©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Van új a víz alatt

Különleges alkalom, amikor új gerinces állatfajt fedeznek fel a kutatók. Az pedig, hogy ez a faj hazai vizeink lakója, még kivételesebb esemény.

2016 elején új márnafajt írtak le a Sebes-Körös vízrendszeréből, amelynek típuspéldányait a Magyar Természettudományi Múzeum Halgyűjteményében helyezték el. Márciusban a hónap műtárgyaként tekinthető meg a múzeum kupolacsarnokában új halfajunk, a bihari márna (Barbus biharicus Antal, László & Kotlík, 2016) egyik típuspéldánya.

A nagyszerű tudományos eredmény, az új fajleírás, amely dr. Antal László, a Debreceni Egyetem Hidrobiológia Tanszéke adjunktusának és kollégáinak nevéhez fűződik, egy időre talán visszaadta a Magyar Természettudományi Múzeum Halgyűjteményének régi fényét. 1956-ban egy bombatámadást követő tűzvészben elenyészett a teljes, nagyjából 15 ezres példányszámú gyűjteményi anyag – beleértve a Xántus János gyűjtötte 29 halfaj típuspéldányát is, amelyek pótlása lehetetlen. A Halgyűjtemény az azóta eltelt majd 60 évben újra felépült, átélt jó pár költözést, jelenlegi helyén pedig több mint 13 ezer példányt őriz. Arra a megtiszteltetésre azonban, hogy ú típusok is szerepeljenek a gyűjteményi lajstromban, mostanáig várni kellett. A főként Kárpát-medencei, valamint az Adriai- és Fekete-tengerből származó halfajokhoz idén a bihari márna két példánya csatlakozott: a holotípus és egy paratípus.

Carl von Linné, svéd természettudós 1758-ban megjelent munkájával, a Systema Naturae 10. kiadásával alapozta meg az élővilág modern rendszerezését – könyvében már következetesen használta az azóta is alkalmazott nevezéktant. Azok a fajok, amelyek nevet kapnak, és megkülönböztető bélyegeik alapján elkülöníthetők más fajoktól, beilleszthetők az élőlények szerteágazó rendszerébe. Csupán a fajleírások szövege alapján azonban nem mindig egyértelmű egy-egy bélyeg, nehéz lehet a faj azonosítása. Emiatt fontos, hogy az újonnan publikált fajneveket mindig közgyűjteményben őrzött példányokhoz, az ún. típuspéldányokhoz kössék. E példányok alapján születik a fajleírás, így ezek lesznek a faj „etalonjai". Minden további egyed, amelynek tulajdonságai hozzájuk hasonlók, ugyanazt a nevet fogja viselni. Vitás esetekben – amikor nem egyértelmű egy bizonyos egyedről, hogy melyik faj képviselője –, a kérdést a típuspéldányok vizsgálatával lehet eldönteni.

A holotípus az a típuspéldány, amely a fajleírás egyértelműségét biztosítja, viseli a leírásban szereplő jellegeket, összehasonlítási alapot ad további egyedek azonosításához. Egy fajnak csak egy holotípusa van, amelyet a világon egyetlen helyen, általában múzeumi gyűjteményben helyeznek el. Ám mint minden más preparátum, ez is sérülhet, tönkremehet, az idő sodrában elveszhet – vagy szerencsétlen esetben, mint történt 1956-ban a Halgyűjteményben is, megsemmisülhet. Fontosak tehát az egyéb típuspéldányok is, mint például a paratípusok. Egy faj leírásakor a típussorozat többi példányát, amelyek szintén hűen képviselik az új fajt, paratípusnak jelölik ki. Általuk akár a fajon belüli változatosság is megjelenhető, de a típussorozatból kijelölt holotípusnak célszerűen a legkevésbé szélsőséges jegyeket mutató egyedet szokás választani, a többit pedig paratípusnak jelölni.

Igen jelentős esemény tehát, hogy a természet nagy rendszerébe immáron besorolható bihari márna egyetlen és megismételhetetlen holotípusa, valamint egy paratípusa a Magyar Természettudományi Múzeumba került.

