Gipszek foglalják el az erődöt
KÖLTÖZÉS?
Két ügy is megoldódhat egyszerre, ha a Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteménye a komáromi erődrendszer egyik elhagyatott részébe költözik.
| Berényi Marianna |
2013-07-15 11:30 |
Már most észrevehető, hogy a Liget Budapest, azon belül a múzeumi negyed, a budapesti kulturális intézményrendszer mellett a vidéki kulturális kínálatra is hatással lehet. A Szépművészeti Múzeum antik és reneszánsz remekműveket felvonultató gipszgyűjteménye részben eddig is vidéken volt: a múzeum látogatóktól elzárt, romos Román csarnoka mellett 1977 óta a tatai Görög-Római Szobormásolatok Múzeuma adott otthont a szobormásolatoknak. Az egykori zsinagóga földszintjén az archaikus és klasszikus görög művészet, a galériáján a hellenizmus időszakában született alkotások és római szobrok várják az arra járó látogatókat. De már csak rövid ideig, hiszen a múzeumi negyedhez kapcsolódó beruházások ezt, a jelen pillanatban inkább kultúrtörténeti kuriózumnak számító kiállítást is érinteni fogják. Mivel a Román csarnok felújításához ki kell üríteni a sérült épületrészt, meg kellett oldani az ott látható gipszszobrok elhelyezését, és ez alkalmat adott a gyűjtemény helyzetének, funkciójának újragondolására. Ahogy Baán László nemrég egy sajtóbeszélgetésen bejelentette, már megtalálták azt a helyet, ahol a gyűjtemény egyesülhet, és korszerű közművelődési, pedagógiai funkciót kaphat. Ez a komáromi erődrendszer kevéssé ismert része, a Csillagerőd lesz, itt jöhet létre 2017-ig a Csillag Erőd Művészeti, Történeti és Hadkultúra Központ. Az 5 milliárdos beruházás célja egy olyan látogató- és családbarát interaktív intézmény kialakítása, amely eddig hiányzott a hazai kulturális palettáról, és egyfajta művészettörténeti sétát tesz lehetővé. Azaz a gipszszobrok visszakapják eredeti funkciójukat, remélhetőleg 21. századi körülmények között, egy olyan helyszínen, amely sosem tudta betölteni azt a szerepet, amelyre hivatott volt.
Miért volt fontos a gipszgyűjtemény?
Elek Artúr 1923-ban a Nyugat egyik számában A Szépművészeti Múzeum antik gipszgyűjteménye című írásában így fogalmazott: „Winckelmann óta minden múzeum kötelességének érezte, hogy az ókori szobrászat alkotásainak legalább gipszmásolatban megszerezze a fontosabb vagy népszerűbb példányait. De nemcsak múzeumokban, melyeknek száma különben is csekély volt a tizenkilencedik század elején, hanem magángyűjteményekben is fontos helyet foglaltak el az antik gipszöntvények. Milyen áhítattal állnak ma is a weimari Goethe-házban azok a gipszöntvények, melyeket Goethe részint maga vitt haza, részint úgy hozatott meg Itáliából. Nálunk a klasszikus oktatás eszközeiül szolgáltak sokáig a római antik szobrokról készült gipszmásolatok. Középiskoláink rajztermeiben és szertáraiban ma is megvannak késő leszármazottaik. A Nemzeti Múzeumnak eredeti antikszobra nem volt egy sem. A hiányt utóbb gipszmásolatokkal pótolgatták. De a gipszek a belső helyiségekből mindjobban kiszorultak, s végül a régiségtár folyosójával kellett beérniük. Ott látta a mi nemzedékünk sokáig a Parthenon timpanonjabeli hatalmas fekvő alakot, ott magának a fríznek öntvényeit egyéb görög szobrok másolatainak szomszédságában. Az esztendők pora és gyöngédtelen kezek tapintása alaposan megfeketítette hajdan szűzi testüket, a hadviselt öreg teremőrök vandál szemérmessége még meg is csonkította őket.
Mikor azután a Szépművészeti Múzeum megtervezésére került a sor, a klasszikai művészet képviseléséről is gondoskodni kellett benne valami módon. Hogy görög eredetiket szerezzenek, abban a korban már nagyon reménytelen gondolatnak tetszett. Pulszkyék nem hittek benne, hogy akár megfelelő szoboranyagot tudjanak találni, akár hogy a megszerzéséhez szükséges pénzt elő bírják teremteni. Pulszky Károly érdeklődésével különben is szinte teljesen az újabb – a közép- és renaissance-kori – művészet felé fordult, s aki fanatikusan nem hisz a bajosan megvalósíthatóban, az könnyen teljes lehetetlenséget lát benne. Azóta tudjuk, hogy antik eredetiek gyűjtésére még lett volna idő is, mód is. Hiszen azóta született a görög művészetnek három olyan nagyszerű gyűjteménye, mint a New York-i és a bostoni múzeum antikosztálya s a koppenhágai Ny-Calsberg glyptothéka, hogy kisebb gyűjteményekről és már meglevő múzeumoknak azóta szerzett görög eredeti szobrairól ne is beszéljünk.
