A 2003-as konvenció a két világörökségi nyilvántartás viszonyáról semlegesen fogalmaz, amennyiben: "Jelen Egyezmény a világ kulturális és természeti örökségének védelméről szóló 1972. évi [...] UNESCO-egyezmény keretében világörökséggé nyilvánított javak státusát nem módosítja." 1 A világörökség intézményesülésének elemzésekor azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a szellemi kulturális örökség 2003-as jogi szabályozásához a tárgyi örökség azon kritikája vezetett, amely szerint ez utóbbi a nyugati örökségfelfogás megfogalmazása, és így nem veszi figyelembe a nem nyugati mintára szerveződő civilizációk kulturális gyakorlatait. 2 Ebben a tekintetben a szellemi kulturális örökség nem a tárgyi kiegészülése, hanem annak ellenpontja, ami nem a kiválóságra és az egyediségre teszi a hangsúlyt, hanem a társadalmi gyakorlat folytonosságra és identitásképző/védő szerepére.
A világörökség e két típusának fogalomtörténete alapján feltételezhető tehát, hogy az ún. nyugati országok nehezebben jelölnek szellemi kulturális örökségi elemeket, mivel esetükben a hagyományos társadalmi gyakorlatok hamarabb és intenzívebben módosultak vagy vesztek ki, mint a világ más, később modernizálódó vidékein. Így nem meglepő, hogy az európai és főleg a közép-európai országok (az UNESCO-ban használt elnevezésük szerint részes államok) szellemi örökségüket egyelőre a folklór területéről válogatják össze, jelezvén, hogy az azt hordozó réteg tekinthető még mindig a legtradicionálisabbnak, a legveszélyeztetettebbnek, illetve e réteg kulturális/gazdasági/társadalmi gyakorlatának tudományos - mindenekelőtt természetesen néprajzi - archiválása a legteljesebb. Nem véletlen, hogy a frissen elkészült magyar szellemi kulturális örökség hivatalos listájának nyolc eleme közül legalább hét mindenképp a magyar folklór szerves része. 3
A szellemi kulturális világörökség még nagyon friss 4 ahhoz, hogy a védelem hatásait elemezhessük, ám a folklorizálható elemek megjelenése, szerepeltetése ezen a listán felveti a kérdést, hogy léteznek-e, és ha igen, hogyan vizsgálandók olyan népi (néprajzi) emlékek, amelyek tárgyi helyszínként kerültek világörökségi védelem alá. Véleményem szerint a tárgyi világörökség csaknem négy évtizedes története már megfelelő anyagot szolgáltat a társadalomtörténeti kutatás számára, a népi örökségi helyszínek ilyen vizsgálata pedig különösen hasznos lehet a szellemi kulturális örökség jelenleg zajló meghatározási, értelmezési vitáiban.
A "világvédett" 5 falu: a tárgyi örökség mint a szellemi örökség előképe
A 2010-es állapot szerint az UNESCO 911 tárgyi helyszíne közül 386 található Európában. 6 A tárgyi örökségi besorolás három alapkategóriát különböztet meg (kulturális, természeti, vegyes vagy táji). A legtöbb helyszín a kulturális kategóriába tartozik, amely további alcsoportokra (városi, népi, egyházi, ipari stb.) osztható. A kategóriák között a védett falvaké a legkisebb csoport: míg a több mint 120 helyszín valamely európai város egy körzetét, kiemelkedő épületét vagy egészét jelenti, addig mindössze öt európai falu szerepel a világörökségi listán. Ebből az öt faluból három Közép-Európában (Hollókő - 1987; Vlkolínec - 1993 7; Holašovice - 1998 8), kettő pedig Nagy-Britanniában (New Lanarck - 2001; Saltaire - 2001) található.
