©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A királynő ruhája

A Budapesti Operettszínházban látható az Éljen a szerelem! című kiállítás, amelynek fő tárgya Márk Tivadar jelmeze Kálmán Imre A csárdáskirálynő című operettjében.

Kálmán Imre A csárdáskirálynő című operettjét 1915. november 17-én mutatta be Bécsben a Johann Strauss Theater. A művet száz év óta nagy sikerrel játsszák világszerte. A jeles évfordulóról az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a Budapesti Operettszínház felkérésére kiállítással emlékezett meg. A tárlat a A csárdáskirálynő száz éves színpadi múltját mutatja be, címe viszont – Éljen a szerelem! – a színjáték születését idézi. A szövegírók, Jenbach Béla és Leo Stein azt szerették volna, ha Es lebe die Liebe! címmel hirdetik új operettjüket. Ám a színház repertoárján ekkor már szerepelt a Rund um die Liebe, ezért Erich Müller igazgató úgy döntött, hogy olyan védjegyet választ, amely sejteti a magyar tematikát. Így a Die Csárdásfürstin cím került a plakátokra.

A színháztörténeti kiállításokon örök nehézség, hogy a színlapokon, fényképeken, díszlet- és jelmezterveken kívül milyen tárgyak kerüljenek tárlókba és az enteriőrbe. A magyarországi gyűjteményekben sajnos nem maradtak fenn olyan ereklyék, amelyek felidézik A csárdáskirálynő százéves előadás-történetét. Néhány évvel ezelőtt azonban Tiboldi Mária színésznő az Országos Színháztörténeti Múzeumnak ajándékozta azt a jelmezt, amelyet Vereczki Szilviaként 1963-ban viselt először a Fővárosi Operettszínházban A csárdáskirálynő előadásán.

A magyar színháztörténet legendás operettbemutatóját 1954-ben Szinetár Miklós rendezte. A premier előzményéhez hozzátartozik, hogy Magyarországon 1948, a fordulat éve után az állampárt vezetői nem tiltották be az operetteket, ahogyan Romániában és Csehszlovákiában is megtették, mert hamar belátták, hogy a népszerű műfajt a közönség formálására, nevelésére használhatják. Ennek értelmében 1950. február 14-én a Népművelési Minisztérium kollégiuma úgy határozott, hogy minél több új magyar átpolitizált operettre van szükség. Az új operettek azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ezért Gáspár Margit, aki 1949-ben, az államosítás után lett a Fővárosi Operettszínház vezetője, új ötlettel állt elő: a népszerű művek zenéjét meg kell hagyni, a szövegkönyvet viszont az új viszonyoknak megfelelően kell átalakítani. Békeffi István és Kellér Dezső kapott megbízást Kálmán Imre A csárdáskirálynő című darabjának leporolására.

Az előadás díszletét Fülöp Zoltán, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A kritikusok nem kényeztették el az utókort, s a jelmezekről csak közhelyes említést tettek. Ezért segítségül hívjuk Cenner Mihályt, aki Márk Tivadar munkásságáról szólva eltöprengett: milyen az ideális jelmez: „Olyan, amely formában, színben, egész jellegében kifejezi az író által alkotott és a rendező szándéka szerint színpadra állított alakot. Stílusa megegyezik a díszletével, harmóniában van annak és a többi jelmeznek a színével, és mindenekfelett szolgálja a színpadi játékot. Lehet, sőt kell is, hogy egy korhű kosztüm látványos legyen, de ne önmagáért hivalkodó. Társművészet a jelmeztervezés, társa a díszletnek, társa a rendezésnek, sőt társa lehet a színész alakításának is. Fontos, hogy a szereplő jól érezze magát a jelmezben. Nemcsak hogy ne akadályozza őt a mozgásban, énekben, gesztusokban, de alkalmazkodjék a színész testi adottságaihoz, illetve ha azokat korrigálni kell, a jelmez segítse ebben. […] Márk Tivadar tervei példamutatóan dokumentálják a szép, a jó, mondhatni a tökéletes jelmez kritériumait.”[1]

Nem a szép fehér ruhát láthatja a Budapesti Operettszínházban a kiállítás közönsége, hanem a gyönyörű feketét. Ám így – a bemutató után hetven évvel – végre ismét a primadonna került a középpontba. Ne feledjük: eredetileg Szilvia a címszereplő – belépője az operett legismertebb dala, s Honthy Hannának csak a Hajmási Péter, Hajmási Pál refrénű mulatónóta átdolgozása jutott.

[1] Cenner Mihály: Márk Tivadar életműve. In: Márk Tivadar. A kötet anyagát válogatta, összeállította Turnai Tímea. Budapest, é. n. 5.

[2] Abonyi Beáta: Marica. Primadonna prózában. Budapest, Szépíró Kft., 1991. 34–35.