Kincs a lápban

Egy régészeti lelet meséje

Amikor a múzeumi tárlókban egy-egy csodálatos régészeti lelet felkelti érdeklődésünket,szinte kizárólag csak a szépségét, ódonságát, elkészítésének aprólékosságát csodáljuk, és eszünkbe sem jut, hogyan került arra a helyre, ahol az archeológusok kiásták.

Cikk küldése

e-mail:

A középkori Magyar Királyság történetét átszövik a belviszályok, a külső támadások kegyetlenségei. Közülük azonban a legmélyebb nyomot talán az 1241-42-es esztendőkben dúló tatárjárás hagyta népünk emlékezetében. Az ország tragédiája mellett az egyes emberek viszontagságainak tárgyi emlékei mesélnek a borzalmakról, arról a sötét, vészterhes időről, amikor menekülni kellett az erdők, barlangok, lápok mélyére. Menekíteni pusztán az életet, és akinek módja volt rá, az értékeit is. Minden kincslelet egy-egy tragédiát hordoz magában, hiszen aki elrejtette, valószínűleg az életét vesztette, vagy elhurcolták a támadók, mert nem tért vissza a kincseiért soha többé. Ezekből a megtalált értékekből próbálnak a régészek következtetéseket levonni a hajdani emberek életéről, szokásairól, vagyoni helyzetéről.

Egy ilyen elrejtett, majd a véletlen folytán Tyukod-Bagolyváron előkerült kincs előéletét kívántam ebben a kis novellában papírra vetni. Írásomban próbáltam megjeleníteni egy menekülő ember lelkiállapotát és a kincs elrejtésének a körülményeit. Megérintett a helyszín és annak az embernek a tragédiája, aki akaratlanul is, de ránk bízta a vagyonát.

A kincslelet tudományos feldolgozásáról a nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLXIX.(2007) kötetében, valamint Jakab Attila - Balázs Attila Elrejtett kincsek titkai című könyvében olvashatsz.


Pál uram aggodalommal nézte a vonulók szomorú sorát. Jöttek gyalogosan, batyuval a hátukon, poroszkáltak soványka jószágokat hajtva maguk előtt, és volt olyan, aki a gyerekeit madzagra kötve vezette, nehogy elmaradjanak egymástól. Lassan vánszorogtak a poros úton, időnként félrehúzódva, hogy elengedjenek egy-egy szekeret, amely zsúfolásig volt rakva ruhásládákkal. A ládák tetején jobb ruhácskájukban úrficskák és hölgyecskék gubbasztottak lassú, álmos pillantást vetve a szekereken ülőket megsüvegelő emberekre. De sokan már köszönni sem köszöntek. Máskor ezért botot kaptak volna, de a közös sors mintha eltörölte volna az úr-szolga viszonyt. Menteni az életet: ez most az első. Menekült, ki hogyan tudott. A szekerek mellett öreg szolgák próbáltak egyenesen megülni a nyeregben. Őket kényszerűségből öltöztette be fegyveresnek a nagyságos asszony, aki néhány napja a ház körüli fiatal legényeket és a hites urát elengedte a király táborába, ahol az országba betörő tatárok ellen gyűjti a hadat. A védelem nélkül maradt udvarházakat aztán a menekülőkből verbuválódott alkalmi rablók fosztogatták. Vitték, ami maradt. De a rablók is gyakorta rajtavesztettek, amikor a fosztogatás közben nem vették észre, hogy portyázó tatárokat vetett arra a sors. Csak kevesen tudták elmondani a találkozást a furcsa, bőrbe öltözött, kócos lovakon száguldozó, sárga bőrű, ferde szemű pogányokkal, akiknek hírét a kelet felől felcsapó füstfelhők hozták a szelek szárnyán.