A falvak védésének indoklása alapján elkülönül a három közép-európai falu, amelyeknél az ipari-mezőgazdasági forradalom előtti létformák, illetve tipikusan közép-európainak nevezett építészeti megnyilvánulásaik kerülnek védelem alá, illetve a két brit település, amelyeket épp az ipari forradalom velejáróiként alapítottak meg az oweni utópia vagy épp a filantróp paternalizmus jegyében. Míg tehát a közép-európai példák esetében népi-paraszti, ha úgy tetszik, néprajzi tartalmat sejthetünk, addig a brit példák a modernizáció 19. századi feldolgozásainak örökségesített színterei. Mivel jelen tanulmányban a szellemi kulturális örökség folklórhoz való viszonyának előképét keressük, elégedjünk meg egyelőre az első közép-európai "világvédett" falu, a magyarországi Hollókő vizsgálatával, amely valószínűleg a későbbiekben arra ösztönöz majd, hogy összevessék a többi védett faluval.
Az UNESCO védelmi indoklási kategóriái közül Hollókő az (v)-ös alapján kerül rá a listára, amennyiben egy adott kultúrára jellemző olyan, hagyományos területhasználati módot örökít meg, amely a visszafordíthatatlan változások hatására veszélybe került. Ez alapján Hollókő úgy jelenik meg, mint a 20. századi mezőgazdasági forradalom előtti létformák élő tanúja.
Hollókő mai arca, lakóinak gazdasági tevékenysége alapján nem nehéz cáfolni az UNESCO indoklásban szereplő feltételezést, hiszen a helyi lakosok már a védelmet meghozó 1980-as években sem hagyományos mezőgazdasági-társadalmi keretek között éltek, nem testesítettek meg egy hagyományos létformát, sem nem tértek vissza hozzá. A világörökségi címmel járó turisztikai felértékelődés, valamint az elmúlt negyedszázad még inkább eltávolította a települést hagyományos kereteitől, amely napjainkban nem feltételezett archaizmusával, hanem élő múzeumfalu jellegével válik ki környezetéből.
Ezzel akár le is zárhatnánk az elemzést, mondván, hogy az UNESCO által megfogalmazott védelmi szándék nemhogy nem érte el a célját, azaz nem konzerválta a hagyományos létformát, hanem olyan tömegturizmust szabadított a településre, amely még segített is minél gyorsabban felszámolásában. Hollókő azonban mégsem múzeumfalu, mivel lakói olyan kontinuitást jelentenek, amely egy mesterségesen létrehozott vagy újjáélesztett településnek nem a sajátja. Hollókő olyan falu, amelynek életében már az 1950-es évektől jelen van az (örökség)védelem mint rendező elv. A védelem a megszokott helyi társadalmi gyakorlatokba beépülve új formákat hozott létre, amelyek alapján a védendőnek tekintett - a népi örökség révén a tárgyi és a szellemi kulturális örökség kategóriájába egyaránt sorolható - értékeket folyamatosan a változó társadalmi gyakorlatokhoz igazította. Indokolt tehát, hogy az örökségvédelmet Hollókő örökségének részeként értelmezzük, s így tegyük fel a kérdést: mi is az tulajdonképpen, ami az elmúlt bő fél évszázadban Hollókőn védelem alá került.
