©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A Múzeumkert története – a fák lombja alól I.

Ezúttal a fákon keresztül meséljük el a Múzeumkert történetét. Egyelőre a 18-19. századét. Folytatása következik!

Az elmúlt tizenegy évben számos cikket és tanulmányt írtam a pesti Múzeumkertről, amelyekben legtöbbször az itt lezajlott történelmi eseményekről emlékeztem meg, vagy arról, milyen funkciói voltak, kik hogyan használták. A Nemzeti Múzeumot körbevevő park szobrait is hol rövidebben, hol hosszasabban bemutattam már, és persze általában szóltam a kert változásairól, az egyes korokban megtörtént kertrendezésekről is. Most azonban elérkezettnek láttam az időt – talán egyfajta adósságot is törlesztve –, hogy immár azokról is részletesebben írjak, akik nélkül a Múzeumkert sem lenne igazi kert: a fáiról. De úgy is fogalmazhatnék, ideje bemutatnom a múzeumtelek, a kert történetét immár „a fák lombja alól”.

A 18. és 19. század

A Nemzeti Múzeum telkének története a 18. század közepétől követhető nyomon. Ekkor építteti fel itt, a telek nyugati oldalán Klobusiczky Ferenc kalocsai érsek pesti palotáját. Valószínűleg a középkori pesti városfalon kívül elhelyezkedő területen lehettek már a palota felépítése előtt is kisebb házak, és nyilván néhány fa is nőtt a területen. Miután az érseki lak az 1750-es évek első felében felépült, minden bizonnyal egy szép – a kor ízlésének megfelelő – barokk (francia) kert is kialakításra került az épület mögött. Talán még ezt a telepítést mutatja Franz Neuheuser 1793-ból származó várostérképe, de az sem elképzelhetetlen, hogy az azon látható kertet már a következő tulajdonos, gróf Batthyány József érsek alakíttatta ki. (A telek e déli, nagyobbik részéhez északon egy másik is kapcsolódott számos épülettel és egy nagy köztes területtel, lovaglótérrel.) A Neuheuser-féle térkép alapján azt gondolhatjuk, hogy a palota hátsó, kerti homlokzata elől egy (kettős) fasor(?) futott ki a mai Pollack Mihály térig. Ez aztán megfigyelhető Lipszky János 1810-ben készült várostérképén is. Felmerül a kérdés persze, hogy milyen fák lehettek ezek? A választ számunkra Karacs Teréznek, a magyar nőnevelés nagy alakjának visszaemlékezése adja meg, amikor gyerekkora azon momentumát idézi fel, hogyan járt iskolába rendszeresen a Múzeum telkén keresztül. Az 1810-es évekre vonatkozóan a következőket írta: „A múzeumi épület körüli nagy tér gyepes s óriás cserfákkal árnyékolt vala.” E forrás alapján csakis arra következtethetünk, hogy az említett ábrázolásokon szereplő fasor cserfákkal, azaz csertölgyekkel volt beültetve és a telepítésük után jó 60 évvel nyugodtan lehettek már faóriások (főként egy gyermek szemszögéből).

Az első múzeumi kert fái azonban biztosan nem élhették meg a száz esztendőt, mert 1837 júniusában elkezdődött a ma is álló klasszicista múzeumpalota építkezése. Ez pedig többek között azzal járt, hogy ki kellett vágni a kert fáinak legalábbis azon példányait, amelyek a leendő épület területére estek. Egy fennmaradt forrás alapján azt is tudjuk, hogy mi lett a kivágott fákkal: a múzeumot vezető Horvát István felterjesztését jóváhagyva gróf Cziráky Antal (a nádor helyettese) megengedte, hogy azokat a fákat, amelyeket az építkezés következtében kivágnak, a múzeum szolgaszemélyzete között osszák szét.

