Nem volt könnyű a fogarasi szűcsnek
FALUMÚZEUMI KÉPMUSTRA
Sem legényéletet élni, sem cigányemberrel inni-enni nem volt szabad a fogarasi mesterembernek. A bukaresti Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum képanyagából válogattunk.
| Gurzó K. Enikő |
2017-03-24 11:00 |
Mai fényképünk egy fogarasi román szűcsmester udvarán készült. Fotográfusa ismeretlen, de feltételezhetően idealizált képet festett gépével a társaságról, felkérésre. Tudjuk viszont, ki látható a felvételen két inasa mellett, számos állati maradvány alatt, bocskorban és egyéb hagyományos erdélyi román viselet-kiegészítőben.
Az asztal tetején szorgoskodó szűcs Dumitru Sofonea, akinek lenyomatát a Dimitrie Gusti Nemzeti Falumúzeum archívumából bányásztuk elő. Valószínűleg fontos személynek számított, hisz a mesterembereket tömörítő céhbe, vagy ennek utódjába, az egyesületbe, társulásba nem kerülhetett be akárki. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a tanonc felvétele egyáltalán szóba jöhessen. Amennyiben megfelelt az elvárásoknak, és bekerült a belső körbe, újabb és újabb szakmai próbákat kellett kiállnia, szigorú követelmény-rendszernek megfelelnie. A kézművesekkel szemben támasztott igények természetesen Erdélyben sem csak a szász mestereket érintették.
Fogarasban a szűcsökkel egyazon brancsban alkotó tímárok vitték a prímet. Amellett, hogy fontosság tekintetében az első helyen álltak, hírnevük is jó volt, megbecsülték őket. Céhük alapszabályzatát I. Rákóczi György fejedelem engedélyezte 1643. március 28-án. A tizennyolc pontos statútum szerint a korporációnak évente kellett vezetőt választania. Ugyanebben az iratban mondták ki, hogy az idegenből érkezett tímárok csak vásárnapon árulhatják termékeiket Fogarason. A 4. pontban arról is rendelkeztek, hogy a nőtleneknek feleségül kell venniük valakit ahhoz, hogy továbbra is gyakorolhassák hivatásukat. Az évszázados szöveg az özvegyekkel is foglalkozik, hisz megengedi nekik házastársuk szakmájának továbbvitelét, abban az esetben, ha a férj elhalálozik.
A visszaélésekkel kapcsolatban is találunk az alapszabályzatban irányelveket. Így például az ismeretlen eredetű bőráru értékesítését a kitételek egyikében ugyan megtiltják, de nyitnak egy kiskaput azzal, hogy legkevesebb 6 arany fejében megengedik eladását. Azok a cikkek pedig, amelyek nem kelnek el helyben, forgalomba hozhatók egy másik településen.
Az igazság az, hogy különféle díjakért cserében szinte mindent el lehet követni a céhen belül. Olyan kitétellel is találkozunk, miszerint az a tag is fizessen (büntetést), aki cigányemberrel merészelt együtt inni és enni.
Mindezen furaságok ellenére a fogarasi céh nem vallott szégyent, tartotta a nívót. Feljegyzések szerint Erdély minden részéből érkeztek ide tanoncok, akik az inasévek végeztével úgy távoztak, hogy maradtak is valamivel. Ugyanez a megállapítás a fogarasi tímártermékekre is érvényes: messze földön is keresettnek számítottak. Ez volt az oka annak, hogy a szebeniek valódi ellenségeikké váltak, és mindenféle szélhámosságot elkövettek, csakhogy megfékezzék, megakadályozzák érvényesülésüket. Háborúskodásuk végül pereskedésbe torkollott: az ügy felgöngyölítésére 60 szemtanút hallgattak ki. Ők eskü alatt bevallották, hogy a fogarasiak termékeivel soha semmiféle gond nem volt, mindig a legmagasabb minőséget kínálták, ami miatt Transzszilvániában mindenki tőlük igyekezett vásárolni. A tárgyaláson elhangzott: amikor a fogarasiak kiterítették cipőtalpaikat, az érdeklődők köréjük gyűltek. Ezek után a szebeniek nyugodtan hátradőlhettek, pihenhettek, mert a potenciális vevők többé már nem zaklatták őket kérdéseikkel.