A védelem szereplői Ezen összetett kérdés megválaszolásában segíthet a már idézett magyar szellemi kulturális örökségi lista, 9 melynek eleme a Népművészet Mestere díjban részesültek tudása és tevékenysége. E díjat 1953-ban alapították, és lényegében annak elismerése, hogy a rohamosan megszűnő hagyományos keretek között már nem tarthatók fenn a védendő tevékenységek, ezért szükség van a tudáshordozók szakszerű, központosított inventáriumára. Ezen inventárium 2010-es UNESCO-listára való jelölése pedig úgy is értelmezhető, hogy a felhalmozott hagyományosnak tekintett tudás a - más társadalmi folyamatok eredményeként létrejött - védelem gyakorlatával (kiválasztás, értékelés, a megőrzés biztosítása, elismerés, stb.) egyetemben javasolt védelemre. A védendő tevékenység és annak hordozója mellett ezzel egy harmadik elem, a védés gyakorlata is megjelenik, ami nem annyira meglepő, hiszen mára ennek is több évtizedes hagyománya van. Míg a többi nemzeti szellemi kulturális örökségi elem megnevezésekor és leírásakor (pl. a mohácsi busójárás vagy a mezőtúri fazekasság) a védelmet megfogalmazó nem, vagy csak rejtve ("Kalocsa kulturális tere" és a matyók néprajzi egységként lesznek bemutatva) jelenik meg, addig itt a kiválasztás rendszere is megneveződik. Ez pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a kulturális örökséget ne csak az örökség megnyilvánult formájában (tárgyi kulturális örökségmeghatározás) vagy az örökség gyakorlataként (az örökségi tevékenység és az örökséghordozó[k] relációjában, azaz a szellemi kulturális örökségmeghatározás szerint) értelmezzük, hanem vonjuk be annak meghatározásába az örökség meghatározóját (azaz az örökségvédőt), valamint az örökségvédelem eredményének befogadóit, azokat, akiket az örökségvédelem haszonélvezőként céloz, illetve határoz meg.
Ez a megközelítés segítségünkre lehet a kulturálisörökség-paradigmában rejlő paradoxon feloldásában, jelesül abban, hogy a kulturális örökség egy hagyományosnak tekintett kulturális entitást próbál a maga vélt vagy valós változatlanságában megőrizni egy változásra ítélt társadalmi-kulturális közegben. A védendő entitás (tárgy, gyakorlat stb.) nem magában, hanem a védő-gyakorló/hordozó-befogadó relációjában való értelmezésével, valamint az ezen ágensekhez kapcsolódó társadalmi gyakorlatok változásának tudomásulvételével a kulturális örökségként értelmezett helyszínek és elemek 10 vizsgálatában az értékítéletek helyett az ágensek közötti interakció kritikai bemutatása kerül előtérbe.
A kulturális örökségnek mint társadalmi interakciónak értelmezésekor a helyszín/elem nem egy nagyobb egységet reprezentál kiválósága által, és nem is egy közösség öntudatának fenntartására/megerősítésére szolgál, hanem olyan folytonosságot (ha úgy tetszik, lokalitást) jelent, melynek mentén az ágenseknél bekövetkező változások a helyszínre/elemre vonatkozó megnyilvánulásaikon keresztül kibonthatókká válnak. Ezen megközelítés alkalmazására teszek kísérletet Hollókő példáján keresztül, amely mind nemzeti, mind egyetemes szinten elég korán védelmet kapott ahhoz, hogy a védelmet, illetve hatásait a maguk történetiségében lehessen vizsgálni.
Hollókő, a védett lokalitás
A kulturális örökségnek mint interakciónak felfogása a hollókői örökséggel kapcsolatban a védett helyszínt meghatározó(megkonstruáló) örökségvédő, az örökség hordozója, azaz a helyi lakos, illetve az örökség-interpretáció célközönségét jelentő befogadók időbeni összehasonlító elemzését jelenti. A már említett UNESCO-indoklásban szereplő reprezentativitás a faluhoz kapcsolódó népi kulturális gyakorlatban testesül meg, amelynek leírására hagyományosan a folklór hivatott, jelenkori módosulásait pedig a folklorizmus kifejezéssel szokás megragadni. 11 A kulturális gyakorlat azonban a társadalmi változások hatására módosul, akárcsak az örökségvédelem hármasának minden szereplője. Ez a módosulás idővel akár olyan mértékűvé is válhat, hogy az örökségvédő elveszti az érdeklődését az adott örökségi elem iránt, mivel az túl messzire került az eredetileg megfigyelt formájától. Ebben az esetben az örökség kihalásáról, a hagyomány megszakadásáról beszélnek. Hollókői példánk esetében ez a kérdés úgy merül fel, hogy a színpadi jegyeket magukra öltő, eredeti társadalmi szerepüket elvesztő kulturális gyakorlatok és megnyilvánulások érdemesek-e a megőrzésre, illetve - a néprajzost tekintve a népi örökséget katalogizáló szakembernek - a turisztika színpadára felkerült népies gyakorlatok egyáltalán a néprajztudomány tárgyát alkotják-e, és ha igen, értelmezésük hogyan módosítja az eredeti néprajzi paradigmát.