A bihari márna a sugarasúszójú halak osztályába (Actinopterygii), a pontyalakúak rendjébe (Cypriniformes) tartozik. A rend tizenegy családjából három fordul elő hazánkban: a csíkfélék (Cobitidae), a kövicsíkfélék (Balitoridae) és a pontyfélék (Cyprinidae). A márnafajok a világ legnépesebb halcsaládjába, a pontyfélék közé tartoznak – Magyarországon 23 másik genusz képviselőivel együtt. A pontyféléknek összesen több mint 3000 fajuk él világszerte, még a sarkkörökön túli édesvizek egy részét is benépesítik. Jellemzően édesvíziek, de egyes fajokkal sós, másokkal brakkvizekben (folyótorkolatok közelében lévő félsós vizekben) találkozhatunk. Számos olyan terület, ahol eredetileg nem éltek pontyfélék – mint Dél-Amerika, Ausztrália vagy Új-Zéland – ma már a betelepítések nyomán szintén élőhelye egyes fajaiknak. A pontyfélék természetes előfordulási helyeiken általában uralják a víz halfaunáját, így gazdasági jelentőségük nagy – sok helyen a betelepítésük oka is ez volt.

A tipikus pontyfélék oldalról lapított testükről, ívelt hátukról és cikloid pikkelyeikről könnyen felismerhetők, persze vannak kicsit eltérő tulajdonságú fajaik is. Nyílt vízi életmódhoz alkalmazkodott színezetük a környezetbe való belesimulást segíti elő: hátuk sötét, oldaluk ezüstös vagy aranyos csillogású, hasoldaluk jellemzően világos sárgás-fehéres. Trópusi vizekben azonban feltűnő színezetű fajok is élnek, és egyes mérsékelt égövi pontyfélék hímjei is színpompás nászruhát ölthetnek magukra. Szájállásuk változatos, a táplálkozásuk tükrében a leginkább megfelelő – a formát a cél határozza meg. Egy vagy legfeljebb két pár bajszuk lehet, a szájüregben pedig nincsenek fogaik. A pontyalakúak más családjaihoz hasonlóan táplálékuk felaprításában garatfogaikat használják, amelyek 1–3 sorban állnak a garatcsonton. A velük szemben elhelyezkedő szarubevonatú rágólap, az ún. keserűfog alkotja a másik felületet a „rágáshoz”. A garatcsont és a rajta ülő fogak száma, elhelyezkedése fontos rendszertani bélyeg is egyben, vagyis segíti az adott faj azonosítását.

A fajok meghatározása, elkülönítése során vannak olyan küllemi bélyegek, amelyek megbízhatóan használhatók: halak esetében ilyen az úszók alakja, elhelyezkedése, az úszósugarak száma és típusa (úszósugárképlet), a pikkelyek száma az oldalvonal mentén valamint a sorok száma (pikkelyképlet), különféle testméretek, testarányok stb. Hazai pontyféléink közül négy bajuszszála a márnafajokon kívül egyedül a pontynak (Cyprinus carpio) van – ez alapján a legtöbb pontyfélétől megkülönböztethetők. Bár ránézésre a márnák igen különbözőek, torpedóra emlékeztető testalkatuk és hosszú orruk, de leginkább hátúszósugaraik száma alapján biztosan elkülöníthetőek a pontytól: utóbbinak legalább 16 lágy úszósugár alkotja hátúszóját, míg a márnákét legfeljebb 9.

Régóta tudtuk, hogy Magyarországon a horgászati és halászati szempontból – vagyis gazdaságilag – igen fontos rózsás márna (Barbus barbus) mellett egy kisebb termetű, küllemében is eltérő márnafajnak, a Petényi-márnának (Barbus petenyi) is otthont adnak folyóvizeink. Az utóbbi évek kutatásai során kiderült, hogy a fajszám ennél több, de ehhez már szükség volt napjaink taxonómiai vizsgálatainak fontos módszerére, a molekuláris vizsgálatra is.

A rózsás márna hazánkban általánosan elterjedt halfaj a még viszonylag gyors folyású és oxigéndús folyószakaszokon, főként az ún. márna- és a dévér-szinttájon. Mindenevő: a folyómeder aljáról szedegeti fel az állati eredetű maradványokat, törmeléket, csigákat és az aljzaton élő fauna apróbb tagjait, de a kövek élőbevonatát is szívesen fogyasztja. Alsó állású, ívelt szájnyílása és vastag ajkai tökéletesen idomultak táplálkozási módjához. Éjszakai életmódú, napközben magányosan, vagy – a telelési időszakhoz hasonlóan – fajtársaival kisebb csapatokba verődve kövek között pihen. Élőhelyétől csak íváskor távolodik el. Magyarországon még gyakori, így fogható halfaj, de mivel a duzzasztott folyószakaszok már nem megfelelők számára, európai szinten a sebezhető természetvédelmi kategóriába sorolják.

