©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kortárs kultúra mint sikerágazat?

Van-e különösebb jelentése, tágabb összefüggése annak, amikor egy kortárs magyar képzőművész egyéni kiállítása látogatólétszámot dönt? Ez pusztán a kiállítási munka sikere, vagy valami egészen másról is szó lehet?

Néhány napja közölt az MMO egy rövid szemelvényt Michael Fehr német művészettörténész A történelem konstrukciója – a múzeumban című tanulmányának magyar fordításából. Most csak egy rövid részletet idézek a szövegből: „a múzeumok előtt kígyózó sorok és a kiállítótermek túlzsúfoltsága nem feltétlenül a sikeres múzeumi munka bizonyítéka, hanem, pont ellenkezőleg, annak a jele, hogy ezekben az épületekben nem értették meg, hogyan kell értelmesen bánni a látogatók idejével és ezt az időt specifikus tartalmak átadására használni.” Erős részlet. Mint ahogy az egész szöveg az. Kritikus, őszinte, kicsit pimasz, holott szerzője tapasztalt, és most sem tesz mást, mint „hangosan” gondolkodik: egy helyzetről, amit a bőrén tapasztal, és amiről a külvilág – véleménye szerint – kissé elnagyolt képet alkot. A jól elvégzett munka és a siker összefüggéséről. Arról, hogy a sorban állás nemcsak azzal van összefüggésben, ami a múzeum kiállítótereiben látható, hanem azzal is, ami az intézményt körbeveszi: fejben és térben egyaránt.

Érzékelhető, hogy a szerzőnek nem azzal van baja, hogy a múzeumokban túl sok az ember. Azt nehezményezi, ha ez lesz a releváns fokmérő: a minőség és a jól elvégzett munka jele. Kontextus nélkül. Ettől könnyen lesz Magyarország-érzésünk: ahol a mennyiség talán túlságosan elől van a minőséghez képest. Ahol a múzeumi szférában a látogatólétszám többet emlegetett összetevő, túl sokat hangoztatott üres frázis – ahhoz képest, hogy arról beszélnénk, ami a sor elején van. A jól elvégzett munkáról. Ahol a számok eltakarják az összefüggéseket.

Tavaly december elején Tóth Krisztina költő az A38-on megrendezett Haza / Heimat / Home fesztivál harmadik napján – Spiró György szavaival élve – így fogalmazott: „amikor tolonganak egy irodalmi esten, az nagyon rossz jel”. A fesztivál kulcstémakörei a kirekesztés, az elesettek és a kisebbségek voltak. Olyan témák, amelyekkel kapcsolatban manapság gyakran van rossz érzésünk, nyugtalanságunk, nincsenek megnyugtató megoldások, csak a problémák, amelyek megoldás után kiáltanak. És rossz politika válaszok: a kriminalizált szegénység, a szociális érzékenységre adott cinikus válaszok, az okozatok büntetése az okok megértése és a megoldások keresése helyett. Amikor ezek a témák kendőzetlenül jelennek meg – például Erdős Virág egészen különös hangulatú, édesbús dallamos verseiben –, akkor rengeteg jelentés tapad egymáshoz: szókimondás, irodalom, kritika, érzékenység, ellenállás és alkotás. Amikor állnak a sorok, amikor tolonganak a hallgatók, akkor ez is a történet része. Jogos az alkotói aggodalom: én vagyok jó, vagy már az is elég, hogy erről beszélek? És megejtő, amikor ezt egy alkotó fogalmazza meg. Megejtő és emberi. És ettől csak még inkább tolongani lesz kedvünk.

A Nemzeti Színház jegypénztára előtt a hideg ellenére kígyóznak a sorok, Alföldi Róbert nyílt levélben köszöni meg a szolidaritást. A közönség felállva tapsol. A leendő igazgató pedig egyszerű politikai demonstrációnak tekinti a kialakult helyzetet. Mintha hekkerek lennénk. Ő is létrehozza a kialakult sorokról a saját olvasatát. Kiemeli a neki tetsző, őt igazoló réteget. És mögé rejti az alkotást. Csak itt mi vagyunk azok, akik aggódunk.

Az MTI-n pénteken megjelent egy hír, hogy a tízezredik látogató lépte át a Műcsarnokban Bukta Imre Másik Magyarország című kiállításának küszöbét. A hír szerint a kortárs magyar képzőművészeti szcénában a rendszerváltozás óta tejesen példa nélküli, hogy egy egyéni kiállításra ennyi látogató kíváncsi lett volna. Ezt követi a hír propaganda ízű része: „A Szépművészeti Múzeum Cézanne-kiállításáról érkezett budapesti nyugdíjas közgazdászt és feleségét Gulyás Gábor kurátor, a Műcsarnok igazgatója és a művész köszöntötte a tárlat bejáratánál egy csokor virággal és egy két főre, két éjszakára egy noszvaji kastélyszállóba szóló meghívóval.” Ha ehhez a fejemben képet kapcsolok, az nem túl hízelgő. De a lényegen mindez semmit nem változtat: ha nem is kígyózó a sor, a tízezredig látogató mégiscsak egy különös, említésre méltó epizód, amelyben egy kortárs képzőművész önálló kiállítása a siker tárgya. Bukta Imre az MTI-nek elmondta, hogy számára rendkívüli érzés, hogy a tárlatnak ilyen nagy a látogatottsága. Ez akkora szám, hogy ha összeadnánk a Mezőszemere-környéki nyolc falu lakosságát, akkor sem jönne ki – vont párhuzamot a Heves megyei településen élő képzőművész, aki maga is minden héten ellátogat a kiállításra, hogy találkozzon a közönséggel, illetve esetenként tárlatvezetéseket tartson.

A kiállítás megnyitását követően erős vizuális jelként égett belénk a Műcsarnok és az oszlopok közé feszített betűk sora: a hírek, amelyek az MMA Műcsarnokbeli hatalomátvételéről és Gulyás Gábor igazgató lemondásáról szóltak ugyanis előszeretettel használták a művész nevéből eredő szójátékot. Fekete humor a javából. Aztán Bukta is kilépett az MMA-ból. Most pedig azt reméli a Műcsarnok vezetője, hogy a helyzet mégis jóra fordul: „ebben a nagy kultúrbotrányban az utolsó pillanatban sikerült megrendezni. Reméljük, azért mégsem az utolsó pillanat lesz, és minden jóra fordul. Az ember azt gondolja, hogy megdörzsöli a szemét, és felébred egy rossz álomból” – utalt MTI nyilatkozatában Bukta a Műcsarnok Magyar Művészeti Akadémiának való átadásával kapcsolatos, jelenleg is zajló polémiára. Talán egy kicsit kevés szó esett magáról a kiállításról. És túl sok a politikáról. A lényegen ez mit sem változtat: tízezer látogató váltott eddig jegyet a kiállításra.

Akkor ez most sikeres múzeumi munka? Szerencse? Véletlen? Rossz jel? Hol maradnak a hírek mögötti releváns magyarázatok?