Hollókőt a lakóit és építészetét jellemző archaizmus emelte azzá a védendő örökségi helyszínné, amit a néprajzos (majd később a műemlékvédő-építész) inventáriuma mutatott be a tudományos-szakmai közegnek, illetve illesztett bele a nemzeti identitás népi elemeinek megkonstruálásában kulcsszerepet játszó néprajzi narratívába. Ez utóbbi értelemszerűen a néprajz aldiszciplináris felosztását (tárgyi néprajz, folklór) követte. Az archaizmust önreprezentációs szinten igen, de a gyakorlatban nem megőrző helyiekhez kapcsolódó felmérést immár az örökségvédő végzi, és célzott közönsége jórészt már nem saját (nemzeti) identitása megerősítése végett, és nem is tudományos érdeklődéssel fordul e kortárs leltárhoz. Turistaként a látványosság, az egzotikum vonzza, valamely (egyetemes, kontinentális, nemzeti, regionális) lista felelőse/ellenőreként pedig az adott szabályozáshoz való illeszthetőség foglalkoztatja. A kulturális örökség megkerülhetetlen intézményesülésével adódik ugyan a tárgyi néprajz kutatási tárgyainak a tárgyi örökséggel, a folklórnak pedig a szellemi örökséggel való megfeleltetése, ám ezzel újra a néprajztudomány paradigmáinak átgondolásához jutunk.
A védésre eredetileg méltónak talált, illetve a védelemhez idomult falu összehasonlítása során tehát számos törést figyelhetünk meg: az archaikusnak tartott helyi társadalom (gyakorlataival együtt) modernizálódik, 12 a szakmai leírást adó diszciplináris kötődése megváltozik, a bemutatást befogadó identitása pedig immár jóval kevésbé kapcsolódik a bemutatás tárgyához, mint korábban. A változások dinamikája, és az ezek által felvetett problémák között a kontinuitást a falu, az örökségvédelem által kijelölt lokalitás jelenti, amelynek vizsgálatán keresztül olyan folyamatok is megragadhatók, amelynek egymás követő elemei nem feltétlenül tartoznak ugyanabba a tudományos regiszterbe.
E változás bemutatására vegyünk két hollókői esküvőről szóló olyan leírást, amelyek épp az örökségesítés előtti, illetve utáni állapotot rögzítik: az első Tomori Viola 1935-ös 13, a második pedig Fejős Zoltán 1983-as példája 14. Tomorinál Hollókő - egy szomszéd falusit idézve - olyan faluként jelenik meg, ami "elátkozott hely [...] Isten elhagyta s ember is elkerüli, ha lehet" 15, Fejős ugyanakkor már a magyar népi örökségvédelem mintafalujában végzi néprajzos terepmunkáját. Tomori a magyar néplélek megragadásának céljával érkezik az archaizmusát Budapest viszonylagos közelében is megőrző faluba, míg Fejős az archaikushoz képest jelentősen megváltozott népi gyakorlatok megfigyelése során a néprajztudomány és a néprajzos kutatási tárgyával kapcsolatban fogalmaz meg alapvető kérdéseket. Tomorinál a helyi lakos elzárt világban él, nem absztrahál, szerelmét kimutatja, ahistorikus tulajdonságok hordozója. Fejősnél olyan színpadi szereplő, aki a külföldi turistacsoport megrendelésére eljátssza, stilizált népi keretek között, majd decens modernizált körülmények között megismétli saját esküvőjét. Tomori leírásával a természeti és társadalmi környezet szimbiózisát véli megtalálni, olyan organikus fejlődést, amely a nemzeti karakter letéteményesét látja a hollókői emberben. Fejős leírásában a német, majd fekete bőrű turisták és a helyiek interakciója bontakozik ki a színpadi esküvő kapcsán. A két leírást elválasztó, alig fél évszázad során tehát mind a helyi gyakorlat, mind az azt dokumentálók módszere és célja jelentősen átalakult. Az 1980-as évekre a hollókői folklorizáló gyakorlatok sem az eredetiség, sem a forráshűség korábbi kritériumainak nem felelnek meg. Létezésük azonban olyan állásfoglalásra készteti a kutatót, amely ezen kritériumok fenntarthatóságára is vonatkozik.
