©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Mégis bunda a bunda

A pásztorbunda női párja a Kunságból. Hideg téli napokon (is) nagyon praktikus!

A nagykunsági, karcagi ember számára a szarvasmarha mellett a másik legfontosabb állat a juh, a birka volt. Nemcsak a húsáért tartották, ebből készült például a nők viseletének, felsőruházatának legfontosabb darabja, a női kisbunda is (párjáról, a bundáról már volt szó).  Dorogi Márton kutatásaiból ismerjük a kisbunda elkészítésének módját és díszítményeit, valamint használatának, elterjedtségének területét. Tőle tudjuk, hogy 18. században a hatóság mennyire próbálta visszaszorítani a kényességre és bujaságra ingerlő ruhadarabot.

A női kisbunda meglétének első említését a mezőtúri céhiratokban olvashatjuk. Ezek szerint az első remekbe készült kisbundát 1826-ban helyben készítették. Költséges volta miatt csak módosabb és ügyeskezű legények mertek erre vállalkozni.

A vásározó mesterek nemcsak saját vidékük ízlésének megfelelő bundákat készítettek, hanem más városok, más vidékek ízlése szerint is dolgoztak. Így mindenféle igényt ki tudtak elégíteni. A mezőtúri szűcsök Sarkadig, Nagyváradig vitték a híres túri bundát, amelynek divatja minta szerint is változott. Voltak helyek, ahol csak az egy bokorvirágosak mentek, máshol a két bokorvirágosak. Püspökladányban a bimbósoros, Kisújszálláson a cserepes bokorvirágos, Derecskén a körkoszorúsak.

Régen fehér bőrre írták a mintákat. A 19. század elejétől már festették porrá tört gubacs, eperfa vagy diófatapló kifőzött levelével, s így vöröses-barnás színt kapott. A befestett bőr kissé megkeményedett, ezért a kaszapadon meghúzgálták. Ekkor aztán már igazán olyan volt, mint a bársony. A kimunkált, festett bőröket szabás előtt hímezték. A mester a szerint válogatta össze a bőröket, hogy elejének, oldalának vagy hátának szánta. A kiválasztott bőrre ceruzával felrajzolta a szabásvonalat. Aztán meghúzta a főbb szerkezeti vonalakat, a szimmetrikus felezőtengelyt, majd lúdtollal „felírta” a főbb motívumokat, a nagy rózsákat és a szárakat. Ezek közét rozmaringlevelekkel és bimbókkal töltötte ki. A jelesebb mesterek nem hímeztek, csak „írták” a mintát, illetve szabtak és összeállították a bundát. A híresebb kisbundás szűcsöknek 5-6 varróasszonyuk volt, akik elvitték a munkát és otthon selymeztek. Egy gazdagon díszített bunda hímzése három hétig is eltartott.

A selyemmel kihímzett bunda darabjait a mester kiszabta. Az elej- és a hátbőröket vállban összetoldották és kivették a nyakkivételt. Az oldalak vállrészét félkör alakúra szabták és berámolták, beavatták, azaz a szélét gömbölyű öltéssel körülöltötték. Ezáltal az esetleg megnyúlt bőrszéleket összehúzták, kerekítették. Ennek megfelelően a bunda vállasabb lett. A szép, fodros bundákat ritkábban hegybe is szabták, azaz 6 körcikk szabású bőrből állították össze. Az ék alakú cikkek nyak-felőli részéből bevettek, ezáltal a bundának jobb tartása, fekvése lett, és a vállhoz formálódott.

A kisbunda általában 70-75 cm hosszú, aljának kerülete pedig 2,5-3,5 m volt. Az elejét és alját 5-10 cm szélesen purzsabárány bőrrel szegték, ami – ha szép volt – igen megdrágította a bundát. A gallérja 20-25 cm széles, kissé fodros volt, pirossal alábélelve. Álló, 4-5 cm magas nyaka a bárány lábszárbőréből készült.

A kunsági kisbunda díszítménye hármas tagozódású. Legalul található az aljkoszorú, egy 5-7 cm széles körbenfutó folyódísz. Virága széles csíkjával és ritmikusan ismétlődő motívumaival mintegy alapot ad a ráépülő tagoltabb és nagyobb kiterjedésű bokorvirág-kompozíciónak, amely a kisbunda középső területén található. Fölötte rendszerint csengősor helyezkedik el a hálózással. A díszítményt két-három sor keskenyebb folyóminta, legfelül az 5-6 cm széles vállkoszorú, zárja keretszerűen. A kunsági kisbundák motívumkincse nem túl gazdag, 3-4 alapformára – rozmaringlevél, bimbó, rózsa, tulipán – vezethető vissza. Ezek közül a rozmaringlevél és a bimbó az uralkodó. Aljkoszorúnak leginkább a körkoszorús koszorúvirágot és a nagyrózsás koszorúvirágot alkalmazták, de gyengébb és egyhangúbb kompozíciókon előfordul a nyolcas vagy gyűszűnyom saskörömmel és bimbósorral. A derékkoszorú folyómintáit rendszerint folyódísznek nevezett sordíszek adják.

A kunsági kisbundák nagynevű mesterei közül meg kell említenünk a kunhegyesi Szabó Pál, a kunmadarasi Üstökös Sándor, a kisújszállási Gaál Sándor nevét, akiknek legszebb munkáival ma a múzeumok gyűjteményében találkozhatunk.

A fotón látható női kisbunda a karcagi Györffy István Múzeum gyűjteményéből származik.