©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

„Láttam a hirdetést, hogy gyűjtenek, nekem lenne egy...”

Műtárgygyarapítás a Csíki Székely Múzeumban – szubjektív helyzetjelentés.

A csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban 2012-ben merült fel egy átfogó, várostörténeti kiállítás szükségességének gondolata, ezzel egy időben pedig az is világossá vált, hogy elkerülhetetlen feladat a meglehetősen hiányos helytörténeti gyűjtemény gazdagítása, módszeres bővítése. Egyebek mellett a világháborús menekülések, a kiüresedett város kifosztása és rombolása, majd Csíkszereda egykori főutcájának 1979-ben megkezdett lebontása vezetett a megelőző korok tárgyi örökségének nagyarányú pusztulásához. A megmaradt értékek erőszakos elkobzása pedig sokáig érezhetően rányomta bélyegét a múzeum és a város lakossága közötti kapcsolatra.

Mindezen körülmények ellenére a Csíki Székely Múzeum munkatársai 2012-ben mégis úgy döntöttek, hogy belevágnak a helytörténeti szempontból fontos tárgyak, hagyatékok feltérképezésébe, illetve a gyűjtemény céltudatos gyarapításába. 2013-ra elkészült a műtárgygyarapítás módszertana, sikerült megszervezni egy új rendszer működését – figyelemfelkeltéssel, hirdetésekkel, fogadóórákkal, formanyomtatványokkal, adatbázisokkal, ütemtervekkel –, és 2013. február 6-án sor került az első hivatalos adományozásra, melynek eredményeként többek között számos dokumentum és gyógyszertári edény került a Csíki Székely Múzeumba.

A következő két évben párhuzamosan zajlott a gyűjtemény bővítése és a várostörténeti kiállítás előkészítése. 2015 folyamán azonban új problémák, kihívások, feladatok körvonalazódtak: be kellett látni, hogy noha a műtárgygyarapítás sikeresnek bizonyult, és folyamatosan érkeztek a különböző adományok, mégis maradtak tárgyhiányos témák, területek. Ekkor született meg a tematikus gyűjtés, a Ne dobd ki! elnevezésű projekt ötlete, melynek fő céljai közé tartozott, hogy a felhívással segítsük, bátorítsuk az esetleges adományozókat. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy az addigi általános hirdetések láttán sokan továbbra is úgy vélekedtek, hogy semmi értékessel, értékelhetővel nem rendelkeznek. Ezt a tévhitet igyekeztünk eloszlatni azzal, hogy felsoroltunk olyan tárgyakat, melyeket az adott témával kapcsolatban szívesen fogadnánk. Emellett fontosnak tartottuk azt is, hogy illusztrációként megmutassunk néhányat a bővülő gyűjtemény darabjai közül.

Az új kezdeményezésnek köszönhetően fellendült az adományozás, számos újabb tárggyal, fényképpel, dokumentummal – és ezek mellett sok új történettel gazdagodott a múzeum.

Mivel azonban ez nem egy kiszámítható műfaj, többször fordult elő az is, hogy egy kisebb csapattal gyors helyszínelést kellett végeznünk annak érdekében, hogy kimentsük és megóvjuk, amit lehet. Nemrégiben egy fiatal házaspár vásárolt meg egy kiüresedett, évek óta elhagyatottan álló, régi csíkszeredai polgári lakóházat. Mielőtt az átalakításnak nekifogtak volna, felkeresték a Csíki Székely Múzeumot, és felajánlották, hogy bármit elhozhatunk, amit értékesnek, érdekesnek, szükségesnek találunk, amennyiben hajlandóak vagyunk az évek, évtizedek óta ottfelejtett tárgyak között turkálni. Egyebek mellett számos ruhát és cipőt hoztunk el, illetve néhány koffert, kalaptartót, valamint eredeti, századeleji beltéri nyílászárókat, melyek valószínűleg térelválasztóként fognak szolgálni a készülő várostörténeti kiállítás utolsó, a 20. század történetét bemutató termében.

2015 júniusában vélhetően szándékos gyújtogatás okozta tűzvészben pusztult el az egykori, jobb napokat is megélt kötöttárugyár jelentős része. A köznyelvben csak Tricotajnak (ejtsd: trikotázs) nevezett gyár 1969-ben épült, és volt idő, amikor több ezer ember dolgozott ott, a kezdeti időszakban többnyire fiatalok, rendszerint két vagy három váltásban. Az emlékezők szerint jó volt a munkaközösség, kellemes a hangulat, a gyárnak saját tánccsoportja is volt, mely minden nagyobb rendezvényen fellépett. A csíkszeredai kötöttárugyárban mindvégig nagyon jó minőségű termékeket állítottak elő, a rendszerváltás előtt főképp orosz megrendelésre. A kilencvenes évek elején privatizálták a Tricotajt, az ott dolgozókat fokozatosan leépítették, míg a gyár végül teljesen csődbe jutott. „Az óra is a bejáratnál, amikor bezárták a gyárat, azóta megállva ott van”[1] – emlékezett egy egykori alkalmazott. A hosszú órákon át tartó tűzoltást követően figyelmes újságírók jelezték, hogy ha sietünk, a helyszínen még bőven találhatunk olyasmit, ami érdekelhet. A részben leégett mennyezetről még csöpögött a víz, amikor megérkeztünk a Tricotaj elhagyatott épületébe. Gyári berendezések orosz nyelvű használati utasításait, elázott szabadság- és bérkiegészítési kérelmeket, cérnakötegeket, fel nem használt ruhacímkéket, különböző könyveket, munkavédelmi előírásokat találtunk és hoztunk magunkkal a múzeumba, ahol a restaurátoraink minden darabot megtisztítottak.