Elgondolkodásra sarkall ezen gyakorlatok folytonossága, és beilleszthető azokba a megújuló identitásképző tendenciákba, amelyek az 1970-es évektől felerősödő, a kulturálisörökség-paradigma velejárójaként értelmezhető participációs elvvel, valamint a nemzetfeletti és -alatti identitások felbátorodásával jellemezhetők.
A lokális öntudat megkonstruálása
Két esküvői leírásunk alapján feltehetjük a kérdést: hogyan lesz az archaikus vidéki emberből folklorizáló előadó? A modernizáció teremtette új életviszonyokba hogyan épül be az élettér örökségesítése. A leírók esetében tetten érhetők a változás azon ismérvei, amelyek a historizáló tudományok meghatározó nemzeti orientáltságától az identitás más szintjei felé való elmozdulásra utalnak. Hollókő esetében ez együtt jár annak a palócságnak a felértékelődésével, amely immár egyre kevésbé reprezentálja a nemzeti karaktert, és egyre inkább saját partikularitásában válik érdekessé. Hollókő 1987-es világörökségi elfogadásának angol nyelvű indoklásában már nemcsak a helyi szokások többször kiemelt palóc jellegéről értesülünk, de itt jelenik meg Hollókő vára, amely döntő szerepet játszott mind a huszita, mind a "feudális palóc háborúkban". 16
Hollókő tehát - érthetően - az örökségvédelmi dokumentumokban igen fontos, a hagyományos népi kulturális és társadalmi gyakorlatokat fenntartó településként jelenik meg. Ezt a jelentőséget azonban nem látszik visszaigazolni a néprajzi szakirodalom: néprajzi monográfia nem született a településről; a Magyar Néprajzi Lexikonban szócikket nem kapott, és csak a Palócföld illusztrációjaként megjelenő három fénykép képviseli; 17 a nyolckötetes Magyar Néprajzban ugyan tucatnyi említéssel szerepel, de saját jogon csak mint védett falu, illetve világörökségi település jelenik meg. 18
Hollókőből tehát nem néprajzilag megragadható kiválósága csinált nemzetközileg is elismert mintafalut, hanem az örökségvédelem, pontosabban az örökségvédők és a helyi döntéshozók együttműködése, amit Román András így fogalmazott meg: "Hollókőt a természet meg a népművészet szülte örökölnivalónak, de hogy ez az örökség a miénk meg a világé: ez egy tudós és értő csoport érdeme" 19, illetve így indokolt: "itt sikerült biztosítani azt a korrekt és állandó együttműködést a műemlékvédelem és a tanácsvezetés között, amit sehol máshol Magyarországon. 1961 óta..." 20
A sikeres örökségvédelem tehát egyrészt számít a helyiek részvételére, másrészt beemeli őket a védendő elemek összeállításába, és ezzel lehetőséget biztosít számukra annak dinamikus, változáskövető kezelésére, és ezzel teret nyit a népi örökség in situ megőrzésére.