Pál uram már látott tatárt. Három napja dolga volt a károlyi piacon. Ott volt két tatár a bikák kikötéséhez szolgáló oszlophoz csomózva. Előző nap Aba nagyúr portyázói megugrasztottak egy kisebb kóbor tatár csapatot. A pogányok a túlerő láttán gyorsan szétrebbentek. Apró lovaikon menekülőre fogták, egy-egy nyilat megeresztve hátrafelé az üldözők irányába. Az egyik tollas végűt egy horgas orrú legény hozta haza, aki sűrű szentségelések közepette tűrte, hogy a borbély kimetssze a combjából. Sziszegett, de a bátorító bor hatására, erősen kiszínezve a csetepatét, újból és újból előadta a két tatár elfogását. Mire végeztek a nyílvesszővel, a portyázók már egyenesen a tatár kán testőrségét szalasztották meg. Az egyik tatárt pányvával fogták meg, mert a lovát annyira megterhelte a rablott holmival, hogy csak lassabban tudott menekülni. Mire látta a veszélyt, és bogozni kezdte a batyukat a nyeregről, már késő volt. A másiknak a lovát nyílvessző találta el. Kábultan tápászkodott fel, de mire szertenézett, már őt is foglyul ejtették. A bámészkodó nép elborzadva nézte hegekkel teli, széles pofacsontú arcukat, amelyből a mandulavágású szemek gyilkos pillantásokat lövelltek. Időnként egy-egy gyerek megdobálta őket a kofáktól kapott tojással. Nagyokat derültek, amikor a tisztes távolságból eldobott tojás célba talált, és lassú sárgás csíkban folyt végig a szőrmés ruhán.

A tatárok egykedvűen tűrték. Időnkét egy-két rövid, vakkantásszerű torokhangot eresztettek meg egymás felé. A sorsukkal tisztában voltak. Nem adtak ők sem kegyelmet senkinek, és a pusztai élet törvényei szerint ők sem számítottak irgalomra. Tudták, hogy a sorsuk beteljesedett. Csak azt sajnálták, hogy a hadból hazatérők a levágott fejüket nem tudják majd odatenni a jurta ajtajában ülő öregapjuk elé, hogy az eltemethesse tisztességgel. Hitük szerint így a lelkük nem tud megjelenni a Hadisten színe előtt. Talán a zsákmányból vetnek majd az elárvult családnak is a hazatérő szerencsések.


A vész hírére Anna asszony a két gyerekkel már hónapokkal ezelőtt Budára költözött a nővéréhez, aki az "Idegen asszonynál" szolgált. Laszkarisz Mária, a király felesége jó sorban tartotta a sógorasszonyt, így egy kis rokoni vendégeskedés nem terhelte meg a háztartását. Hogyan is terhelte volna, hiszen a királyné a szolgálataiért szebbnél szebb ajándékokkal jutalmazta. Pál, amikor tavaly látogatóban járt náluk, sóvárogva nézte, amikor a kis faládikából előkerültek az ajándék ékszerek. Arany csüngős fülbevalók ünnepi viseletre és ugyanolyanok ezüstből a hétköznapokra. Gyönyörű ékkövekkel díszített ruhára való csatok. A sógorasszony szerint ezek a királyné ünnepi palástjának a csatjai voltak: furcsa, ovális alakú ékszerek. Rájuk unt talán vagy csak szebbre vágyott? Ki tudja? Készített helyettük másikat a királynéval érkezett ötvös, akinek a szavát senki sem értette, de ha valaki csak ránézett a kezei közül kikerült ékszerekre, úgy sem volt ott helye semmilyen szónak. Beszélt az arany, mesét mondtak a csillogó kövek. Kristályköves aranygyűrű, hajba való aranykarikák a sógorné hozományából. Csillogtak, villogtak és aranyos hályogot vontak a szeme elé.