A múzeumtelek egy évtizedre építési területté vált, ez alatt „sok fű nem nőhetett” a kertben. Tulajdonképpen megszűnt maga a kert, amelyre a végső csapást az építkezésen túl az 1838-as nagy pesti árvíz mérte. Néhány fa élhette meg csak az 1840-es évek második felét, de hogy hány példány – nem tudjuk. Egy érdekes adat, amely a korabeli sajtóból származik, már a megkezdett fásításról tanúskodik. A Der Ungar című német nyelvű pesti lap 1847-ben a következőket írta: „Az udvari térben – kb. 250 lépés hosszan – már néhány pinea (mandulafenyő) észlelhető, reménybeli kezdetei a létesítendő faültetvénynek.” Ebből nem derül ki, hogy pontosan hol került sor faültetésre a múzeum környezetében, de az igen, hogy az építkezések befejezése után már elkezdődött a faültetés. Ez minden bizonnyal a múzeumpalotát tervező és az építkezést is irányító Pollack Mihálynak az akaratából történt, akinek a Nemzeti Múzeum körüli sivár terület rendezésére vonatkozóan megvoltak a konkrét elképzelései, melyeket 1847. október 4-én kelt levelében ismertetett a nádorral. E szerint ő az épületet három oldalról vaskerítéssel kívánta körbevenni, a mai róla elnevezett tér oldalára pedig árkádos lapidáriumot tervezett a régi kőemlékek számára, valamint kétoldalt, a mai Bródy Sándor és Múzeum utcákra nyílóan, a kapuk tengelyében egy-egy kisebb épületet akart emelni, amelyek bejáratként és az udvaros szolgák lakásaként szolgáltak volna. Magát a kertet angolpark-szerűen, – mint írja, magas törzsű fákkal és alacsonyabb cserjékkel szándékozott beültetni. Valószínűleg ezt az elképzelést követte Muszely Károly pesti műkertész, aki 1848 elején elkészítette a múzeum ún. „külső udvarának” parkosítási tervét. A mai napig ismeretlen tervből nem lett valóság, mert a történelem közbeszólt: kitört a forradalom és minden szépészeti munkálat békésebb időkre maradt. A múzeum környezete még egy ideig olyan maradt, amilyen volt, amilyennek Mátray Gábor, a múzeum könyvtárának őre, vezetője leírta: „A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták.” A szomorú látványt a területet övező kerítés állapota csak fokozta, hiszen az mindössze a homlokzat előtt, az Országút (a mai Múzeum körút) mentén készült el a tervezett módon (1847), a másik három oldalon az építkezésből maradt hulladékfából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett még hosszú ideig (egészen 1865-ig).

Pollack mester azt már nem érhette meg, hogy főműve méltó környezetbe kerülhessen. Pedig volt esély rá, mert Kubinyi Ágoston múzeumigazgató nem sokkal a szabadságharc leverése után újfent jelezte, hogy ez az egyik legfontosabb megoldandó ügy a múzeummal kapcsolatosan. 1851 márciusában már a sajtóban is olvashatunk a parkosítás szándékáról. A múzeum igazgatója – miután a kormányzat pénzügyi támogatására nem számíthatott ebben – közadakozásból kívánta a szükséges összeget előteremteni. Először is a kert javára a Múzeum dísztermében hangversenyek rendezésére kért engedélyt. Miután ezt megkapta, 1852 márciusától elindulhatott az a hangversenysorozat, amely aztán a magyar zenetörténetbe is bekerült. Bár nem kevés sikeres koncertet tartottak e célból, ez nem jelentette azt, hogy gyorsan és könnyen összegyűlt volna a pénz a parkosításra. Már csak azért sem, mert a „kerti” koncertek jövedelmének általában csak az egytizede folyt be az ún. kertalapba, a többi természetszerűen a szervező bevétele, illetve a fellépők honoráriuma volt. 1853 májusára aztán már világossá vált Kubinyi számára, hogy így egyhamar nem éri el célját. Így miután a bécsi kormányzat nem engedélyezte számára a lottó (lotteria) indítását, kérvényezte, hogy hadd indíthasson gyűjtőíveket, azaz hadd élhessen a pénzgyűjtés korábban már sikeresen alkalmazott módjával. Ugyanekkor azt is kérvényezte, hogy felállíthasson egy, a „museumi kert létesítésében munkáló állandó választmányt”, amelynek 29 tagja között ott olvashatjuk Petz Ármin ludoviceumi főkertész és dr. Gerenday József, a Füvészkert igazgatója nevét. Petz tervezte meg aztán – minden bizonnyal Kubinyi felkérésére – a Múzeumkertet, akinek munkáját Gerenday segítette, felügyelte. A parkosítás munkálatainak megkezdésére azonban még egy ideig várni kellett.

