©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kifordítom, befordítom

A 18. század végére a városiak átvették a pásztoroktól a bunda viseletet, s lett a tilalmazott (mert bujálkodásra csábított) büdös, zsíros bundából a magyarság egyik legremekebb ruhadarabja.

Az alföldi bunda kialakulásával kapcsolatosan megjegyzi: „A pásztorviselet, különösen a kacagány és a bunda meghódította a falusiakat is. A hatóság már 1760 körül nem győzte eleget tilalmazni a kényességre és bujaságra ingerlő ruhadarabot. A jegyzőkönyvek és a tilalmak szerint a városiak a 18. század végén a bunda viseletet átvették a pásztoroktól. Ekkor alakult ki és fejlődött a század folyamán az egykor tilalmazott büdös, zsíros bunda a magyarság egyik legremekebb ruhadarabjává, amelyben a magyar ízlés, a magyar díszítőművészet, a magyar lélek oly csodálatosan kifejeződött.” Dorogi véleménye szerint a polgárság bundája a paraszt bundából fejlődött ki. Irházását, sallangozását, kacagánygallérját a juhászok bundájának mintájára készítették.

A Nagykunságban a kötözöttaljú juhászbundákat készítették és viselték. A sima juhászbundák 6-7 bőrből, fekete báránybőr gallérral készültek. Szabása évszázadokon át nem változott, egy négyoldalú, a szája felé bővülő zsák, melyet elől kihasítottak. 6-8 bőrből szabták aszerint, hogy volt-e gallérja: 1 vállbőrnek, 2 oldalnak, 1 elejnek, 1 hátuljnak, 1 válltányérnak, 1 gallérnak, 1 kötésnek.

Az ünneplő bundát templombajárónak, irhás bundának, ha fekete volt a szőre, fecskebundának nevezték. Klasszikus formája a Nagykunságban alakult ki. Fő dísze a válltányér és elej virágozása volt és a toldások mentén lefelé futó szálirhák. A rózsás bunda a módosság jele volt. Szegényebbek megelégedtek egy jól készült kocsira való bundával. Húsz-harminc holdasnak már kijárt a 12 bőrből való, a gazdagabbaknak pedig 16 bőrös. Az árát a minta is meghatározta.

Az ünneplő bunda fő ékessége az elej és a tányérvirág volt. Az elejre kisbokor virágot, a válltányérra dúsabb, nagybokor virágot hímeztek. A Nagykunságban a 19. század közepe után uralkodó lett az aranybarna-, rózsa- és bimbószínezés pirossal és ibolyával élénkítve a rozmaringleveleket pedig világosabb és sötétebb zölddel varrták. Később a zöldet felváltotta a fekete, a rózsák szirmai a századforduló táján feketék lettek.