Így történt, hogy az új intézet tervezői az eredeti ókori plasztikai anyagról lemondva, gipszmúzeum létesítésében állapodtak meg. (…) Végre 1913-ban megnyílt a gyűjtemény a közönségnek, hogy kevéssel utóbb teljes hét esztendőre becsukódjék.
(…) Megtapintható és körüljárható mivoltában az egész klasszikus plasztikai művészet. Mekkora gazdagság és mekkora gyönyörűség forrása! Aki eredeti görög művészetet sohasem látott – a külföldre még el nem jutott ifjúság – az a legjobb fényképeknél is valóbb nyelvet beszélő plasztikus másolatokon ismerheti meg benne azt, ami abban az ősi művészetben lényeges és örökké élő: a plasztikai problémákat és megoldásaikat. Aki már megfordult azokon a helyeken, melyeken az eredeti szoborműveket őrzik, az a pontos és hű másolatok előtt megújhodni érezheti emlékeit. Pedagógiai nyereségnek és esztétikai gyönyörűségnek egymagában akkora, hogy vele szemben a »másolat« és az »anyaghamisítás« közkeletű érve nyugton elhallgathat. Ami legkevésbé lényeges, szobrászi részük a régi görög szobroknak, az a márványuk színeződése, az ó-márvány finom patinája, amit némi ínyeskedő hajlandósággal a »bouquet«-jának is nevezhetnénk. Nagy varázsa ez minden régi szobornak, de inkább festői járuléka, semmint a lényegre tartozó tulajdonsága. Plasztikai tekintetben lényege: a tömege, annak tagolása, mozdulatban feloldódása és tömege részeinek, a plasztikus formáknak, megoldása. Mindezeket a tulajdonságait a gipsz hívebben visszaadja másolatban, mint akár a fénykép, akár bármi más reprodukáló eljárás. A színe kivételével, mely a gipszben meghidegedik, az eredeti márványnak még az anyagi sajátosságait, törési felületének véletlen adta játékát, legfelső rétegének, az epidermisznek, finomságait, eredeti likacsosságát vagy tömörségét, simaságát vagy érdességét is szinte szeretetnek mondható hűséggel érezteti a jó gipszöntvény. Semmi esetre sem inkogruens része azért a gipszeknek ez a gyűjteménye a Szépművészeti Múzeumnak. Szomszédságában eredeti görög és római szobrainknak kis gyűjteménye, a maga eredeti és hamisítatlan anyagával mit sem veszít hatásából. A hat teremben az emberiség legnagyobb művészi tetteinek emlékei élnek. Élnek és elevenek annak ellenére, hogy az eredetijük messze idegenben áll, s hogy tömör márvány helyett üreges belsejű gipsz az anyaguk. Az anyag hiányzó varázsa helyett az alkotó szellem él bennük, annak megcsökkenetlen hatalma minden hiányzót pótol és elfeledtet. Adjuk meg a gipsznek, ami a gipszé: cirógassuk meg hálás szemmel, amiért olyan illúziót keltően tudja elénk varázsolni azt, aminek csak másolata.” (A teljes szöveg itt olvasható, a témával foglalkozó szakirodalomból pedig itt találhatunk válogatást: Antik Gyűjtemény.rtf – Szépművészeti Múzeum)
És ma?
Az illúzió varázslata gyorsan idejétmúlttá vált, az egyre több helyet elfoglaló gipszgyűjteményt az eredeti műtárgyak gyorsan kiszorították a Szépművészeti Múzeumból. A világszerte elismert gyűjtemények gyorsan devalválódtak, a teljesség, a hiánytalan gyűjtemény vágyát megelőzte az eredetiség igénye. A gipszgyűjtemények az utóbbi időben azonban ismét érdekessé váltak. Hol múzeumtörténeti szempontból, hol az intézmények önreflexív gondolkodásának eszközévé, hol pedig sosem veszítették el szerepüket az állandó kiállításban. (A témáról Mélyi József: Múzeum és a hiány. A hiánytalan gyűjtemény vágya és a múzeumtörténet. In: Helyszíni szemle – Fejezetek a múzeum életéből. Szerkesztette: Turai Hedvig és Székely Katalin. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2013.) Magyarországon a gipszmásolatok valahol mindannak a szimbólumai voltak, amit a háború előtti muzeológiáról gondoltunk: sutba vele! Mégis, hogy a második világháborúban megsérült Román csarnok poros raktárából új helyre költöznek ezek a tárgyak, valami változást jelent. Nagy kérdés, hogy az új helyen a korábbi békebeli didaktikus pedagógiai funkciót kapják, vagy netán a kortárs művészeti gondolkodás, társadalomkritika is hozzányúlhat, hozzászólhat a gipszekhez és a kiállításokhoz.