És, hogy végül valóban megkezdődtek, abban a sajtó élénk figyelme nagyban közrejátszott. A múzeum udvarának beültetése egyre többször szerepelt a lapok hírrovatában, és ahogy telt az idő, egyre több élc, vitriol hatotta át ezeket a híradásokat. A múzeumi kert, a sétány ügye közügy lett. Ez 1854-ben már a kerti alap gyorsuló gyarapodásában is megmutatkozott, de az utókor leginkább a korabeli lapokat olvasva szembesülhet ezzel.  A Hölgyfutár c. lap 1854 februárjában például már azt is tudni vélte, hogy a hamarosan elkezdődő parkosítás folyamán milyen fákat fognak elültetni: „A muzeumi sétány sem jámbor ohajtás többé, a munkálatok a jövő hó elején megkezdetnek. A fák – mint tudjuk – platánok lesznek.” Két hónappal később ugyanebben az orgánumban pedig már a következőket olvashatjuk: „A muzeum terén már erősen – labdáznak a gyerekek; olvasóink bizonyára azt várták, hogy a „már erősen” után: „készül a sétány” következik, ebből azonban semmi sincs, legalább előkészületeket nem látunk. No de ki tudja, hátha a gyermeklabdázást legközelebbről a munkások foglalkozása váltandja meg.” Ezzel egy időben a Divatcsarnok a következőképpen sürgette a fásítást: „– A nemz. muzeum udvarában tervezett sétány alaptőkéje már 3000 forintra megy. Hát ezzel még nem lehet megkezdeni a fák ültetését?”

Még számtalan hasonló idézetet lehetne hozni a múzeumkert létrehozása előtti időből, már csak azért is, mert ez az idő aztán igen elhúzódott és nemcsak, hogy 1853-ban és 1854-ben nem indult meg a fák telepítése, de még a következő év tavaszán sem. Végül 1855 szeptemberében elkezdődtek a szükséges földmunkák, az immár felsőbb jóváhagyással rendelkező terv alapján. A korabeli források szerint viszont valószínűsíthető, hogy a késő őszi időjárás már nem tette lehetővé, hogy sor kerülhessen a növényzet nagyarányú telepítésére. Még az sem elképzelhetetlen, hogy 1855-ben csak azt a három fát ültetették el, amelyeket a kertavató ünnepségen (külön erre az alkalomra készült öntözőkannával) megöntöztek. Erre 1855. november 24-én került sor. A Délibáb c. lap a következőképpen számolt be e nevezetes eseményről: „Mult hó 24-kén ültettettek el a keletkezendő muzeumi kert első fái. Ez alkalommal muzeumi igazgató kir. tanácsos Kubinyi Ág. ur ünnepélyes lakomát rendezvén, a jelen volt vendégek: Pest megye és város főnökei, b. Eötvös József, b. Prónay Gábor és az irodalom, kereskedelem és ipar több képviselői a beültetett és földiszitett három első fát sajátkezüleg öntözték meg. Igazgató úr ünnepélyes beszédében fölemlité mindazok nagylelküségét, kik a fővárosnak diszére válandó park létesitéséhez részint készpénzzel, részint facsemetékkel járultak. Hisszük, miként a jó példát vagyonosb polgáraink közől is többen fogják követni, s pár év múlva nemzeti muzeumunkat a nagyszerü épülethez méltó kert környezendi.” Ebben a forrásban is olvasható az a momentum, amely számos más helyen is megjelenik, tudniillik, hogy számos magánember facsemetét ajánlott fel a létesítendő közpark javára. Néhányuk nevét tudjuk is: József főherceg a Margitszigetről küldött facsemetéket, báró Sina Simon a gödöllői kastély kertjéből (birtokáról) szállíttatott hársfacsemetéket a Nemzeti Múzeumhoz, a legnagyobb szállítmány pedig Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkezett 12 társzekérrel. Ezek telepítése Kallina Henrik múzeumi kertész vezetésével több ütemben történt meg. 1856 tavaszán először a kert mai Múzeum körút felé eső részét ültették be, majd 1856 késő őszén és a következő év tavaszán a terület hátsó, kelet felé eső része került sorra. (Az egész kert rendjére, így a fák és cserjék épségére is 1856-tól öreg invalidus honvédek vigyáztak.)

