Varrólányok Hitler beszédét hallgatják
Egy évtizedekig lappangó festmény előkerülése
A Szépművészeti Múzeum egy különleges kabinetkiállítással köszöntötte a magyar művészettörténet „avantgárd klasszikusát”, a 2011-ben hetvenöt éves, hosszú ideje Berlinben élő Lakner Lászlót.
| Fehér Dávid |
2012-01-07 00:50 |
A Szépművészeti Múzeum egy különleges kabinetkiállítással köszöntötte a magyar művészettörténet „avantgárd klasszikusát”, a 2011-ben hetvenöt éves, hosszú ideje Berlinben élő Lakner Lászlót: korai főművét, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960) című, évtizedekig lappangó, nemrég kalandos módon előkerült festményét láthatja a közönség – első alkalommal.
A festmény digitalizálás közben a Szépművészeti fotólaboratóriumában.
Szesztay Csanád felvétele
1960-ban nem lehetett egy ilyen alkotást Budapesten kiállítani. A holokauszt elhallgatott traumájával való szembenézés ugyanis nem történt meg a Kádár-korszak magyar társadalmában. A rendkívül fiatal művész dacolt a kollektív amnéziával, provokatív műve kellemetlen kérdések megfogalmazására, a múlttal való szembenézésre sarkallt, az egyén felelősségére kérdezett rá – olyan problémákat érintett, melyeket kitöröltek a társadalmi nyilvánosság diszkurzív teréből.
Az elfojtott traumák feldolgozása itthon a mai napig sem történt meg, s ennek fenyegető következményei napjaink társadalmára is kihatással vannak. Ebben áll Lakner festményének aktualitása, mely nemcsak a holokauszt korát jeleníti meg, hanem a totalitárius társadalmakban élők létállapotát, a diktatúra hatásmechanizmusait is bemutatja: a propagandagépezet által manipulált, tettre kész tömeg pszichózisát, s e tudathasadásos szituáció fenyegető légkörét.
Lakner mindezt dokumentumként mutatja fel: szenvtelen, kérlelhetetlen festménye egyszerre volt festészeti és politikai állásfoglalás. Technikai újítás, amennyiben a fotóhasználat legkorábbi médiumtudatos, önreflexív – a hiperrealizmus felé mutató, az irányzatot hosszú évekkel megelőző – példájának tekinthető (egy német magazin 1937-es riportfotóját követi), ám radikális kérdésfelvetése, politikai telítettsége okán több is ennél. A mű mellett Lakner verse olvasható:
Az ember parittyával lő arra, amitől fél Az ember megsüti, megrágja, amitől fél Tűzben zsugorítja, a kapura szögezi Az ember a barlang falára rajzolja, amitől fél Tűre szúrja, közelről nézi, konzerválja Tárgyként használja, amitől fél Az ember kartotékolja, amitől fél Mitologizálja, hasonmást csinál neki Elbíbelődik azzal, amitől fél Az ember gyönyörködik abban, amitől fél Az ember viccet csinál abból, amitől fél Értéket ad annak, amitől fél Az ember plexibe önti, amitől fél Művészetet csinál abból, amitől fél
A holokauszt már Lakner e korai művén is a huszadik századi ember egyetemes léttapasztalataként, modern condition humaine-ként jelenik meg (akár a művész későbbi Celan-parafrázisain). Ha a festményt nyilvánosan bemutathatták volna, minden bizonnyal felforgatta volna a korszak kollektív felejtésen alapuló látszatidilljét, hiszen a múlt megidézése mellett görbe tükröt tartott a Kádár-kori valóság elé is, néhány évvel a forradalom leverése után.
A hivatalos zsűri által elutasított, s még a progresszív pályatársak által is kétkedve fogadott festményt 1970-ben vásárolta meg egy olasz biológus-házaspár, s csak idén térhetett vissza Magyarországra; a tulajdonos, Roberto Tosi nagylelkű gesztusának köszönhetően hosszú távú letétként a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. A kiállításhoz kapcsolódó több mint százoldalas, kétnyelvű katalógus számos eddig kevéssé ismert korai Lakner-művel illusztrálva mutatja be a festmény fordulatos, sorsszerű történetét, művészettörténeti, ikonográfiai kontextusát, „képi retorikáját”, illetve viszonyát a klasszikus művészethez.
Már a híres német esszéista, Manfred de la Motte is kifejtette: Lakner László nem csak az „avantgárd klasszikusa”, hanem a „klasszika avantgardistája” is: e korai festménye klasszikus rájátszásokkal, művészettörténeti idézetekkel telített, mely összefüggések a Szépművészeti Múzeum „auratikus” tereiben még hangsúlyosabbá válnak. A holland csoportportrék fehér csipkegallérjai, Van Eyck bravúrosan megfestett domború tükre köszön vissza a festményen, ám a klasszikus festészet idilli szépsége, a (szomszédos kabinetben bemutatott) hagyományos varrólány-ábrázolások édeskés pátosza Lakner „szürnaturalista” ecsetje nyomán lidércnyomássá válik.
Lakner többször hangsúlyozta, hogy a hatvanas évek elején festett démonikus látomásainak szellemisége Francisco de Goya kísérteties műveivel rokon. „Az értelem álma szörnyeket szül”, idézhetjük Laknerrel a spanyol mester sokat idézett mondatát, ám sokszor az álomnál is abszurdabbnak bizonyul az, amit a felébredés után tapasztalunk – ez Franz Kafka és Lakner László léttapasztalata, melynek sosem szűnik meg az aktualitása.
A kiállítás 2012. január 15-ig látható a Szépművészeti Múzeumban.
Az MR1-Kossuth adó Gondolat-jel műsorában Gócza Anita beszélget Fehér Dáviddal, a kiállítás kurátorával.
