Báró hirtelen azt mondta, hogy: "szívesen írna egy cikket a >>Helyi örökségünk<< rovatba. Közismert aktatáskájából néhány fotót vett elő, [...] majd társalgási hangnemben magyarázta, hogy a fotók '41 februárjában készültek. Az altenburgi főtéren - a háttérben felismerhető a takarékpénztár épülete és a >>Winkler kolbászgyár és füstölőüzem<< - egy nőnek a csőcselék szeme láttára lenyírják a haját.
Egy fotó lovas kocsin ülve mutatja a nőt, körülveszi a tömeg, talán két- vagy háromszáz bámészkodó, de lehet, hogy több. A második fotón még kendő van a fején, a tábla - >>Kitaszítottak a népközösségből!<< - az állát érinti. A harmadik képen idősebb, kalapos-szemüveges úr látható, ahogy a nő haját nyírja. Szakszerűen a nyaka köré kanyarított egy fehér kendőt. A negyedik képen éppen >>dolgozik<<. Az ötödiken a nő már kopasz. A hatodik képen elindul, gyalog keresztül a városon. Azzal vádolták, hogy intim kapcsolatban áll egy lengyellel, a férje katona volt.
Szívesen utánajárna, mondta a Báró, hol lakott az asszony, és hogy élnek-e még itt rokonai. Ma fotóval kezében fölkereste a helyet, ahol történt."
A részlet Ingo Schulze Új életek című rendszerváltó levélregényében olvasható. (A kötet magyarul 2008-ban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A fenti idézet a 248-249 oldalon található.). A több csavarra épített szöveg Heinrich Türmer nagyrészt reménytelen szerelméhez, Nicolettához írott leveleiből áll, a történet társadalmi és kulturális kontextusa pedig az 1989-es német falomlás és rendszerváltozás. A levelek időrendben haladnak a hős gyerekkorától az épp aktuális jelenig - így a regény főszereplője valójában az idő. Az alábbiakban kiemelek és interpretálok néhány részletet a regényből és az idézett részletből.
A regény időrendbe szerkesztett és utólag jegyzetelt levelekből áll. A szerkesztés és a felépítés módszertanilag utal az átélt történelem és az emlékezés sajátos kapcsolatára: arra, ahogy újragondoljuk és újraírjuk (vagy legalább kommentáljuk) a már elmúlt eseményeket a magunk, de különösen az utókor számára. A Báró figurája, akinek regénybeli neve Clemmens von Barrista, egy különc nőcsábász, rendszerváltás utáni altenburgi figura, aki folyamatosan lenyűgözi a társaságot, akiben egyszerre sűrűsödik a szabadság és a romlottság érzése és gyakorlata. Nyilván nem véletlen, hogy ő az, aki egy majdnem ötven évvel azelőtti helyi kirekesztés és megszégyenítés társadalmi gyakorlatának képeit mint az újonnan alapított lap "Helyi örökségünk" rovatának egy lehetséges témáját veti fel. Nem részletezi a szerző, Ingo Schulze, de a szövegből sejthető, hogy nem elsősorban a képekről, hanem a történtekről gondolkodik. A regénybeli társaság kommentálja is az ötletet: "- >>Helyi örökségünk<<, ezúttal másképpen - mondta Michaela, és a Báróra emelte a poharát." Tehát ők is érzik, hogy van a felvetésben valami szokatlan. És valóban, az örökség részévé tenni olyan tárgyakat és társadalmi gyakorlatokat, amelyek nem a dicsőséges üdvtörténet részei, amelyek a vélt vagy valós társadalmi normák áthágásáról, a bűnről, büntetésről és kirekesztésről szólnak, nem szokványos eljárás. Legyen szó regénybeli fikcióról, vagy az épp aktuális társadalmi valóságról. És ezzel lépjünk is át az aktuális társadalmi valóságba!
