A nemzetté válás szolgálatában a múzeumok a saját kultúra népi, vidéki, falusi, paraszti múltját is felfedezték. Szisztematikusan gyűjtötték, majd szabályosan, ipari módon feldolgozták a vidék tárgyait, emlékképeit. Ez történt a magyarországi múzeumok amolyan mitikus - nem is túl régi - múltjában, még a 20. század végén is.
Amikor azt halljuk, hogy az amerikai vagy az ausztrál őslakosok visszakérik a múzeumba emelt múltjukat, némi túlzással azt is állíthatjuk, hogy hasonló gesztust várnak itthon, Magyarországon is a vidék múltra fogékony "őslakosai". Az 1960-as években a természeti táj, az 1970-esekben az épített örökség, az 1980-asokban a muzeális gyűjtemények, az 1990-esekben a közösségi terek, végül az ezredfordulón a szellemi örökség folklórja is védendő lett. A világméretű örökséggyártásban különleges figyelmet kaptak a lokális tartalmak. Ma már szellemi örökség lehetne a Wienersnitzel, a pozsonyi kifli, a Budapest-szelet, a kolozsvári káposzta, de egy-egy illat, szag és látkép is, melyet egy közösség magáénak érez.
Örökségtér és gyűjtőkör
Az örökségtér jelenre szabott feldolgozása és bemutatása kortárs közösségi élményünk. Az archívumokban található emlékképek, tárgyak feltárása viszont a múzeumokra mint intézményekre szabható munka. Ahhoz, hogy a közösségek merítsenek a múltnak a múzeumokban rendelkezésre álló örökségéből, majd használják, felhasználják őket, szükséges ezeket megmutatni, láthatóvá tenni.
Ma az országos és a regionális múzeumok csak saját léptékeikben - olykor még akkor sem - képesek bemutatni ezt a felhalmozott, begyűjtött örökséget. Országos (nemzeti), regionális kiállításokat, könyveket készítenek - ha ugyan készítenek - ezekből a "helyi értéken" keletkezett, de magasabb "léptékre" emelt tárgyakból, dokumentumokból és képekből, de mindez nem ér el - vagy csak ritkán - a hely, a lokalitások kisebb zugaiba.
Minden muzeális intézmény igyekszik körbehatárolni az általa birtokba vehető teret. Ezt nevezzük a muzeológiai szakzsargonban gyűjtőkörnek. A tér birtokbavétele a gyűjtéssel valósul meg. A gyűjtéssel és a spontán módon múzeumba kerüléssel érkező tárgyak és dokumentumok, ha átmennek a muzealizálás folyamatán, jobb esetben képviselhetik egy adott tér vagy hely emlékezetét. Ahogy a gyűjtemény gyarapodik, a tárgyak sokasága is egyre nagyobb teret vehet birtokba, vagy egy adott tér idődimenziókkal kitágított mélyebb rétegeit érheti el. Mint ahogy a régészek dolgoznak. A muzeális intézményekbe kerülő tárgyak egy részéről sokszor nem egy aktív, emlékező közösség dönti el, hogy emlék vagy nem emlék. Legjobb példáink lehetnek erre a régészeti leletek, melyek mindaddig, amíg egy régész fel nem tárta őket, csak egy már nem létező közösség nem létező tárgyai, és főként nem emléktárgyai. Mihelyst azonban muzeális intézménybe kerülnek, és jobb esetben átmennek a muzealizálás folyamatán, azzá válhatnak. Nyilvántartásba vételük, raktározásuk, majd pedig sok-sok szakmai és nyilvános szereplésük után akár a "történeti" jelzővel illetett múzeumi tárggyá is átlényegülhetnek.
Muzealizált vagy kiüresített tér
A konferencia Magyar Múzeumok Online rovataiban olvasható előadásai:
Frazon Zsófia: Szellemi kulturális örökségünk: miről gondoljuk, hogy az, és miről nem?
György Péter: Változó fogalmak, változó keretek
Sonkoly Gábor: A tárgyi (világ)örökség hermeneutikája: Hollókő példája
Tóth G. Péter: Helyre tett tárgyak - A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig
imho
Kapcsolódó cikkek:
Cimkék:
kiállítás,műtárgyvédelem
