©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Ekbom-szindróma a múzeumban

A muzeológusok klasszikus múzeumőri és tudományos feladataikon túl időnként hajmeresztő esetekkel találkoznak.

Nem is gondolnánk, hogy a muzeológusnak időnként milyen kihívásokkal kell szembenézniük! Azt, aki dolgozott már múzeumban, nem érheti váratlanul, amikor a gyűjteményben vagy a kiállításokban történik valami rendkívüli: fertőzés, eltűnik egy tárgy, megsérül valami, hosszasan sorolhatnánk. Alapvető szakmai követelmény, hogy az intézmények felkészüljenek az ilyen helyzetekre. A muzeológushoz szakmai tanácsért forduló „műkedvelők”, látogatók viszont időnként tartogatnak meglepetéseket, hol kellemeseket, hol zavarba ejtőket. Sorozatunkban először Merkl Ottó, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa oszt meg velünk egy tanulságos történetet.

Néha azonban komorabb találkozásokra is sor kerül. Legalább tizenöt éve már, hogy egy 60 év körüli nő jött be hozzám, kezében kis gyógyszeres üvegcsével. Elmondta, hogy a bőrén valamilyen állatkák mászkálnak, amelyeket mindig lemos vagy lesöpör magáról, de újra meg újra megjelennek. Hozott is belőlük, itt vannak, nézzem meg. Betettem a fiolát a mikroszkóp alá – ám abban nem volt semmi. Illetve csak apró, színtelen foszlányok, valószínűleg hámdarabkák.

A hölgy mondta, hogy járt már bőrgyógyászoknál, kártevőirtóknál, az ÁNTSZ-nél, de mindenhol közölték vele, hogy nincs rajta semmiféle állat, és többnyire bolondnak nézték. Pedig hát ott vannak, ugye, látom én is az üvegben?

Tanácstalanul toporogtam. A rendezett külsejű, finom vonású, szemüveges hölgy egyáltalán nem látszott zavartnak, de hát a bőrön mászkáló állatoknak nyomuk sem volt. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam neki, de valószínűleg orvoshoz irányítottam. Azután nem foglalkoztam az egésszel, akkor sem, amikor néhány hónap múlva az interneten véletlenül rábukkantam egy különös pszichiátriai kórkép rövid leírására, amely teljesen illett a korábbi látogatómra. Sajnos, nem jegyeztem meg sem a kórkép nevét, sem valamilyen kulcsszót, így az idő ezt az emléket is elmosta.

Múltak az évek. Egy napon, 2006 táján a portásunk telefonon felszólt az ismerős mondattal: itt van valaki, aki rovarokkal kapcsolatosan szeretne információt. (Az épületben számos rovarász dolgozik, az ilyen kérések mégis szinte mindig hozzám irányíttatnak, ki tudja, miért.) Ismét egy hölgy lépett a szobámba, 50 év körüli. Ruházata és egész megjelenése arról árulkodott, hogy szegény sorú asszony lehet, de egyáltalán nem volt piszkos, és elég pallérozottan beszélt. Különösen a kémiai szakkifejezésekben volt otthon; kiderült, hogy korábban vegyészeti laborban dolgozott. Most is előkerült a gyógyszeres fiola, és kibontakozott a történet.

A hölgy anyósa – akivel ő és a család több más tagja is egy lakásban él – rühatkafertőzéssel kórházba került. Ebből sikeresen kigyógyították, és már otthon is van jó ideje. Csakhogy hazatérte után apró élőlények jelentek meg rajta, amelyek a bőrében furkálnak, de ki is jönnek a felszínre, és a ruha is tele van velük. Nem, nem rühatka, mert azt ismeri, az anyósán látta a fertőzést, azt tényleg megszüntették. Hozott is az élősdiekből, nézzem csak meg.

Ismét a mikroszkóp – és ismét nyoma sincs semmilyen állatnak. A fiolában apró, fényes fonalak voltak, nyilvánvalóan valamilyen műszálas textília rostjai. Mondtam is, hogy ezek bizony nem rovarok. De azok, erősködött, nézzem meg jobban. És a bőrén is látni, ahol kibújnak. Megvizsgáltam a vendégem bőrét, de azon sem látszott semmi.