Erre Magyarországon a népi műemlékek listájának 1960-as összeállítását követően nyílt lehetőség. Az 1960-as években népi épületegyüttesi védelmet kapó, hat településrész között Hollókő ófaluját már ott találjuk. A védelmet irányító Mendele Ferenc és Román András az 1971-es pozsonyi, a népi építészet megőrzéséről rendezett első ICOMOS-konferencián pedig már a legsikeresebb példaként számol be Hollókő védelméről. 21 Míg Román András a hazai népi építészet védelmében általánosan beszélt, addig Mendele Ferenc csak Hollókőről tartott előadást Hollókő. Egy történeti palóc település rekonstrukciója 22 címmel. A bemutatás nemcsak címében, de a védelem folyamatának leírásában is következetesen újjáépítést említ, legyen szó az útburkolatról, a legelőkről vagy a településrész egészéről. A tárgyi örökségként levédett Hollókőt tehát a műemlékvédelmi szakemberek hozzák létre a helyiek részvételével.
A tárgyi örökség megkonstruálása a később szellemi örökségként aposztrofált gyakorlatok megfogalmazódását eredményezi. Ezek a gyakorlatok természetesen abból a hagyományos társadalmi közegből erednek, amelyet fokozatosan megszüntet a modernizáció. A kortárs gyakorlatok így a hagyományos társadalmi viszonyok helyett az örökségvédelem kereteihez alkalmazkodnak, elfogadva a bennük rejlő öntudat-konstrukciókat.
Tárgyi örökségből szellemi örökség
Hollókő műemlékvédelmi megfogalmazása a területre és az épített környezetre, valamint a tájra koncentrált, harmonikus, archaizáló összedolgozásukkal kívánta megteremteni azt az egységet, amely a döntéshozók számára modellértékűvé, a turizmus számára pedig vonzóvá tette a falut és környékét. Ez sokáig - úgy tűnik - nem járt együtt a szimbolikus társadalmi gyakorlatok fenntartásának tudós elvárásával. A Hollókő építészeti védelmét irányító Mendele Ferenc szerkesztette első, 1972-es útikönyvecske így ír a hagyományos viselet akkori helyzetéről: "a hollókői női viselet már az utolsó napjait éli. Gyermekeit már senki nem öltözteti hagyományos ruhába. [...] A magasabb iskolába vagy akár csak a városba járás, és az orvosi felvilágosítás hatására szinte észrevételül cseréli fel az új generáció falujának korábbi öltözetét [...] a kényelmesebb, könnyen és viszonylag olcsón beszerezhető, nem feltűnő város ruhákkal..." 23 Miként az idézetben, az egész útikönyvben sem találunk utalást arra , hogy a hagyományos viselet megvédendő lenne, sőt kihalása indokoltnak tűnik.
A falu világörökségi meghatározásának időszakára azonban már megjelenik a hagyományos tudások felélesztésének igénye. Egy 1989-es másik útikönyvecskében már ezt olvashatjuk: "a tájvédelmi körzetben remélhetőleg fel fognak lendülni a kihalóban lévő kismesterségek, háziiparok és népművészeti tevékenységek..." 24 Majd egy évre rá Román András már nemcsak tényként fogalmazza meg a viselet létrehozásához kapcsolódó tevékenységek felvirágzását, de ezt a tárgyi örökségi keret sikeres megalkotásával indokolja. 25
Az 1970-es években kihalni látszó helyi viselet az 1990-es évekre divattá vált. A mind jelentősebb turisztikai célállomássá váló falunak ugyanis biztosítania kellett a turisták szórakoztatását, ráadásul a maga változatlanságában megőrzendő tárgyi örökség adta keretek között. Így bár a társadalmi gyakorlatban bekövetkezett egy törés, a forma (a viselet) és az hozzá kapcsolódó gyakorlat (ruhakészítés, hímzés stb.) olyan folytonosságot képviselt, amely illeszkedett ezekhez a keretekhez. A turizmus számára színpaddá változtatott településen színpadi kellékké vált a népi viselet, ahogy színpadi cselekmények lettek a hagyományos gazdasági és kulturális tevékenységek. Ezen folyamat eredményének tudományos elismerésére 2006-ban került sor, amikor a balassagyarmati Palóc Múzeum négy hollókői színpadi öltözetet megvásárolt gyűjteménye számára. 26
Ezen öltözetek már nyilvánvalóan nem a hagyományos életmódhoz kapcsolódva jöttek létre, és nem is ezért gyűjtötték be őket, hanem színpadi öltözet céljából, és begyűjtésüket is ez a funkció indokolta. Az öltözetek kialakításában mind anyagi, mind technikai szempontból felhasználták a régi viseleteket, ám azokhoz képest ezek már nem hordoznak viselőjük státusára (családi állapot, életkor, társadalmi helyzet) vonatkozó információt, ellenben jelmezszerepükből adódóan könnyebben felvehetők, kizárólag színesek (akár a korábbi ünnepi viseletek), és eltűrik a modern kiegészítőket (karóra, festett haj stb.).