A mohácsi busójárás mint szellemi kulturális örökség
Budapest Pride 2009. Fotó: Bódi Tamás
legerősebb eleme a másság művészi és vizuális kifejezése, melyet a szervezők összekötnek társadalmi és civil programokkal, majd a fesztivál egy karnevál típusú városi felvonulással és mulatsággal, partival ér véget. A fesztivál szexualitáshoz és erotikához kötődése magától értetődő, ugyanis tartalmilag erre épül. A rendezők eredeti szándéka szerint a több napig tartó fesztivál során domináns az "ünnepi" karakter: a figyelemfelkeltés, a kiemelés és a bekeretezés, és a busójáráshoz hasonlóan változó és változatlan elemekkel és szereplőkkel, forgatókönyv szerint működő társadalmi gyakorlat. Ha e mellé a fesztivál mellé is odaillesztjük a 2003-as UNESCO szellemi kulturális örökségre vonatkozó egyezményét, akkor meglepő következtetésre jutunk, hiszen egy társadalmi gyakorlatról, ábrázolásról, kifejezési formáról, tudásról és készségről van szó, tárgyak, műalkotások és színhelyek kapcsolódnak hozzá, melyeket a közösség elfogad, sajátjának tekint. Szóbeli kifejezési formákban is megnyilvánul (a beszélgetések, felolvasások, irodalmi programok ugyanis a fesztivál gerincét adják), előadó-művészeti műfajok is megjelennek benne, és a fesztivál nem titkolt célja, hogy a szexuális mássággal kapcsolatos tudások és tapasztalatok kifejezésének keretet, lehetőséget és hagyományt teremtsen. Eddig stimmel. A rendezvény alapja a kulturális sokszínűség és az emberi kreativitás kifejezése, melyeket tiszteletben tart - és ahogy a busójárással kapcsolatban is hangsúlyoztam: ezt a befogadóktól is elvárja. Csakhogy ezen az utolsó ponton borul minden.
Budapest Pride 2009. Fotó: Bódi Tamás
megóvása miatt. Rendőrök és fémkordonok keretezik és zárják el az eseményt és a környező utcákat, ami a program lényegét oltja ki: a szabadságot. És most próbáljuk meg elképzelni a busókat ketrec mögött...
Nem, az összehasonlítás értelmetlen és buta. A látszólagos fogalmi fedettség ellenére, a fogalmak mögött egymástól teljesen eltérő kulturális logika és társadalmi környezet található, amely a két esetet értelmes módon nem teszi összehasonlíthatóvá. Csak azért írtam végig, mert néhány kérdésig szerettem volna eljutni: vajon a szexuális másság és a homoerotikus tapasztalatok képi, vizuális és performatív elemei "saját" kulturális örökségünk részét alkotják-e? Múlttal, hagyománnyal és élő jelennel rendelkező tudásnak és tapasztalatnak tekintjük-e, és a másság egy formájaként tiszteletben tartjuk-e? A kérdéssel nem vagyok egyedül. A varsói Nemzeti Múzeumban június 11-én megnyílt, szeptember elejéig látható Ars Homo Erotica című, a férfi homoerotikus műveket (gay art) bemutató, jelentős visszhangot kiváltó időszaki kiállítás (kurátor: Paweł Leszkowicz) katalógusában a 2010-es varsói EuroPride fesztivál igazgatója, Tomasz Bączkowski ezekkel a kérdésekkel kezdi bevezetőjét: "Létezik gay art? És ha igen, hogy definiáljuk? Mondhatjuk-e, hogy ez Lengyelországban - vagy bárhol a világon - a kulturális örökség része? Az alkotás szabadságának vannak-e határai? Hol kezdődik a pornográfia és ér véget a művészet? A gay art mindig csak a szexszel kapcsolódik össze? Vagy talán egy kicsit a romantikus szerelemmel és a természet szépségével is?" A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű személyeknek, pároknak, csoportoknak és közösségnek korántsem mindegy, hogy ezekre a kérdésekre mi a válasz. De nekem sem.