Azonnal eszembe jutott a hajdani látogató és a pár régi mondat a webről – legalábbis az, hogy az ilyen embereknél hatástalan, ha arról győzködjük őket, hogy csak képzelődnek. Ráadásul a történetnek még nem volt vége. Kiderült, hogy a bőrt elárasztó lények a család összes tagján jelentkeztek! És felbukkant a kísértetiesen ismerős elem: ez az asszony is – és az egész család – végigjárta a kálváriát, amelynek stációi bőrgyógyászok, közegészségügyi hivatalnokok, akik általában gúnnyal vagy megvetéssel fogadják a megmagyarázhatatlan viselkedést. A hölgy valóban kétségbeesettnek látszott; elsírta magát reménytelenségében, hogy nem tudja, ki fogja őket meggyógyítani.

Hektikus az élet a múzeumban, ebben az esetben sem emlékszem pontosan, miként is ért véget a többórás beszélgetés. Azt tudom, hogy sikerült elkerülnöm a csapdát: nem vitatkoztam a meggyőzhetetlennel, de nem is erősítettem meg, hogy a páciensen – mért hát páciens volt – tényleg apró állatok mászkálnak. Azt hiszem, a közeli klinikák egyik bőrgyógyászatát javasoltam abban a reményben, hogy ott találkoztak már ilyen esettel, mely valójában az elmekórtan területére tartozik, és majd onnan megfelelő helyre irányítják.

A kórképet, a kiváltó okokat, a kezelési lehetőségeket szakszerűen, de olvasmányosan tárgyalja az a két – angol nyelvű – oldal, amelyek elérhetőségét a jelen írás végén feltüntetem. A főbb tünetek megismerhetők a két fenti esetből, csak érdekességként említek néhány tudnivalót.

– Az Ekbom-szindróma mögött rendszerint családi, szexuális vagy agresszióval kapcsolatos gondok állnak;

– a páciens általában 50 feletti nő;

– igen gyakori a „gyufásdobozjel” (matchbox sign), vagyis a páciens gyufásdobozban hozza magával a vélt élősködőket (eseteinkben ezt gyógyszeres fiola helyettesítette);

– ha a páciensnek azt mondják, hogy a dobozban nincs semmi, fokozhatja a keresést;

– a bőr túlzásba vitt kaparása, mosása, fertőtlenítése bőrgyógyászati problémákat okozhat;

– a téveszme gyakran „átragad” a környezet tagjaira;

– a kezelés pszichoterápiás vagy gyógyszeres;

– ha a beteg nem együttműködő, az antipszichotikumot „beépített” bőrgyógyász adhatja be;

– a téveszme kialakulását gyakran megelőzi valamilyen élősködő okozta tényleges fertőzés – egyik fenti esetünkben a rühatka (Sarcoptes scabiei);

– ennek hiányában is mindig ki kell zárni azt, hogy nincs-e valóban fertőzés, mert például az igen ritka Dermatophagoides schermetewskyi atkafaj mélyen a bőrben él, és a rühatkával ellentétben nagyon nehéz megtalálni.

Ekbom-szindrómával sújtott embertársainkkal bőrgyógyászok, kártevőirtók, rovarász szakemberek valószínűleg sokkal többször találkoznak, mint pszichiáterek. Írásom egyik célja éppen az, hogyha ilyen esettel találkozunk, ismerjük fel a helyzetet, és tudjuk, hová forduljunk.

Az Ekbom-szindróma és a "kábelatkákkal" kapcsolatos illúzió részletes leírása: itt

Hasznos áttekintés a rovarokkal kapcsolatos pszichiátriai vonatkozásokról (fóbiák, téveszmék, illúziók). Az Ekbom-szindrómát a "Delusions of parasitosis" cím alatt találjuk!

Szakmai korrekciókért illesse köszönet a lányomat, dr. Merkl Dóra gyermekpszichiáter-rezidenst.