Csíkszeredában 1949-ben jött létre az Augusztus 23 Kisipari Szövetkezet, amely tömörítette az addig önállóan működő úri-, illetve női szabókat és társaikat. Ez idővel Textila Szövetkezetté alakult, mely végül 1959 táján készruhagyárrá nőtte ki magát. A mai készruhagyár építése 1968-ban kezdődött, de Ceaușescu 1970. április 24-iki látogatásakor még nem állt készen. 1991-ben a gyár részvénytársasággá alakult.[2] A Csíki Textil ma is működik, noha korántsem olyan lendülettel, mint a rendszerváltás előtt: az egyre elégedetlenebb alkalmazottak száma csökken, a gyár adóssága pedig csak nő, talán már ez az üzem sem kerülheti el a csődbe jutást.

A múzeum érdeklődésére – mintegy mutatóba – több fényképalbumot, számos fotót adtak át a gyár alkalmazottai – munkahelyi életképek, főtitkári látogatás stb. –, jelezve, hogy a raktárakban bőven találhatunk még hasznos és ritka tárgyakat.

A legközelebbi adandó alkalommal kilátogattunk a helyszínre, ahol nagyon készségesen vezettek körbe bennünket. A kapusszoba megmagyarázhatatlanul őrzi még az évtizedeken keresztül ott átvonuló tömegek kéz- és lábnyomait, testszagát. A bejárat előtti hirdetőtábla, melyen valamikor az élmunkások portréi is helyet kaptak, ma is hasonló célokat szolgál, az ajtókon most is láthatóak még annak a festéknek a nyomai, amivel Ceaușescu elvtárs tervezett látogatására kellett lekenni azokat, és a tízóraik ma is ugyanúgy az ablakokban szellőznek, mint harminc évvel ezelőtt.

Valószínűleg az 1989. augusztus 23-át követő első munkanapon tehették vissza a kellékes raktárba a számos jelmondatot, úgynevezett lozinkát (rom. lozincă, - jelszó), illetve a megdöbbentően hatalmas Ceaușescu-portrét, hogy a május 1-i felvonulásra, esetleg egy következő főtitkári látogatás alkalmával újra elővehessék azokat. Mivel azonban minderre már nem kerülhetett sor, a régi rendszer emlékeit szinte ugyanonnan emeltük ki, ahová annak idején betették, hogy a múzeumban, a várostörténeti kiállítás utolsó termében a 20. század történetének bemutatását segítsék.

A műtárgygyarapítás a Csíki Székely Múzeumban valóban több fronton zajlik. Ebben a tekintetben idéntől a Múzeumi esték rendezvénysorozatunk is új lehetőségeket nyitott. A programsorozatot 2015 tavaszán indítottuk, kezdetben azzal a céllal, hogy átláthatóbbá, érthetőbbé tegyük a múzeumi munkát, és közelebb hozzuk egymáshoz a múzeumi szakembereket és a látogatókat. 2015 folyamán tehát a Csíki Székely Múzeum történészei, régészei, művészettörténészei, restaurátorai és múzeumpedagógusai tartottak ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő előadásokat kutatásaikról, múzeumi munkájukról. 2016 tavaszán újragondoltuk a rendezvénysorozatot, és a Múzeumi estéket egy olyan fórummá kívántuk alakítani, ahol kutatók, múzeumi szakemberek, emlékezők, adatközlők és a fiatal érdeklődők találkozhatnak, hogy jól körvonalazott témákról beszéljenek, elmeséljék, meghallgassák és rögzítsék a különböző csíki történeteket. A Múzeumi esték második évadjának első témája a csíki fürdőélet volt, ezt követte a szocializmusbeli szabadidő és szórakozás. A beszélgetéseket minden esetben vetítéssel (archív fényképek, rövid interjúk, helyben készült, mára forrásértékűvé vált dokumentumfilmek) egészítjük ki, és az eseményt népszerűsítő felhívásban arra kérjük az érdeklődőket, hogy az adott témával kapcsolatos tárgyakat lehetőség szerint hozzák magukkal a múzeumba. Ennek köszönhetően az elmúlt hónapokban egyebek mellett számos fényképpel gazdagodott a gyűjteményünk.

A műtárgygyarapítással párhuzamosan zajlik a feldolgozás, valamint a várostörténeti kiállítás előkészítése is. A szinte folyamatosan érkező adományok előbb-utóbb újabb gyűjteményrendezési, -kezelési kihívások elé állítanak majd bennünket, mindenképpen továbbra is ösztönzőleg hat azonban a tény, hogy történelmi okok miatt nem is remélt mennyiségben bukkantak fel értékes tárgyak, dokumentumok és fényképek.

[1] Péter Beáta: A kötöttárugyárban dolgoztak. http://szekelyhon.ro/aktualis/csikszek/a-kotottarugyarban-dolgoztak (Letöltve: 2016. április 19.)

[2] Daczó Katalin: Lapok a csíkszeredai Készruhagyár történetéből. Kézirat