Pál úr fejében akkor fogant meg a gondolat, hogy a hosszú pereskedés után hozzá került abaúji birtokot ezekért a javakért cseréli el. Kell az a fenének! Jó termőföldje nincs, néhány koszlott falu meg kő és fa az egész. De ami jár, az jár! Hosszú évekig vitte az ezüstöt meg a marhákat a perköltség. Még szerencse, hogy a sógor egy vadászat alkalmával beleszeretett a vadakkal teli területbe. Egy kis asszonyi súgás-búgás megtette a hatását. No meg a finom falatok a környék legmutatósabb parasztlánykáival fűszerezve. Több sem kellett a hájas sógornak. A birtok a három kis faluval gazdát cserélt. Ezek az ékszerek hevertek most az asztalon egy nagy erszényi ezüstpénzzel. Sajnos ezeket már nem sikerült ezüsttömbökre váltani az újvári böszörménynél. Pedig felárat is fizetett volna, de mindenki aranyba és ezüstbe fekteti a javait, hogy ha futni kell, könnyen menekíthető legyen a vagyon. A pénz most nem olyan bizodalmas. Sokáig nézegette őket, majd lehúzta ujjáról ősei pecsétgyűrűjét, melyet apja örökölt nagyapjától, majd ő az apjától, s melyen a hosszú használatban megkopott a "Sigillum Pauli" felirat. A gyűrűt is a többi ékszer közé dobta. Ha el kellene ásni és valaki megtalálja a kincset, perdöntő erejű lesz, ha az ő pecsétgyűrűje van benne. Híre megy annak! A gyűrűnek ereje van. Annak a lenyomata nagyúr volt a környéken, sorsokról döntött kénye-kedve szerint. Ha valaki felismeri, visszaszolgáltatja majd jutalom reményében. Ha pedig elsinkófálná, és kiderül, akkor megismeri a derest, de ha rossz pillanatában találják, akkor megnézeti a deákjával, hogy milyen súlyú esetekben használhatja a bakó a pallost, ha már a joga megilleti. Most pedig őrzi a gyűrű a dénárok ezreit. Jó külhoni pénzeket, aranyakat, ezüsttömböket és a szeme fényét, a királyi ékszereket. Bánta már, hogy a hitvesével nem küldte el ezeket is Budára. De nem jó most ezekben a bizonytalan időkben gyenge asszonykézre bízni a javakat. Így most neki kell menekítenie a család vagyonát. Eltökélte, hogy csak végső esetben rejti el őket. Nálánál nagyobb biztonságban nincs sehol. Egy pillantást vetett az ajtó mellé támasztott nehéz botra. Jó lesz az ember és farkas ellen is. Megbízható útitárs a mai időkben, ha már kardot kötni nem lehet.

Meghúzta az asztalon álló boroskancsót. Ki tudja, mikor jut megint ilyen nedűhöz? Egy másik tarisznyába élelmet csomagolt. Jó sokat, hiszen hosszú útra készült. Budára akart eljutni az ő Annájához és gyermekeihez, akiknek hozományát menekítette volna most a kőfalak biztonságába. Úgy számolta, hogy estére már Sárvárra ér. Megalszik a barátoknál. Befogadják, mert az apáttal sokszor beszélgettek a világ dolgairól egy-egy zsíros kappanos tál felett. Utoljára némi vörösbor mellett az apát kifejtette, hogy farkast a kutyákkal kellene széttépetni. Hova gondol a király, amikor a tatár farkas a kertek alatt ólálkodik, akkor a kun kutyákat kizavarja a portáról. Az apát szerint egyik sem különb a másiknál... egy fajzat... ezek sem járnak templomba és a szokásaik... jobb bele sem gondolni a sok tisztátalan cselekedetükbe. Gyakran elkötöttek jószágokat, és az asszonyukat is rabolták ősi szokásaik szerint. Nem voltak jó szomszédság senkinek sem. De őket is a tatárok szorították a Kárpátok karéjába. Arra viszont jók lettek volna, hogy ne a drága magyar vér omoljon, ha van Istennek tetszőbb megoldás is. Két legyet egy csapásra.


