Igazolványba rejtett fohász

Ébersz Gyula vasutas-igazolványa a Skanzenben

Ritka pillanat, amikor a kutatók nemcsak kordokumentumként, hanem személyes emlékként is vizsgálják a kiállításban bemutatott tárgyakat.

Cikk küldése

e-mail:

Ébersz Gyula vasúti igazolványa

Ébersz Gyula szemafor-felvigyázó zöld bőrtokba foglalt vasutas-igazolványába az első pecsétet 1911 januárjában ütötték Debrecenben. Az igazolvány fedőlapján kétnyelvű (német–magyar), arany betűs felirat olvasható: „Legitimation … Igazolvány vasúti dolgozók részére”, tulajdonosának rövid életútja az első világháborút követő évek megpróbáltatásai után ugyancsak Debrecenben zárult le, 1920 nyarán. A 20. század elején a vasútnál szolgálatot vállaló több tízezer férfi egyike volt ő is, igazolványára régi családi képek között találtam rá. Dédapámnak – apai nagymamám édesapjának – a családi emlékezet morzsáiból és a fennmaradt dokumentumokból kibontakozó sorsa, életútja a magyar társadalomtörténet jellegzetes irányát követi, bizonyos vonatkozásban tipikusnak mondható, ugyanakkor mégis megejtően egyedi.

A „huncut német” fia

Ébersz Gyula fiaival 1908 körül

Ébersz dédapám a 19. század utolsó harmadában, 1875-ben született egy Nógrád megyei faluban Baglyasalján. Édesanyja, Mati Amália ungvári magyar családból származott, édesapja Ébersz Ertman pedig német származású volt, feltehetőleg a bányászatban dolgozott ezen a nógrádi településen. A családi hagyomány szerint „valahonnan a Fekete erdő környékéről vándoroltak be” magyar területre, többen fiútestvérek, s ragadtak itt házasságkötések, családi kapcsolatok révén. Ébersz Ertmanról maradt fenn a családi legendáriumban a következő történetet. Rendszeresen járt vadászni Ungvár környékén, s a téli vadászatokhoz csináltatott magának szarvasbőrből jéger alsót, nadrágot és inget is. Erre csak egy könnyű kabátot vett fel, és fürgén tudott mozogni. A többi vadásztársa nehézkesen mozgott nagy, hosszú bundájában. Nem tudták, hogy őt a szarvasbőr alsóruhája védi meg a hidegtől. Tréfásan cukkolódtak vele, s mondogatták: „Ez a huncut német bezzeg nem fázik.”

A családnév írott alakja a dokumentumokban több formában is felbukkan, sokszor egyazon iraton belül is, ékezettel és anélkül, s-sel vagy sz-szel a szó végén. Dédapám saját kezűleg mindig Ébersz formában, „magyarosan” írta le. 1900-ban kötött házasságot Szabó Lujzával, aki 1880-ban született Csapon jobb módú gazdálkodó családban, és 1966-ban halt meg Debrecenben. Három gyermekük született Oszkár, Gyula és Lenke. A család az 1910-es évekig Csapon élt.

Szolgálatban

Ma már nehéz lenne pontosan felderíteni, hogy Ébersz Gyula dédapám milyen késztetés hatására vállalt szolgálatot a vasútnál, milyen motivációk befolyásolták döntését. A vasút, az állomás ebben

Szolgálati tábla

a kisvárosban is valami izgalmas, modern dolgot jelenthetett, aminek tagadhatatlan vonzása volt. Nagymamámtól, Ébersz Lenkétől sokszor hallottam, hogy gyerekkorában a családnak kedvenc vasárnap délutáni időtöltése volt, hogy kimentek az állomásra az érkező vonatokat várni, nézelődni. Ehhez kapcsolódik egyik nagynénjének gyermekkori mondása, amit aztán később sokat emlegettek: „anyám, anyám add el a házat, vegyél rajta csapi állomást”.

Bár Ébersz Gyula vasutas-igazolványát 1911-ben állították ki és a Vasúti Almanachban is csak az 1911-es kötetben lehet először felfedezni a nevét, a vasúttal már jó pár évvel korábban kapcsolatba került, azaz vasutas pályafutása korábban elkezdődött. A Magyar Királyi Államvasutak Szolgálati táblája szerint 1908. május 26-án lépett szolgálatba, de már korábban, 1905 februárjában gépkezelői vizsgát tett. A szolgálati tábla rögzíti többek között a munkaköröket, az állomáshelyeket, pontosan nyomon követhető belőle a vasútnál töltött szolgálat minden fontosabb eseménye. Ébersz Gyula szolgálati idejét a Magyar Királyi Államvasutaknál

Ébersz Gyula dohányzókészlete

Sátoraljaújhely–Királyházán kezdte meg 1908 májusában szemafor-felvigyázóként, ekkor még nem fizetést, hanem napidíjat kapott. 1910 végén helyezték át Munkácsra, ettől kezdve 1920-ig itt szolgált. Először segéd szemafor-felvigyázóként – így szerepel a Vasúti Almanach 1911. évi kötetében is –, majd néhány hónap múlva az altiszti képesítő elvégzése után, kinevezését követően, már szemafor-felvigyázóként. Ekkor a kilencedik fizetési osztály első fizetési fokozatában évi 1200 korona fizetést kapott. Ettől kezdve évenkénti, majd két évenkénti előléptetések útján araszol fölfelé a fizetési fokozatokban, 1918 végére évi fizetése 1800 koronára emelkedett.