Az új hely
A komáromi erődrendszer épp olyan különleges – és elfelejtett – a magyar hadtörténetben, mint a gipszgyűjtemény a muzeológiában. Bár Komárom (Brigetio) már a Római Birodalom idején fontos erődítmény volt, amely később, a középkorban és az 1848–49-es szabadságharc idején is kiemelkedő szerepet játszott, a most látható – Szlovákiát és Magyarországot hol szétválasztó, hol összekötő – erődrendszer sosem töltötte be a neki szánt funkciót. A szabadságharc idején a Habsburg Monarchia olyan védrendszert épített ki, amely képes megvédeni akár Bécset is. A Duna két oldalán 1850 és 1877 között a birodalom legerősebb katonai erődrendszere jött létre, amely 200 000 fős hadsereg befogadására is alkalmas volt. Az erődrendszer látogatói számára talán a legnagyobb tanulság, hogy mire elkészült, alapvetően fölöslegessé vált ez a hatalmas „állami beruházás”. A 19. század végére a Monarchia védelmi rendszerét már a cári Oroszország ellen kellett megerősíteni, másrészt a haditechnika, a tüzérségi eszközök robbanásszerű változása is gyorsan felülírta a bevehetetlen erőd fogalmát. Az erődrendszer egyes részegységeinek a háborúkat lezáró békék adtak új értelmet, immár a csehszlovák és a magyar hadsereg bázisaként, zárójelbe téve egy évszázadokon keresztül fejlődő katonai műemlékegyüttes kialakításának lehetőségét. 1945–1991 között aztán a magyar oldalon a monostori erőd szovjet fegyverraktárként, a szlovákiai oldal várai pedig szovjet laktanyaként szolgáltak. Az erődrendszer megtekintésére a rendszerváltás óta nyílik lehetőség: a magyar oldalon múzeum nyílt a monostori erődben, a szlovákiai oldalon lévő erődrendszerben pedig olyan szintű felújítás történt, amely 1994-ben Europa Nostra-díjat nyert.
A most tervezett új beruházás helyszínéül szolgáló Csillagerőd, az ugyancsak kisebb Igmándi erődhöz hasonlóan kevésbé ismert a közönség előtt. A Wikipedia szócikke szerint a Csillagerőd 1586-ban épült Szent Péter-palánk néven, elnevezését négyágú csillag alakja miatt kapta. 1850–70 között újjáépítették, ekkor nyerte el végleges formáját. 1938-ban, a komáromi öregvárral együtt lőszerraktár lett, s miután Németország lerohanta Lengyelországot, a lengyel menekültek egy része itt kapott ideiglenes menedéket. Az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után a Csillag- és az Igmándi erőd internálótábor lett; zsidók és cigányok ezreit indították innen a megsemmisítő táborokba. Napjainkban raktározási célokat szolgál, de hétvégenként ez is látogatható.
A Csillagerőd tehát súlyos történelmi örökséget hordoz, ennél fogva szinte indukálja, hogy a Csillag Erőd Művészeti, Történeti és Hadkultúra Központ ne csak nevében utaljon három különböző gondolkodásra, tudományra, hanem össze is kösse, forgassa, tükrözze, szembeállítsa eredményeiket. Itt nem lesz elegendő, hogy a holokauszt után kiürült tatai zsinagógába és a háborúban megsérült múzeumi szárnyba száműzött gipszeket „hálás szemmel cirógassuk”, de az sem, hogy korrekt művészettörténeti órákat tartsunk. A Mélyi Józseftől már idézett tanulmány egyik példája jut eszembe: Rachel Whiteread 2003-ban hozta létre a Victoria & Albert Múzeum gipszmásolat-gyűjteményében a Room 101 című munkáját. A művész a klasszikus alkotások közé azt az Orwell 1984 című regényéből ismert kínzókamrát állította be, amely a rabokat saját vágyaikkal és rémálmaikkal szembesítette…
