©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Hangot ad, képet gyűjt. Mi az?

Egy zenélő album, amely önmagán túl is különleges emlékeket őrzött meg az utókor számára.

Az album: homályos múlt

Az album nem az eredeti tulajdonosától került hozzánk, ezért „életéről” adatokkal nem rendelkezünk. A benne őrzött fényképek az alkotó fényképészműhelyek, a képek stílusa alapján, sőt a néhány helyen látható dátum szerint az 1866 - 1880 évekből származnak. Elképzelhető, hogy a tárgynak több tulajdonosa is volt, és a fényképek egymástól függetlenül, különböző időpontokban kerültek bele. A kormeghatározáshoz természetesen az album külső és belső jegyeit, a formáját, a díszítését, a kivitelezését és a zenélőszerkezetet hívtuk segítségül. Mindezek alapján megállapítható, hogy a műtárgy az 1860 – 1875 években készülhetett.

Az album 15 x 12 x 5 cm nagyságú, könyv formájú, borítója és hátlapja bőrrel bevont, a két rész sárgaréz kapoccsal rögzíthető. A borítólap domborított kialakítású, téglalap formában ovális alakú fényképkeretet imitál. A téglalap és az ovális idom aranyozott mintákkal díszített. A fényképek őrzésére szolgáló rész, az album első fele, 12 db aranyozott peremű lapot számlál. A lapokat jobbról és balról egy-egy, közepén ovális vagy boltíves keretszerűen kivágott, a keret szélén aranyszínű vonalakkal díszített oldal borítja. A lap és az oldalak közé lehet összesen 24 db maximálisan 6,5 cm x 10,5 cm nagyságú, vizitkártyának is nevezett fényképet beilleszteni. Mint a bevezetőben említettük, albumunk 17 ilyen fényképet tartalmaz.

A zenélő szerkezet

Az albumba épített zenélő szerkezetet másképpen zenélő doboznak is nevezzük. Ennek három fő egysége a tűhenger, a tűhengert működtető rugómotor, és a jellegzetes hangú hangzófésű.

A tűhenger sárgarézből készült, készítésekor a sárgarézbe finom bevágásokat vagy furatokat készítettek, ezekbe illesztették a tűket, amelyek egyforma nagyságúak és egyforma magasságban emelkednek ki a henger palástjából. A tárgy készítése idején, a 19. század második felében a tűhengereket már gépekkel, nagyobb műhelyekben készítették. A mester egy írógéphez hasonló készülék segítségével ütötte be a megfelelő helyre a tűket, hiba esetén, ahogyan albumunk tűhengerén is látható, a felesleges nyílást beforrasztotta. Idővel készültek cserélhető tűhengeres zenélődobozok is, így a már megunt dallamot egy divatosabbra lehetett cserélni.

A sárgaréz hengert erős rugómotor hajtja, amit a zenegépeknél előszeretettel alkalmazott rugóházban helyeztek el. Albumunk zenélő dobozánál is felismerhetjük azt a kedvelt műszaki fogást, hogy a rugót a sárgaréz henger belsejében rejtették el. A rugó gyors kibontakozását, a henger túl gyors forgását széllapátkerék, más néven regulátor fékezi. A lapátos kerék egy bizonyos fordulatszámnál gyorsabban nem fut, ezért a dallamok ritmusa a lejátszás során nem változik meg. A rugót kulcsos szerkezettel lehet megfeszíteni, felhúzni. Az album hátoldalán a felhúzó kulcs számára kialakított mélyedés található, a sarkokban elhelyezett négy csavar lábazatként szolgál, egyben a bőrborítást is óvja.

A hangot szolgáltató hangzó fésű egy acéllap, amibe fűrésszel, vagy marógéppel párhuzamos rovátkákat vágtak, a kivágások mélységével megnövekszik az egyes rovátkák hossza. Az akusztikai törvényeknek megfelelve, a különböző hosszúságú és ezzel együtt különböző rezgésszámmal bíró fésűfogak más – más hangon szólalnak meg, a hangzó fésű fogak esetenkénti szélessége a hangmagasságot nem befolyásolja. A forgó hengeren lévő tüskék meghatározott időközönként akadnak a fésű fogaiba, és megpendítve azt, az acéllap rezonanciájából keletkezik a dallam.

 

Már az ókori görögök is!

Vizitkártya 
Gévay Béla műhelyéből
1870-es évek

A zenélő szerkezetek története az időszámításunk előtti 3. századra nyúlik vissza, amikor az Alexandriában élő Ktészibiosz megalkotta az első program alapján működő hangot adó gépet. A zenélő eszközök azután évszázadokra feledésbe merültek és csak a középkor vége felé jelentkeztek újra. A harangjátékok a templomtéren járó-kelőket, míg a szélhárfák, géporgonák egy-egy nemesi udvartartás lakóit szórakoztatták. A XVII. század barokk főúri pompája szintén kedvelte a nem mindennapi látványt és az ámulatot keltő, szórakoztató és megcsodálható szerkezeteket. Udvari órások és ékszerészek pazar óraműveket, harangjátékokat, síppal működő, szárnyukat mozgató, csipogó madárkákkal díszített zenélő dobozokat készítettek, melyeket később a biedermeier hozott újra divatba. A barokk és a biedermeier igen drága, elsősorban a felsőbb rétegek számára készített szórakoztató eszközeit a 19. század második felétől váltották fel az egyszerűbb kivitelű, „sorozatban” gyártott, és a polgárság számára is elérhető áron készített zenélő gépek, melyek egyike ez a zenélő fényképalbum is. A zenélőgépek sorozatgyártását és „miniatürizálását segítette a már említett, könnyebben elkészíthető hangzófésűk zenélőgépek alkalmazása. Az elvet már a 18. század közepén ismerték, de a dallam keltésére még fél évszázadig inkább a csengőket használták. A technikatörténet leírások szerint az első dallamot lejátszó hangzófésűs zenélőgép egy genfi órásmester, Antoin Favre nevéhez fűződik. Az általa készített mechanikus dallamképző egység már olyan kisméretű volt, hogy akár egy asztali órába is be lehetett építeni.