Bókay Árpád (1856-1919) a híres belgyógyász, orvosegyetemi professzor, aki a Nemzeti Múzeum mellett, a Múzeum utca 9. sz. alatt épült Bókay-házban nőtt fel, a következőképpen emlékezett vissza gyermekkora múzeumkertjére: „A Museum-kert, s benne a Museum a két költő (Berzsenyi és Kazinczy) szobrával olyan volt, mint most. Csakhogy a homlokzat előtt egy nagy rondeau volt, lóherével bevetve, melyet rendesen kaszáltak. A többi szabad tér is lóherés volt. Virág sehol, akácz, eczetfa, minden dísz és bokrok, főleg orgona. A kertet elől a máig is álló vaskerítés határolta, de oldalt és hátul bizony csak palánk volt, itt-ott bedőlve.” Ez a forrás is nagyon fontos, ha a Múzeumkert fáiról szólunk, hiszen két fafajtát is megemlít, az akácot és az ecetfát (érdekes, ezt a kettőt említi Pásztor Árpád is Muzi c. ifjúsági regényében), melyek mellett biztosan tudjuk, hogy platán- és hársfacsemetéket is ültettek az első 1855-57-ben történt telepítés során. Természetesen ennél többféle fafaj került a kertbe, de erről – legalábbis egyelőre – nem rendelkezünk pontosabb, részletesebb leírásokkal.

Ezzel kapcsolatosan segíthetne a Múzeumkert ma meglévő faállományának összetétele, amennyiben lenne olyan fa a kertben, amely az első telepítésből származik. Sajnos azonban már biztosan nincsen ilyen. A kert legöregebb fái közül a legtöbbet a 20. században ültették el, csak néhány egyed származik az előző századból és azok is maximum az 1880-as kertrendezés idején kerülhettek a múzeum környezetébe. A terület második nagyobb rendezésére ugyanis már negyedszázaddal az első fák telepítése után sor került.

Az 1870-es évek elején a városi tanács napirendre tűzte a Múzeum körút szabályozását, ami azt jelentette, hogy tervbe vették pl. a Nemzeti Múzeum telkéből a körút felé eső nem kis terület elvételét. 1871 augusztusában a Fővárosi Lapok hasábjain erről a következőképpen értesülhetett a pesti polgár: „A múzeum-kert vasrácsozatát az utcavonal egyenesebé tétele végett kilenc lábbal [kb. 3 méterrel] beljebb vinni elhatározták.” E határozat kimondásától, illetve e terv elkészítésétől azonban még majdnem egy évtized eltelt a megvalósulásig. Ugyanis 1880-ban szabályozták ki a ma is látható léptékben a körutat, amely így jelentősen érintette a múzeumkertet. 1880 áprilisában a Fővárosi Közmunkák Tanácsának átiratára a főváros közgyűlése beleegyezett abba, hogy a Nemzeti Múzeum telkéből a körút javára átengedett rész fejében „a város a muzeumparkot rendbe tartatja s az öntöző vizet mindenha ingyen szolgáltatja.”