Úgy gondolta, hogy a lápon átvezető úton megy a menekültek nyomában. Ezek jól ismerik a búvóhelyeket, ha netalán rejtőzni kell. Eleget bujkáltak ide a poroszlói elől, amikor az adót akarta beszedetni. Akkor mind idefutottak, és elő sem jöttek a vész elmúltáig. Jól éltek, hal volt bőven, ha pedig nagyon megszorultak, mert az úr őriztette a kivezető utakat, akkor kenyér helyett a sás gumóját is megették. Az uraság pedig megenyhült idővel, mert vetni és aratni is kellett valakinek. Adó dolgában megegyeztek, mert szükségük volt egymásra. Az úr megvédte őket a más uraságok zaklatásaitól, ők pedig ellátták a birtok körüli dolgokat. Pál valamiféle kopott gúnya után nézett. Sokáig turkálta a házában a ládákat, de nem talált közöttük alkalmas álöltözetet. Olyan kell, amelyben nem látják, hogy úrféle. A jobb ruházatúak még a saját menekülő társaiktól sincsenek biztonságban. Alkalmas időpontban kifosztják őket. Örüljenek, ha legalább az életük megmarad. Sok élettelen test enyészik már a láp mélyén.

Miután a házban nem talált megfelelő ruhát, körbejárta a parasztok elhagyott kunyhóit. Fintorogva nézelődött a füstös kalyibákban. Mindenütt a sietség nyomai. Széttört bögrék és lábasok hevertek a kunyhók földjén. Néha egy girhes kutyát kellett oldalba rúgnia, amely élelem reményében túl közel merészkedett hozzá. Kezdenek elvadulni, gondolta Pál. Hej de sok idő kell majd hozzá, mire helyrezökkenek újra a dolgok! Bosszúsan belerúgott egy felfordult kasba. Végül talált egy csupa lyuk öltözet ruhát, amelyet már a gazdája sem tartott érdemesnek a menekítésre, vagy talán csak ott felejtették. Kelletlenül átöltözött.

Kényelmetlenül érezte benne magát, mert tetves volt a ruha. Mihelyst megérezték, hogy meleg test került a ruhába, lassan, de idegesítően mászni kezdtek a testhajlatok felé. Napokig együtt kell élnie velük. Elszenvedni a csípésüket. De majd ha Isten megsegíti, Budán a nagy palánkok és királyi hadak biztonságában egy jó forró fürdőt vesz, és megcsipkedi a körülötte szorgoskodó cselédlány hátsóját. Az asszonya tettetett szigorral szól majd rá. De ezen csak nevetni fog, és harsányan beszámol arról, hogyan játszotta ki a tatár fürkészőket és a sok rossz arcú parasztot az átöltözéssel. Büszkén paskolja majd meg a menekített kincseket rejtő iszákot.- Ugye hogy elhoztam őket száz veszélyen át? Ebből veszünk hivatalt a fiúnak, hozományt adunk a lánynak, ha odaserdül, hogy megakad rajta valamelyik uraság szeme. Titokban mindig egy módos urat... vagy annak fiát álmodta vőnek. Bár az öreggel jobban járt volna a lány is. A vén kecskét majd csak magához szólítja az Úr. A vagyon meg marad, mert ugyan ki látott már batyus halottat?


Egyelőre ez még csak álom volt. Szidta a tetveket, átkozta a bocskorát, amelyben igyekezett lépést tartani a pórokkal, akik mögé besorolt. Csupa megtört arcú idegennel együtt hajtogatta félre a nádat, amely állandóan visszakövetelte a jussát az ösvény mellett. Ha nem vigyáz, a nád levele bizony mély sebet ejt. Élesebb az bármelyik késnél. Sokszor merült vízbe a lábbelije is. Különösebben nem ártott a rongyos bocskornak... ahol befolyt a víz, ott ki is szivárgott akadály nélkül. Cuppogott minden lépésénél.