Boldog békeidők után

A szolgálati táblán feljegyezték azt is, hogy 1917-ben IV. osztályú hadi érdemkeresztet kapott.

Munkács, városháza Fotó: Magyari Márta

A Vasúti Almanach köteteiben ebben az évben szerepel utoljára, neve a további kötetekből már kimarad, igaz, hogy 1918-tól a Munkácsi állomás szervezetileg jelentősen átalakul: a korábbi „osztálymérnökség” megnevezés helyett már az „állomásfőnökség” megjelölést használják, a korábbi munkakörök is eltűnnek, újak jelennek meg, négy nagyobb szervezeti egységbe rendeződve. Amíg 1916-ban az Almanach adatai szerint 97 fő dolgozott a munkácsi osztálymérnökségen, addig a létszám 1918-ra már 168 főre emelkedett, a forgalmi szolgálat mellett a kereskedelmi szolgálattevők és a vonatkíséret alkotott külön szervezeti egységet az állomásfőnökség alatt. A szolgálati tábla és az arcképes igazolvány bizonysága szerint Ébersz Gyula 1919 elején, „státuszrendezés” után első osztályú „semaphor”-felvigyázóvá lép elő, és egy fizetési osztályt ugrik, évi fizetése 2200 koronára emelkedik.

A következő bejegyzés a megfelelő rovatok kitöltésével arról tudósít, hogy áthelyezés következtében szolgálati helye 1920 májusától Debrecen. E száraz tény mögött azonban egy igen nehéz döntés, s azt követően sok nehézség, hosszú hónapokig tartó kiszolgáltatott helyzet húzódik meg.

Debreceni róm. kat. temetőkápolna: Itt temették el Ébersz Gyulát. Fotó: Hapák József

Ébersz Gyula szemafor-felvigyázó, a „huncut német” Ébersz Ertman fia Munkács cseh megszállása után úgy dönt, hogy „nem teszi le a cseheknek az esküt”, nem tesz fogadalmat az új hatalom képviselőinek. Nem kíván tovább addigi szolgálati helyén, Munkácson maradni, hanem inkább családjával együtt hosszú, kilátástalan útra indul. Hónapokig laknak egy vasúti kocsiban, míg végre Debrecenben állást és szolgálati férőhelyet kap. Sorsának tragikus fordulata váratlanul bekövetkezett halála, „agyvérömleny” következtében 45 éves korában ment el. Feleségéről, gyermekeiről a vasút a későbbiekben is gondoskodott, özvegyi nyugdíjat, gyermeksegélyt és lakbértámogatást biztosítottak számukra.

Több mint tárgy

A régi fényképek között megbújó arcképes igazolvány dokumentum, a beleütött pecsétek, a bejegyzések egy életút, egy rövid pályaszakasz állomásainak száraz, hivatalos lenyomatai. Az arcképes igazolvány azonban nemcsak dokumentum, hanem kézbe vehető, táskába, zsebbe helyezhető tárgy. Olyan tárgy, amely kézbe simuló, szép bőrtokjával, fedőlapján az arany betűkkel igazán alkalmas arra, hogy tulajdonosa örömmel vegye kézbe, tartsa magánál. Az arcképes igazolvány hozzá tartozik tulajdonosához, nemcsak azért, mert gyakran kell elővennie, s használati tárgyként hozzánő, inkább a benne elhelyezett képmás okán. Az igazolványban a képmásnak, a fényképnek ugyan alapvetően praktikus, azonosító funkciója van, de a kép és az ábrázolt személy szimbolikus összetartozásának általános képzete itt is működhet. Azt már nem tudhatjuk meg, hogy Ébersz Gyula szemafor-felvigyázónak voltak-e hasonló gondolatai, amikor arcképes igazolványának fényképe alá rejtett két kis cédulát. Rajtuk saját kézírásával egy-egy rövid fohász olvasható:

Az igazolványban rögzített adatok száraz tények, nem sokat árulnak el tulajdonosáról, de az igazolvány mint tárgy, a kép mögé helyezett cédulákkal használójának műveltségéről, lelki gazdagságáról, mély vallásosságáról is vall.

Ébersz Gyula vasutas-igazolványa jelenleg is látható a Szabadtéri Néprajzi Múzeum A vasút fénykora – a vidék modernizációja című kiállításán.

A kiállításról szóló cikkünk itt olvasható!