A hagyományos formák alapján, illetve a hagyományos tevékenységek imitációjához kötődő létrehozásuk ugyanakkor biztosította a hagyományos kézműves technikák továbbélését, sőt bizonyos szintű intézményesülését. A begyűjtött öltözetek készítője a Népművészet Mestere díj birtokosa, aki a viselet iránti egyre szélesebb körű érdeklődésnek köszönhetően egész öltözetkészítői hálózatot működtet Hollókőn és a környező falvakban. Itt tehát a tárgyi örökség biztosítja azt a keretet és vonzerőt, amely a szellemi örökség fennmaradását, újraértelmezését, alkalmazkodási módozatait meghatározza.
Az örökségvédelem helyi elismertségét ritualizálásában ragadhatjuk meg: Hollókő jeles napjai között, a vallásos és gazdasági jellegű ünnepek mellett találjuk a felvonulással megtartott világörökséggé nyilvánítás napját (december 11.); a település látogatóháza pedig dr. Román András nevét viseli, azét a műemlékvédelmi szakemberét, aki a legtöbbet tett a világörökségi elismertségért. A helyi szereplő elismeri a műemlékvédelem múlhatatlan érdemeit a kulturális örökség megkonstruálásában, kulturális gyakorlatait pedig annak technikáihoz illeszti.
A létrehozott kulturális örökség dokumentálója terv- és szabályszerűen védi a (kulturális, természeti és táji) környezetet, amennyiben műemlékvédő. A muzeológus az új társadalmi gyakorlatokkal számot vetve a hagyományos értelemben vett autenticitásnak nem megfelelő, de a kortárs gyakorlatokat híven tükröző kézműves termékeket szerez be. Kérdés, hogy a kulturálisörökség-paradigma hatását leginkább megérző néprajzkutató hogyan értelmezi kutatása tárgyának imént bemutatott módosulásait.
A látogató a kulturális örökség prioritásai által áthierarchizált térben mozog, ahol például Hollókő Nógrád megyének és környékének kulturális központjaként jelenik meg világörökségi védelmének köszönhetően. 27 Az örökségvédelmi szakemberek és döntéshozók számára pedig adódik a kérdés, hogy a szellemi örökség meghatározásában milyen szerepet/elismertséget szánnak a védelem folyamatának, gyakorlatának.
Az előadás a SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MEGHATÁROZÁSA, KEZELÉSE ÉS GYAKORLÁSA című konferencián hangzott el, amelyet a Francia Intézet, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az ELTE és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezett Budapesten és Szentendrén 2010. szeptember 23. és 25. között.
A konferencia Magyar Múzeumok Online rovataiban olvasható előadásai:
Frazon Zsófia: Szellemi kulturális örökségünk: miről gondoljuk, hogy az, és miről nem?
György Péter: Változó fogalmak, változó keretek
Sonkoly Gábor: A tárgyi (világ)örökség hermeneutikája: Hollókő példája
Tóth G. Péter: Helyre tett tárgyak - A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig
Felhasznált irodalom
Bíró Zoltán - Gagyi József - Péntek János: Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Kriterion, Bukarest, 1987.
Csonka-Takács Eszter: National Inventory of Intangible Cultural Heritage, Hungary, Open Air Museum, Szentendre, 2010.