Csalóka dolog a láp! Ha elmélázik az ember, és nem ügyel minden lépésére, könnyen nyakig a vízben találja magát. Ha nincs segítség, elnyeli az örökké telhetetlen mélység. Ronda egy halál. Ezért inkább figyelgette, hová tapod az ócska bocskorban. Bezzeg, ha a csizmája lenne rajta. Kerülgetné a vizeket. Még lóról is cseléd hátára szállt akkor, ha sáros volt a föld. Keserűen elmosolyodott. Most csak az a fontos, hogy eljusson biztonságban a sárvári monostorig. Ott majd megszárítkozik. A tatár nem próbálkozik a monostorral... lóról nem száll, hogy beletörjön a bicskája a kőfalakba. Bicskája a nyüvesnek? Inkább nyilazik az. Vassal ritkábban hadonászik. Akkor olyan görbeforma szablyával teszi, amilyennel az ő ősei is zargatták a napnyugati népeket. Az apát majd biztosan ezekért a bűnökért való büntetésnek mondja a jelenlegi csapást, amit reánk mért a sors az 1241. esztendőben.

Azért annyi esze van - morfondírozott a poroszkálás közben - hogy nem az apátság falai között várja be a tatárokat, mint sokan a környékbeliek közül, ha azok mégis próbálkoznának. Egy komolyabb megvívást nem fog tudni kiállni a néhány cséphadarót ragadott paraszt és a kosztért-kvártélyért befogadott kóbor katona. Tartott tőle, hogy ezek a vész közelségére azonnal nyúlcipőt húznának. Buda az mégiscsak Buda. Nagy földsáncok, gerendából ácsolt falak és a királyi sereg, csupa acélba öltözött vitéz. Egyetlen lovasrohammal szétzúzzák ezt az ázsiai hordát. Elboldogulnak a kunok nélkül is, bár igaza lehet az apátnak, miért folyjék a drága magyar vér? Hírből hallotta, hogy a templomosok nyugatról küldnek néhány tucat lovagot a kereszténység védelmére. A hírük félelmetes. A templomban is prédikált már róluk a pap. Szinte látták a hívek, ahogyan a szaracénok földre hullanak a csapásaik alatt. Bárcsak ilyen lovagok lennének még ezerszámra! Jöttek a hívásra németek is. Dölyfös, kötekedő katonák. Sörtől bűzlenek, bár a jó bort sem vetik meg, és az asszonynép sincs tőlük biztonságban. Nem szerette őket senki, de most minden kardra szüksége van Béla királynak.


Lemaradt a többiektől és óvatosan körbesandított. Látott egy csapást, amely letért az útról. Hogy vad járta-e ki, vagy ember taposta-e, most mindegy volt. El kell rejteni a kincseket... azokkal ő bizony be nem megy be falak közé. Ha elalszik, meglopják, és bocsássa meg az Isten a gondolatát... az apátban sem bízik meg maradéktalanul. Az ő fülébe is eljutottak a megdézsmált adókról szóló hírek. Jobb óvatosnak lenni! Hajnalban indul majd tovább, kioson, és magához veszi a rejtett kincset. Éjjel nem környékezi meg azt sem tatár, sem pór. Tartanak egymástól is, no meg éjjel a sok toportyán üvöltésétől hangos a láp. Éjjel ők az urak. Elhalt a menekülők zaja. Várt még egy kicsiny időt, majd keresni kezdett egy szárazabb területet. Olyan kell, ahol más nem is sejti, hogy mit rejt a föld... gondtalan életet, borivást, vadászatot, kemény húsú cselédlányokat.

Topogott néhányat. Kemény talajt érzett a lába alatt. Előhúzta a kését a tarisznyából, és halkan nekilátott gödröt ásni. Nagy volt az iszák, nagy hely kellett neki... de hát a jó élet reményét kellett menekíteni, mindenképp megéri a munkát. Óvatosan beletette a gödörbe eddigi életének szerzeményeit, és kezdte betakargatni. Amikor végzett, megnézegette jobbról-balról, észreveszi-e valaki, hogy ott emberkéz munkált. Rakosgatott rája tőzeget és nádat addig, amíg megelégedett a látvánnyal. A közelben álló nádak közül néhányat megtört, mintha állat járt volna arra. Ez a jel csak neki szolgál, idegen nem értheti. Még egy utolsó pillantás... ha ő sem lát feltűnőt, más sem vesz észre semmit, remélte. Visszamenet az útra számolta a lépéseket, hogy visszataláljon. Egyébként is reggel a napkelte után már jön is érte, és indul tovább Budának, nyugtatta magát. Addig legfeljebb a lápi lidércek háborgathatják az ő kincsét... ettől kicsit megrémült, és vetett néhány keresztet.