Magyarországon a szexuális másság és például a melegfesztivál nemcsak az "elfogadott", "jóváhagyott" társadalmi gyakorlatoknak, hanem a kultúráról és a társadalomról kialakított mainstream gondolkodásnak sem része. A fesztivál nyilvános epizódjait a kirekesztés és a megszégyenítés - ugyancsak több ezer éves - hagyománya veszi körül. Pedig egy "normális" kultúrában a szexuális másság elfogadása válhatna ünneppé, társadalmi gyakorlatában pedig jól működő fesztivállá, a demokrácia, a tolerancia általános megnyilvánulásává. Ezzel együtt: saját kulturális örökségünk részévé.
Miről gondoljuk, hogy az, és miről nem?
Szeretném hangsúlyozni, hogy az ebben a rövid problémafelvetőben nem pusztán azt a provokatív és többeknek nyilván kényelmetlen kérdést próbálom megfogalmazni, hogy a budapesti melegfelvonulás miért nincs rajta a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékén. Így, ebben a formában, belátom, a kérdés értelmetlen. Azt azonban szívesen megkérdezem, hogy gondolkodhatunk-e úgy országunkat nemzeti kontextusban társadalmilag és kulturálisan reprezentáló listákban és jegyzékekben (mint amilyen például a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzéke), hogy abból tudások és szegmensek magától értetődően maradnak ki? Tehát a gond nem a listatagokkal van (a mohácsi busójárással, a népművészet mestere díj kitüntetettjeinek tudásával és tevékenységével, a kunsági birkapörkölt karcagi hagyományával, a Kalocsa kulturális terében élő hagyományokkal, a mezőtúri fazekassággal, a magyar solymászattal, a halasi csipkevarrás élő hagyományával, valamint a matyó örökséggel), hanem azzal a társadalom- és hagyományfelfogással, amely a listatagokban tükröződik. Továbbá abban, hogy a nem ezen logika és gondolkodásmód szerint működő és megnyilvánuló tudásokat és kifejezési formák figyelmen kívül maradnak, láthatatlanná és észrevétlenné válnak. Hogy ez megváltozzon, szükséges érzékelni például a tudományos fogalmak mögött végbement módszertani és tartalmi változásokat (nép, hagyomány, saját múlt), ezeket tudományos viták tárgyává tenni, és a társadalomra is ezzel a kutatói tekintettel nézni. Ha az idő, már nem csak valami időtlen múlt, a hagyomány már nem csak ünnep, a tárgyak már nem csak szépek, az előadók autentikusak, a közösségek pedig homogének, akkor kirajzolódhat a társadalom "valódi" mintázata, az addig láthatatlan szerkezetekkel együtt. És akkor saját szellemi örökségünket is más színben látjuk. Kicsit színesebben.
"Helyi örökségünk, ezúttal másképpen" - ahogy Michaela mondta a Bárónak, a szabadság és romlottság érzését sűrítő, rendszerváltás utáni altenburgi figurának, aki hat fényképet szorongatott a kezében egy második világháború időszakában megszégyenített és kitaszított nőről. A könyvből nem derül ki, hogy a cikk elkészül-e, és megjelenik-e a "Helyi örökségünk" rovatban. Nincs megnyugtató happy end.
Az előadás a SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MEGHATÁROZÁSA, KEZELÉSE ÉS GYAKORLÁSA című konferencián hangzott el, amelyet a Francia Intézet, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az ELTE és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezett Budapesten és Szentendrén 2010. szeptember 23. és 25. között.
A konferencia Magyar Múzeumok Online rovataiban olvasható előadásai:
Frazon Zsófia: Szellemi kulturális örökségünk: miről gondoljuk, hogy az, és miről nem?
György Péter: Változó fogalmak, változó keretek
Sonkoly Gábor: A tárgyi (világ)örökség hermeneutikája: Hollókő példája
Tóth G. Péter: Helyre tett tárgyak - A tárgyak muzealizálásától virtuális visszaszármaztatásukig
