tímár József termetéhez képest nagyméretű, kb. derékig érő kofferéhez, melyben az utazó ügynök sorsának terheit cipelte, míg cipelte.
Ám míg Ceauşescu Romániájának dilemmája az volt: „Mit adnak? Mit osztanak? Mi kapható éppen a boltban? Az ember azt veszi, amit épp osztanak, nem azt, amire történetesen szüksége volna. Az üzletben amúgy se adtak a vásárlónak, az ügyfélnek pungát, a pungát az ember a magyarországi ismerőseitől kunyorálta el, s avval lézengett a városban, várva, hogy valamit majd osztanak”, addig Magyarországon a hetvenes évektől újabb funkciót kapott a szatyor. A Skála Coop, Centrum Áruház, Tisza, Állami Biztosító, Keravill stb. logóit viselő, megjelenésükben is újszerű, színes nejlontáskák ugyanis az akkor felnövekvő generációk számára gyökeresen más jelentettek. A fogyasztás, a választék szimulációi voltak ezek. Apró, de életbevágó tárgyak, amelyek a vágyott Nyugat életformaszerű shoppingolására utaltak. Ha valaki szert tett egy Adidas vagy Levi’s feliratú, valódi, a Vasfüggönyön és az Óperencián túl készült szatyorra, akkor azt fétisként hordta körül a városban, hisz a nejlontáska egyfajta profán epifánia volt, bizonyítéka annak, hogy Nyugaton vásárolt az illető. Hogy Nyugaton és hogy vásárolt. Gyermekkorában a kiállításmegnyitó a nyugati országokban már akkor is sokat járt nagynénjétől, illetve a szüleitől kapott bizonyos tárgyakat (Dunlop teniszlabdatartó doboz, márkás sportfelszerelések matricái stb.), melyeket – az epifánia okán – még akkor is fétisként őrzött, amikor már teljesen használhatatlanok voltak. Ám 8-9 éves korának képzeletébe egy szatyor ivódott be a legélesebben. A feltehetően egy repülőtér tax free shopjában való vásárláshoz kapott tasak felirata az volt „Buy, buy!”. Az amerikai filmekből jól ismerte, hallotta már ezt, tudta, hogy elköszönést, búcsúzást jelent, mígnem az egyik barátja fel nem világosította, hogy amire gondol, azt nem így írják angolul, s hogy az ő szatyrán lévő felirat valójában vásárlásra buzdít: buy, buy! A titkos tudás, a fogyasztás nyílt parancsa kéjes, orgazmikus érzéssel töltötte el a két gyerekkori barátot. Kiskamasz koráig meghatározta a kiállításmegnyitó világhoz való viszonyát e fentebb vázolt vágy, melynek az akkori, Nyugathoz kapcsolódó ön-etnográfiáját majd egyszer megírja pontosabban.
Napjainkban – ahogy a kiállítás képei is visszaadják – a szatyor két funkciója, Teher és Vágy együtt él. A két darab nagy, Spar-emblémás szatyorból, vajas kenyeret és szalámit falatozó kopott ruhás, idősebb bácsi a 4-es villamoson épp ott ül vastag nagykabátban, amellett a három sutyorgó, spagetti-vállas felsőben lévő kamaszlány mellett, akik az Alleeban épp most vásárolt ruháikat, az ismert fast fashion bolt emblémájával ékesített nejlontáskában viszik. Karjukat mindhárman V alakba hajlítják, s annak hajlatában tartják a vágy tárgyait, éppen úgy, ahogyan a színes magazinokban látták. Közben a villamosvezető erélyesen rácsenget valakire, aki majdnem elé lépett, a lányok tovább beszélgetnek, a bácsi békésen falatozik, kint szitál az eső. Mester utca következik. A kiállításmegnyitó elégedetten hátradől, s arra gondol, ez a kép pont jó végszó lesz a Punga című tárlat vernisszázsához. Már csak meg kellene érkeznie. Raktár utca, Vihar utca, a Teszkó Expressnél balra, s ott az amaTÁR. Majd úgy fogja elkezdeni, hogy tisztelt művészetpártoló közönség, s közben Italo Calvinóra gondol.
Punga
Megtekinthető: 2013. november 7. – december 15., szerda és péntek 14–18 óra között
amaTÁR kiállítótér, 1035 Budapest, Veder utca 14.
Művészek: Födő Gábor, Hecker Péter, Koronczi Endre, Szabó Eszter, Szabó Klára Petra
Kurátorok: Gadó Flóra és Molnár Tamás
A kiállítás az Amadeus Művészeti Alapítvány és a cARTc space and projects of contemporary art második kurátori pályázatának nyertes munkája.