A Múzeumkert tehát vesztett területéből, de biztosak lehetünk abban is, hogy néhány fát kivágtak emiatt, talán azt a három fát is, amelyet negyedszázaddal korábban éppen a mai Múzeum körút és a Bródy Sándor utca találkozása felőli területen a kertavató ünnepség során ünnepélyesen elültettek. 1880. május 27-i számában a Fővárosi Lapok erről így írt: „A muzeum-kert eleje szomorú látványt nyújt most. Huszonöt év előtt ültetett fái és cserjéi kivágva, elejéről egész hosszában több öl elfoglalva s deszkapalánkkal jelölve az uj és kissé megtört vonal, a hová majd a rácsozat jő. E munkálat a mily dísztelen most a szemnek, oly bántó a tüdőnek, mert ugyancsak növeli a beállt nyárias, napok porát. Hogy a park lényegesen megcsorbult, azt már látni; a látogatók, akik most oda mennek, rendesen elszörnyűlködnek s válogatlan kifejezéssel tisztelik meg a közmunkatanácsot, mely elérte célját: elpusztitott a föld szinéről egy csomó szép fát és sűrű cserjét. Persze ültet majd helyére mást, az időre bízva felnövésüket. Azt valószinűnek tartjuk, hogy a kert, melynek gondját jövőre a város fogja viselni, ezentúl jobb karban lesz tartva, mint eddig volt. Kárpótlást tehát fogunk kapni virágágyakban, csinnal rendezett ültetvényekben; hanem ezen a nyáron a megkurtított muzeum-park aligha fog kellemes üdítő helyűl szolgálni.”

A szükséges fakivágás tehát már több mint 130 éve is szomorúsággal töltötte el a pestieket, de a fent idézett lap már két héttel később a szívderítőbb megújulásról is szólt. Úgy gondoljuk, hogy ezt is teljes egészében érdemes idézni: „A muzeum-kert elején együtt lehet látni most a pusztítás és az alkotás ellentétes képeit. Azt, a mi volt s azt a mi lesz. A közmunka-tanács, – ismerjük el teljes készséggel, – ugyancsak siet megmutatni a fővárosnak, hogy ha el is vágatott egy csomót a park elejéből, nyujtani fog érette szép kárpótlást. Látható már is, hogy a kert sokkal szebb lesz, mint valaha. Az oszlopos homlokzat előtti kertrész már is jól mutatja a közel jövő képét. Egész hosszában be van már rendezve. Két oldalt, két emelt körágyban, melynek oldalait zöld-pázsitok képezik, nagylevelű s élénk-zöld növények ültetvék, melyeket koronkint hordható csövekből öntöznek. Továbbá pázsitszegélyű alantabbi kockákba törpe sűrű fenyőfélék és más díszcserjék ültetvék. Sokan nézik már is s mindenki elismeri, hogy szép lesz. Fel van ásva a virágágyul szolgáló többi hely is két oldalt. Künn pedig sok munkás dolgozik részint a beljebb vitt vonal vasrácsozatának és az aszfaltjárda erős kőszegélyének lerakásán. A munka oly serényen foly, hogy már e hó végén meglehetősen kész lesz. Kell is sietni, hogy legalább juliusban megszűnjék a porveréssel járó munka. A mostani leromboltság képe különben nem hat elriasztólag. Gyermekek serege táboroz a parkban, szaladozva a deszkákon s ülve a kiméletre most nem szoruló pázsitón. Persze, ha minden kész lesz, jobban fognak ügyelni a kert díszére, mint eddig. A város ingyen ad annyi vizet, mely a növényzet frisen tartására szükség lesz. Szóval hamar fogják feledtetni, hogy a kert eleje keskenyebb lesz s elől sok lombos fát kivágtak. Ohajtjuk, hogy egyébre is legyen egy kis felügyelet, arra t. i., hogy a kertnek a külső diszhez méltó sétáló közönsége lehessen.” A munkálatok ezúttal is két ütemben mentek végbe: a kertnek először a körút felé eső felét rendezték, majd a hátsó rész következett. Mindkettőt a Fleischmann és Weber kertészeti cége végezte el, nagyjából egyidőben a Várkert Bazár kertészeti munkáival. A fennmaradt forrásokból tudjuk, hogy a fentnevezett cég a Múzeumkertre átalakítási tervet készített, amelynek kivitelezését 3000 Ft-ért vállalta. A cég emellett ajánlatot tett még a kert fenntartására, azaz a folyamatos kertészeti munkák elvégzésére is (évi 1400 Ft-ért). A vallás- és közoktatási miniszter ezeket 1880 áprilisában jóváhagyta elrendelve, hogy a céggel 5 évre kell megkötni a szerződést a kertfenntartásra vonatkozóan. Végül tehát nem a főváros, hanem közvetlenül egy cég látta el a kert rendben tartásának feladatát. Elsősorban ennek következményeként mondtak fel 1880 végén Stuchlik Ferenc múzeumi kertésznek, aki 1861 óta látta el munkakörét.

