Hogyan történik manapság a magyar múzeumok gyűjteménygyarapítása?; kell-e munkafüzeteket, feladatlapokat használni a múzeumpedagógiában?; lehetne-e múzeum a budapesti állatkert?, milyen a jó lapidárium?; hogyan alakulnak át a világban a néprajzi múzeumok egyre inkább „társadalmiakká”?; hogyan vált mára európai branddé a nagyszebeni Brukenthal Múzeum?; mit gondol a Rijksmuseum főigazgatója a múzeumnegyedekről?; hogyan kutatja egy magyar múzeumigazgató egyszerre a vásárhelyi festészetet és az észak-amerikai síkföldi indiánok kultúráját? – ezekre, és még számos más érdekes kérdésre is ott a válasz a MúzeumCafé most megjelent október-novemberi számában.
A lapot szokás szerint bevezető színes rovatok – hazai és nemzetközi múzeumi hírek, kiállítás-, weboldal- és könyvajánlók – után a Múzeumguide ezúttal abban mutat irányt, hogyan tudják a hazai múzeumok szűkös anyagi helyzetük ellenére ma is folyamatosan gyarapítani gyűjteményeiket. A Disputában arra körkérdésre válaszolnak pedagógusok és múzeumpedagógusok, hogy vajon van-e szükség a múzeumi gyermekfoglalkozásokhoz munkafüzetekre, feladatlapokra, vagy ezek csak elvonják a figyelmet a műtárgyakkal való élményszerű találkozásról. A Műhely elsőként azt járja körül, hogy vajon a jelenlegi törvényi szabályozás alapján lehetne-e, illetve érdemes lenne-e múzeumi státuszt kapnia a Fővárosi Állat- és Növénykertnek; ezt követően az olvasó megismerkedhet a Szépművészeti Múzeum sok év után újra a nagyközönség elé tárt szoborgyűjteményének történetével; kiderül, hogy miért is lett egyedülállóan különleges a Kőszegi Múzeum helyzete a megyei múzeumi rendszer átalakulása után; és végül választ keres a lap arra, hogy vajon milyennek kell lennie egy korszerű lapidáriumnak. A Posztamensre ezúttal a néprajzi gyűjtemények világszerte tapasztalható átalakulásának kérdése került: az írás azt járja körül – különös módon egy regényrészletből kiindulva –, hogy hogyan válnak az egykori „távoli világokat” bemutató néprajzi, etnográfiai, antropológiai múzeumok egyre inkább „társadalmivá”. A Múzemnegyed első állomása ezúttal Nagyszeben, ahol a ma már európai rangú „branddé” vált Brukenthal Múzeumot járhatja be virtuálisan az olvasó; onnan Bajára, a Türr István Múzeumba vezet az út; hogy végül Budapesten, a Ménesi úton, Molnár-C. Pál egykori műtermében, a ma ott működő emlékmúzeumban érjen véget a látogatás. A Múzeumőr rovatban az első megszólaló ezúttal Wim Pijbes, az amszterdami Rijksmuseum főigazgatója, aki a budapesti Városligetbe tervezett múzeumépület-pályázatok zsűrizése miatt járt Budapesten, és bár a konkrét projektről az év végi végleges döntés előtt még nem beszélhetett, általánosságban megosztja a véleményét a múzeumnegyedekkel kapcsolatban; Stemlerné Balog Ilona történész egész életében ugyanabban a gyűjteményben dolgozott, miközben azt hol Munkásmozgalmi, hol meg Legújabbkori Múzeumnak hívták, míg végül a Nemzeti Múzeum Történeti Fotótára nem lett belőle; Nagy Imre, a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója a helyi festészeti hagyományok ápolása mellett az észak-amerikai síksági indiánok kultúráját is kutatja; végül pedig egy szentendrei házaspár, Lővei Krisztina restaurátor és S. Nagy János műgyűjtő mesél arról, hogy mit tettek és tesznek a város művészetének megismertetéséért. A lapot szokás szerint minden egyes írásának angol nyelvű összefoglalója zárja.
A többszörös hazai és nemzetközi dizájn-díjas MúzeumCafé megvásárolható a Relay és az Inmedio nagyobb hírlapüzleteiben, az Alexandra könyvesbolt-hálózatban és a jelentősebb fővárosi és szentendrei múzeumok shopjaiban.