Miután a dolgát így elvégezte, jobb kedvre derült, még a világ is megszépült. Az alváshoz készülő madarak az utolsó trilláikat küldték a lenyugvó napnak, amely még nem tűnt el teljesen a hajlongó nádas fölött. Vöröses színe volt a napnak, mint Annája szájának. Amikor arra gondolt, hogy hamarosan a karjaiban tarthatja hitvesét, még a külvilág is megszűnt számára. Észre sem vette, hogy madarak éneke elhalt. Csak egy halk, surrogó hang simult bele a nádas suhogásába. Megtorpant és csodálkozva nézte, amint a tetves ingen megjelenik egy vöröses folt. Csend volt, nagy csend. Kicsit zavartan nézte, amint egy vékony pálca a végén tollakkal kinőtt a koszos vászonból. Csak egy váratlan tompa ütést érzett az előbb. Tulajdonképpen nem is fájt. Döbbent csodálkozása lassan jeges rémületté változott. Ráeszmélt a valóságra, és a fájdalom úrrá lett a testén. Hát ennyire egyszerű a vég? Aztán felvillantak a képek: Anna, a gyerekek, aranyak, ezüstök, majd elhalványult minden.

A lápi úton a nádas takarásában apró lovaikon idegen, sárga bőrű emberek ültek. Az egyikük levette íjának idegéről az újabb vesszőt. Nem volt rá szükség: az első nyíl is halálos volt. Rövid, ismeretlen szavak röppentek fel, de Pál már nem hallotta... elnyelte őket a sötétség mély kútja. Az egyik tatár lecsusszant a lováról, és kivont szablyáját előretartva, óvatosan megközelítette az élettelen testet. Látva, hogy nem mozdul, rásújtott a fejére. Most már bizonyos, hogy halott. Levette róla a tarisznyát, és beletúrt. Csupa élelem. Csalódott volt. Ez a magyar nem vitte magával a kincseit, mint a tegnapi, az furcsa ruhás, aki egy apró kis fakeresztet tartott maga elé. A bolond attól várta, hogy megmenti az életét. Ha tudta volna, hányan bíztak már a csodában, hiába.

Kihúzta a nyilat a halottból, majd a vessző hegyét meglengette egy kis víztócsában. A megtisztított nyílvesszőt visszatette a tegezébe. A többiek már sürgették. Fogta a tarisznyát, és feldobta a lova hátára, majd visszament, és nagy nyögések közepette a testet begörgette az ingoványba. A vérfoltra némi száraz nádlevelet kotort a lábával. A lovasok elindultak az ösvényen a menekülők nyomába. Óvatosan haladtak, ez terep nem kedvez az ő harcmodoruknak. Itt könnyen cselvetés áldozataivá válhatnak. A lovaik is idegesek voltak a suhogó nád között. A horkantó, nyihogó lovakat messziről meghallhatják a menekülők, és behúzódnak a nádasba, ahol senki sem talál rájuk. Akkor pedig oda a zsákmány. Visszafordultak inkább, és lassan poroszkáltak a lovaknak alkalmasabb terület felé. Elhaladtak az előbbi gyilkosság helyszíne mellett. Némelyikük közönyös pillantást vetett arra a tehetetlen emberi testre, amelyet magának követelt a láp. A tetemet sár és hínárkarok húzták magukkal a mélybe kíméletlen módszerességgel. Nem először csináltak ilyet.

Pál uram teste lassan merült el. Mintha még dolga lenne ebben a világban, vagy vonakodva engedné el az élet, amelynek néhány perce még a része volt. A nád tövénél egy öreg, kövér béka lassan, unottan tempózott néhányat a sötét vízben, majd kimászott egy zsombékra, komótosan elterpeszkedett, és kövér szúnyogokról álmodott.
imho