Hol és mikor készülhetett?

Albumunk zenélő dobozának szerkezetén a gyártóra egyetlen jelzés sem utal. Ez nem meglepő, mert a 19. században a zenélő szerkezeteket készítő műhelyek gyakran nem tüntették fel nevüket gyártmányaikon. Előfordult, hogy a mester a zenélő egységet külön szerezte és építette be az albumba. Zenélő dobozunk egy - akkoriban nyilván slágerként felcsendülő - bécsi keringőt játszik, ezért a készítés helye az Osztrák Monarchia, a szakirodalom alapján szűkítve a kört, a felvidéki városok egyike

A vizitkártyák

Vizitkártya 
Ruper Pokorny műhelyéből
1880-as évek

Az albumban őrzött, 6,5 cm x 10,5 cm nagyságú, vizitkártyának is nevezett fényképtípus az 1860-as és az 1890-es évek között élte virágkorát. A kezdetben nedves, majd szárazlemezes eljárással készült fényképnegatívokról korlátlanul másolható pozitívképeket lehetett olcsón, az addigi fényképek árának ötödéért, sőt nyolcadáért forgalmazni. A vizitkártya, vagy, ahogy korabeli fotográfusunk, Veress Ferenc nevezte, látogatási jegy kártya hamar népszerű lett. Mint neve is mutatja, elsősorban családi, baráti látogatások alkalmával ajándékozták egymásnak a korabeli polgárok, bár a fényképészek forgalmazták ismert emberek vizitkártya fényképeit is. A képeken feltüntették az azt készítő fényképészműhely nevét vagy tulajdonosát, és sokszor a készítés idejét is.

Az albumban őrzött vizitkártyák közül 15 fénykép jeles fényképészünknek, Divald Károlynak, Eperjesen és Pesten működő műhelyeiben készült az 1866 - 1877 években. Egy - egy képpel képviselteti magát a pesti Borsos József és Doctor Albert, Gévay Béla és a bécsi Ruper Pokorny, az 1861 - 1880 évekből. Érdemes tudnunk, hogy a szakirodalom Divald Károlyt, Doctor Albertet és Borsos Józsefet a hazai vizitkártya készítés úttörői között tartjuk számon.

Az idő vasfoga

Az album kora a gyűjteménybe kerülésekor már meghaladta az egy évszázadot, melyet - sajnos az utóbbi három évtizedben tovább romló – állapota is tükrözött. A könyvrész borítása kiszáradt, ezért a könyv gerince megtört, a bőrborítás szakadozottá vált, ragasztása elvált. A zenélő szerkezet azonban szennyeződése ellenére kifogástalanul működött. Ennek szerepe lehet a házilagos javításoknak is, melynek nyomai - mint például a zenélő szerkezet és a hátsó borító elkallódott, eredeti rézcsavarjainak nem esztétikus srófokkal való pótlása – könnyen észrevehetőek voltak. Az album kora, ritkasága és állapota miatt a 2007. évben restaurátor műhelybe került ahol a könyvkötészeti és zenélőszerkezeti hiányosságokat orvosolták.

Az album társadalom és technikatörténeti jelentősége

Vizitkártya 
Divald Károly, 1870

A zenélő fényképalbum a családi felvételek őrzésén túl a zenehallgatás élményét is nyújtja. Szerkezeti megoldásában egyfajta harmadik utas megoldás a 18. századi – igen drága és ezért elsősorban a főúri udvarok számára készült kisméretű zenélő automaták, és a 19. század második felében a nagypolgárság számára otthoni szórakoztatásra illetve a nagyközönségnek gyártott társasági zenegépek között. Mint zenélőgép, olyan automata, ami meghatározott program alapján, hangzófésűvel, mint rezgéskeltő eszközzel hozza létre a korlátlanul ismételhető - de a tűhenger cseréjével változtatható - dallamot. A mai technika nyelvére átültetve, az automata három egysége a programtároló, esetünkben a tűhenger, a meghajtó, vagyis a hengert működtető rugómotor és a leolvasó, a jellegzetes hangzású hangzófésű.

A zenélő fényképalbum a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Tanulmánytárának „B „jelölést viselő termében került kiállításra, a 19-20. század fordulóján közkedveltségnek örvendő zenélő automaták - egy nagyméretű, a kávéházi vendégek szórakoztatását szolgáló hangzófésűs kávéházi zenegép, és kettő, kisebb, otthoni használatra készült fémlemeztárcsás zenegép –„társaságában”.