Fejős Zoltán: Folklór és folklorizmus. Jegyzet a kultúrközi kommunikáció egy lehetőségéről. In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Ethnica, Debrecen, 1992, 337-348. p.
Hírharang. A hollókőiek lapja. 2003, 2004. június (húsvét)
Kovács Gergelyné (szerk.): Hollókő Tájvédelmi Körzet. (Tájak, Korok, Múzeumok 28.) 1989.
Lengyel Ágnes: Kortárs viseletek Hollókő színpadán. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 30 (2006), 144-160. p.
Magyar Néprajz. Akadémiai, Budapest, 1988-2002.
Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai, Budapest, 1981.
Méhes László (szerk.): Hollókő és a Palócvidék. Miskolc, 2009
Román András: Les méthodes de protection des monuments historiques populaires en Hongrie, Monumentorum Tabela. Ochrama Pomiakok 9., OBZOR, Bratislava, 1976. 65-82. p.
Mendele Ferenc (szerk.): Hollókő. Nógrád Megyei Idegenforgalmi Hivatal, Salgótarján, 1972
Mendele Ferenc: Hollókő, reconstruction d?une agglomération historique palocze. Monumentorum Tabela. Ochrama Pomiakok 9., OBZOR, Bratislava, 1976, 199-216. p.
Román András: Előszó. In: Ács Irén: Hollókő. Corvina, Budapest, 1990.
Sonkoly Gábor: Léptékváltás a kulturális örökség kezelésében. Tabula, 12 (2009) 2. 199-210. p.
Sonkoly Gábor: Nemzeti örökségből világörökség - Budapest példája. In: Cieger A. (szerk.): Kötőerők. Atelier, Budapest, 2009, 281-294. p.
Sonkoly Gábor: Kulturális örökség és történelem a városban. In: Gábor György - Vajda Mihály: A lét hangoltsága. Tanulmányok a tudás sokféleségéről. Typotex, Budapest, 2010, 83-91. p.
Tomori Viola: Hollókő, egy palóc falu lélekrajza. Akadémiai, Budapest, 1992.
WHC Nomination Documentation, 1987.
www.whc.unesco.org.
i 1 2006. évi XXXVIII. tv. 3. cikk.a
2 Ezt bővebben lásd. Sonkoly 2009 (1), 2009 (2), 2010.
3 Csonka-Takács, 2010.
4 A lista összeállítása 2008-ban indult meg.
5 A jelzőt a hollókőiek lapjában találtam Hollókőre mint az UNESCO világörökségi listáján szereplő helyszínre vonatkozóan. Példamutató tömörsége okán alkalmazom én is e tanulmányban. Hírharang, 2003. június. p.1.
6 Európán jelen esetben az európai részes államok területét értem (kivéve Oroszországot és Törökországot.) www.whc.unesco.org.
7 Az évszám a világörökségi védettség elismerését jelenti. Szlovákiában található.
8 Csehországban található.
9 Csonka-Takács 2010.
10 A kulturális világörökség a tárgyi örökségeket helyszínként, a szellemieket pedig elemként nevezi meg.
11 Bíró 1987; Fejős 1992.
12 Vagy ha úgy tetszik, posztmodernizálódik. Mindkét megállapításom fogalmi terheltségével tisztában vagyok.
13 Tomori 1992.
14 Fejős 1992.
15 Tomori 1992, 3. p.
16 WHC Nomination Documentation, 1987, 2. p.
17 Magyar Néprajzi Lexikon, 1981.
18 Magyar Néprajz, 1988-2002, IV. 323. p.
19 Román 1990, 4. p. (Kiemelés tőlem.)
20 Uo. 5. p.
21 Mendele 1976; Román 1976.
22 Mendele 1976, 199. p. (Kiemelés tőlem.)
23 Mendele 1972, 17. p.
24 Kovács 1989, 8. p.
25 "Arra még a szakemberek sem számítottak, hogy a műemlékek újjászületése a folklór reneszánszával is együtt jár." Román 1990, 6. p.
26 Lengyel 2006.
27 Méhes 2009.