A Petényi-márna hasonló testalkatú, de kisebb termetű rokonánál. Átlagosan 20 centiméteresre nő meg. Szintén mutatkoznak rajta a mederfenéki életmódhoz való alkalmazkodás jegyei, mint a lapos has és az alsó állású száj. Mindenevő, az aljzatról és a kövekről csipegeti fel állati és növényi eredetű táplálékát. A folyók forráshoz közelebbi, gyorsabb sodrású szinttájain (pér- és paduc-szinttájon) fordul inkább elő, mert nagyobb az oxigénigénye, és érzékenyebb a vízszennyezésre a rózsás márnánál. Ugyanakkor a két faj helyenként együtt is előfordul: a közepes és nagy folyók rendkívül változatos élőhelyek, a folyamatosan változó környezeti tényezők miatt a szinttájak élesen nem különülnek el, sorrendjük sem kőbe vésett, így a rózsás márna a felsőbb régiókba, a Petényi-márna az alsóbbakba is lehúzódhat. Arányaiban hosszabb farok alatti úszója – amely hátrasimítva elérheti a farokúszót –, valamint a hátúszón a bognártüske (fogazott csonttüske) hiánya egyértelműen megkülönbözteti a rózsás márna fiataljaitól.

A Petényi-márnát Johann Jakob Heckel 1852-ben írta le és nevezte el Petényi Salamon Jánosról, a híres magyar természettudósról. Az idő során a szakemberek azonban vitatták a faj hovatartozását, hol a Barbus peloponnesius, hol pedig a B. meridionalis alfajának tekintették. Végül 2002-ben Petr Kotlík cseh kutató és munkatársai genetikai vizsgálattal bizonyították, hogy valóban önálló fajról van szó, így a Petényi-márna visszakapta eredeti tudományos nevét, és kissé hányatott sorsa végül révbe ért. Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 100 000 Ft.

A genetikai vizsgálatok során molekuláris tulajdonságokat hasonlítanak össze, hasonlóan ahhoz, mint amikor küllemi bélyegeket vetnek össze, csak sokkal apróbb léptékben, a gének szintjén – az eredmények mégis sokszor sokkal jelentősebbek. Molekuláris vizsgálat során derült fény két másik márnafaj, a kárpáti (B. carpathicus) és a balkáni márna (B. balcanicus) létére és Kárpát-medencei előfordulására is, szintén Kotlík és munkatársai által.

Kutatásuk során azonban nem használtak magyarországi mintákat, így a hazai kisebb termetű márnapopulációkról – amelyekről korábban azt gondolták, hogy csak a Petényi-márna egyedeiből állnak – nem kaptunk információt. Új kutatási program indult, immár magyar szakemberek részvételével, hogy megállapítsák, mely folyóban mely kis termetű márnafajok fordulnak elő hazánkban. Egy gént alapul véve azt az eredményt kapták, hogy a Sebes-Körösből egy negyedik, a már ismert fajoktól eltérő genetikai állományú populáció mutatható ki. További vizsgálatokkal, már három gén alapján, új márnafaj jelenlétét tudták igazolni: a bihari márnáét.

A bihari márna endemikus, azaz bennszülött halfaj. Nevét arról a tájegységről kapta, amelyet a Sebes-Körös átszel. A folyó hosszabb szakasza Románia területén folyik, így a bihari márna populációjának nagyobbik hányada is a határon túl él. Egyelőre nem áll természetvédelmi oltalom alatt, hiszen pár hónapja is még csak sejtették a létezését.

Számos új fajleírás születik napjainkban, ami az élővilág rendkívüli diverzitásának bizonyítéka. A gerinctelen állatcsoportokkal foglalkozók ebben a tekintetben előnyben vannak, hiszen egy-egy különlegesebb élőhely faunájának vizsgálata során könnyebben akadhatnak leíratlan állatfajra. Persze ez is éppen olyan elismerésre méltó felfedezés, mint amikor új gerinces állatfaj leírását publikálja valaki. A bihari márna, mint a hónap műtárgya, dicséri azoknak a szakembereknek a munkáját, akik részt vettek a leírásához vezető kutatómunkában; bizonyítja természeti kincseink gyarapodását; valamint szemlélteti a Magyar Természettudományi Múzeum kissé mostohán kezelt Halgyűjteményének fontosságát, tudományos értékét is.