Rohamsisak és alumíniumedény
HÁBORÚ
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Gulyáságyú és rohamsisak - A Nagy Háború gyomornézetből kiállításán ma is használt tárgyak, eszközök történetével is szembesülhetünk.
| S.Nagy Anikó és Spekál József |
2015-02-18 14:00 |
A rohamsisak
A „nagy háború” kezdetén a fej fokozottabb védelmére nem gondoltak. Fejsérüléseknek a harcok kezdetétől leginkább a fő fegyvernem, a legnagyobb létszámú gyalogság volt kitéve. Némi védelmet a német gyalogságnál alkalmazott, inkább díszként szolgáló, préselt bőrből készített, felül csúcsban végződő, később vászonnal bevont sisak nyújtott.
Az európai hadszíntéren 1915 elejére a mozgóháborút állásháború váltotta fel: az arcvonalak megmerevedtek, a csapatok beásták magukat, műszaki zárrendszerekkel megerődített, több kilométer mélységben tagolt, összefüggő árokrendszereket és védőöveket építettek ki. Állásharcokban a koponyasérülések száma még inkább megnőtt, a fej – főleg repeszek és gyalogsági lövedékek elleni – védelme égető kérdéssé vált. A prototípusok kialakításában mintaként a középkori sisakokat is figyelembe vették.
A központi hatalmak közül a németek jártak élen. A tábori kórházakban a koponyasérültek tömegét operáló dr. August Bier vezértörzsorvos kezdeményezően lépett fel a megfelelő védőeszköz kifejlesztésében. A német hadvezetés intézkedésére felgyorsultak az események: 1915 őszén az első 400 próbadarabbal végzett sikeres kísérletek után – a nyak és a tarkó védelmét is biztosító módosításokkal – megkezdték a sorozatgyártást.
A védelem áttörése céljából új támadási harceljárásokat dolgoztak ki, végrehajtásukra rohamcsapatokat alakítottak. A fejvédő eszközökkel minden hadseregben először a sebesüléseknek legjobban kitett rohamkatonákat látták el, innen ered a rohamsisak elnevezés is. 1916 februárjában a verduni erődrendszer ellen bevetett német rohamkatonák már rohamsisakban harcoltak. A rohamsisakot ezután az összes csapatnál rendszeresítették.
Az osztrák–magyar haderőnél 1916 őszén indult meg német mintára a rohamcsapatok kiképzése és bevetése. Eleinte – először 1916 novemberében – Németországból igényeltek 16 M. típusú rohamsisakot az Isonzó mentén harcoló 5. hadsereg részére, mivel a sziklás terepen sok volt a fejsérülés. 1917-ben a Monarchiában is (többek között a Weiss Manfréd Műveknél) megkezdődött a gyártás.
A rohamcsapatok tagjai elitkatonáknak számítottak. Fokozott terhelésük miatt kedvezményekben részesültek: többet pihentek, az árokszolgálat alól felmentést kaptak, nagyobb élelemfejadag illette meg őket.
A rohamsisak a frontharcosok, az erő és hatalom szimbólumává vált. Az önfeláldozás, a hazaszeretet, a hősiesség és a magasabb katonai ideálok kifejező jelképének tekintették. A háború után a frontharcos és bajtársi egyesületek tagjai gyakran vettek fel rohamsisakot, jelvényeiken motívumként alkalmazták. Sütemény formájában az asztalra is került. Vékony vaslemezből kis, sisak alakú formákat készítettek, amelyekkel a következő recept szerint készítették el: ceruza vastagságúra nyújtott omlóstésztából kb. 6 cm hosszú és 4 cm széles ovális darabokat szúrtak ki, kisütés és kihűlés után fehér fondant mázzal áthúzták. 15-20 db miniatűr rohamsisakformát vajjal kikentek és liszttel behintettek. 16 dkg vajat (vagy margarint) 16 dkg porcukorral és 4 tojás sárgájával habosra kevertek. A tojásfehérjéből kemény habot vertek, 16 dkg liszttel (melybe egy fél citrom héját reszelték), majd az előbbi keverékkel összevegyítették, és a rohamsisakformákat ezzel a masszával kitöltötték, langyos kemencében kisütötték. Sütés után a formákból kivett süteményeket kihűtötték, és higított barackízzel bekenték, acélszürke fondant mázzal áthúzták, és a fenti ovális lapra helyezték. Rohamsisak süteményt grillázsból is készíthettek a formák segítségével.
A rohamsisak sok életet mentett meg, de a katonák nem szívesen viselték. Tekintélyes súlya volt (1,3 kg), melegben, különösen a tűző napon túlságosan felmelegedett, hidegben lehűlt, a szellőzőnyílásokon beáramló és örvénylő levegő zörejt okozott. Mindez szédüléshez, fejfájáshoz, korai elfáradáshoz vezetett, a látást és hallást is befolyásolta.
A rohamsisakot a katonák előszeretettel vaskondérnak nevezték. Harci szünetekben eredeti rendeltetésétől eltérően mindenféle élelmet – még szilvalekvárt is – cipeltek benne, széles karimája alatt pedig esőben is könnyen rágyújthattak és füstölhettek! Az Alpokban leleményes katonák a bélésétől megfosztott rohamsisakban égetett faszénnel melegítették meggémberedett kezüket, mivel nyílt láng használata biztonsági okokból tilos volt.
Karcolt alumíniumedények
A „nagy háborúban” a katonák harci szünetekben, szabad időben, az esetenként hónapokig tartó állásharcok alatt, hadifogságban a kilőtt lőszerek fémhüvelyéből, lőszermaradványokból, hadfelszerelési eszközökből, hadizsákmányolt tárgyakból, a környezetükben talált fa, fém és egyéb anyagokból szívesen készítettek háborús emlék- és ajándéktárgyakat (vázákat, öngyújtókat, dobozokat, ládikókat, gyűrűket, fényképkereteket stb.)
Az élelmezési felszereléshez tartozó alumíniumkulacsok, -poharak, főzőedények valósággal felkínálták magukat ilyen tárgyak készítésére. Mindig „kéznél voltak”, hegyes tárgyakkal – akár bicskákkal is – könnyen karcolhattak felületükre a valóságot és a vágyakat ábrázoló különböző rajzokat. A minták között leggyakrabban a szív, arcok, virágok és egyéb növények, címerek, zászlók, nevek, rövid versikék, feliratok, évszámok, harci jelenetek, épületek szerepeltek. Az élelemellátás szimbólumai sem hiányoztak: gyümölcsök, sült libacombok, italos üvegek, terített asztal.
A rajzolatok minősége tükrözte a szakmai felkészültséget: a frontharcosok között polgári szakvégzettségüket tekintve előfordultak ékszerészek, ötvösök, művészek (szobrászok, festők, grafikusok) is, akik keze alól kiváló alkotások kerültek ki. A magasabb egységek szakműhelyeiben dolgozó mesteremberek is jeleskedtek a bonyolultabb rajzolatok elkészítésében. Előnyös helyzetben voltak: munkájukhoz akár speciális eszközöket is készíthettek, a kicsorbult, elkopott szerszámokat pedig kiköszörülhették, az alumíniumtárgyakat satukba foghatták be. Az egyszerű frontharcosok ilyen előképzettséggel és lehetőségekkel nem rendelkeztek, munkájukat a szándék, az egyszerűség és a népi báj teszi értékessé.