A Múzeumkert rendezése folyamán biztosan tudjuk, hogy sor került a kerti utak kavicsozására, új virágágyások kialakítására, azok farácsozással való körülkerítésére, egyúttal humuszos földpótlásra, továbbá a régi kutak szétbontására, befedésére, a meglévő padok helyreállítására, a kerítésfal javítására. Új fák ültetéséről nem írnak a korabeli források, csak arról olvashatunk híradást 1880 novemberében, hogy a kert hátulsó részén is hasonló ritkítások lesznek, mint az elülsőn. Ezzel együtt elképzelhető, hogy ültettek ekkor is néhány fát. Manapság a kertben a legöregebb fák kb. ebből vagy a következő évek telepítéséből származhatnak. Az egyik ilyen szép öreg fája ma a kertnek az a 110 cm törzsátmérőjű japánakác, ami a jobb oldali mellvéd közelében, a Garibaldi szobor mögött néhány méterre áll. Nem tudjuk, hogy mikor ültették, de az biztos, hogy 1894-ben már több éve a kertben növekedhetett, mert a múzeumpalota homlokzati részéről a Kossuth-temetés alkalmával készült fotográfiákon jól látszik. Az említett fa már akkor sem volt facsemete, így korát jelenleg 120 és 130 év közé tehetjük.

Még egy kérdést felvett ez a fa, amelyik az egyik legöregebb egyede a kertnek: miért pont ide ültették? Hiszen egészen addig a múzeumlépcső mellvédjei mellé nem ültettek fát, csak cserjéket. (Vajda Viktor hírlapíró, irodalomtörténész egy 1873-as cikkében még ez utóbbit is erősen rosszallotta.) E döntés mögött minden bizonnyal egy cél állt: azt szerették volna, hogy az épület teljes homlokzata érvényesüljön, hogy annak egységes látványát semmi se bontsa meg. Ezért érdekes, hogy egyszer csak megjelent az említett japánakác. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy ez sem jelentett koncepcióváltást a Múzeumkertben, mert a bal oldali mellvéd mellé az 1930-as évek derekáig nem telepítettek fát, és amikor ez megtörtént, akkor is csak egy fa (hegyi szil) került oda. A képi forrásokból azt valószínűsíthetjük, hogy a változást az 1950-es évek első felében történt kertészeti munkák hozták el. Ekkor ültethették a homlokzat északi és déli oldalán a legtöbb, mára már magasra nőtt fát.