©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Múzeumok Dániában

Az NKA támogatásával májusban múzeumokat látogathattam meg Dániában, és találkozhattam a Dániai Múzeumok Szövetségének igazgatójával, Nils M. Jensen úrral, aki átfogó képet adott a múzeumok jelenlegi helyzetéről és az elmúlt évtized változásairól.

A dániai múzeumi szféra átalakulását a gazdasági válság okozta tényezőkön túlmenően a közigazgatási rendszer reformja is motiválta, aminek szintén a források racionalizálása volt az egyik motorja. A fenntarthatóság mellett a társadalmi szerepvállalásban bekövetkező dinamikus elvárások is új igényeket fogalmaztak meg a múzeumokkal szemben, amit a törvényalkotás is leképez a maga módján. A törvényhozók idén fogadták el a múzeumi törvény legutóbbi verzióját, ennek angol változatát sajnos nem tudtam megszerezni, de a korábbi törvények (2002, 2006) jól mutatják, hogy a múzeumok a dániai kulturális élet számottevő tényezői, s szerepük egyre markánsabb és jelentősebb a közéletben.

 

 

A változások mibenlétét a már megvalósított és a tervezett összevonásokban lehet nyomon követni, ami egy kis kitekintéssel nem csak a szomszédos Norvégiában, ahol sokkal drasztikusabban valósult meg, hanem a világ más országaiban is megoldásként merült fel 2008 után – valójában már az ezt megelőző években is – az üzleti élet paradigmáinak adaptálása jegyében. Hogy ez mennyire jelenti az egyedüli üdvözítő megoldást, arról sokat vitatkoznak konferenciákon (lásd a fent idézett helyet), de az biztos, hogy Dániában ez az állam- és közigazgatás áramvonalasításának szerves részeként valósult és valósul meg. Természetesen sok ellenzője volt és van, de az eredmények – látogatószám, kiállítási kínálat, képzési és oktatási együttműködések, raktározás és konzerválás nívójának emelkedése, elérhetőség, kutatási eredmények stb. – igazolják a hatékonyságot és a látogatói, felhasználói elégedettséget. Nézzük most mindezt a számok tükrében: az állami támogatással működő múzeumok száma 170-ről 111-re apadt közel 10 év alatt. Ami még fontosabb, hogy a 7 nemzeti intézménytől eltekintve, amelyek egyedi elbírálást élveznek, az állami támogatások átlagban a fenntartási költségek egyharmadát teszik ki, míg a második harmad az önkormányzatoktól folyik be. A harmadik harmad a bevételekből (2/3 arányban) és privát/alapítványi adományokból (1/3) áll össze. Ezt az általános képet természetesen árnyalhatják speciális megközelítések és helyzetek, de alapelvként ez érvényesül, és az állami támogatás akár meg is vonható, ha a másik két harmad nem egészíti ki. (Erről bővebben: Ole Winther, Dán Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal, Múzeumi Osztályvezetőjének előadásában).

A helyzet azért nem olyan rossz, mert a múzeumok világa valóságos közügy Dániában. A statisztika szerint a lakosság 2%-a valamilyen formában támogatója a múzeumoknak (baráti kör, alapítványi tagság, önkéntesség stb.), s a vezetésben és az irányításban is az igazgatótanács (board) a legelterjedtebb forma. Ennek szerepét és fontosságát az új törvény állítólag még hangsúlyosabbá teszi, mondta Jensen úr, és szavaiból azt vettem ki, hogy ennél mi sem természetesebb, egy olyan társadalomban, ahol az átláthatóság, a felelősségvállalás és a közérdek szolgálata dominál – és nem a szlogenek szintjén.

Az érdekképviseletet és a civil szerveződést sem aprózzák el a múzeumok Dániában. Jensen igazgató úr vezetésével egy kis létszámú, de fizetett csapat dolgozik – igen dinamikusan – a közösnek vélt érdekek kellő artikulálásán és közvetítésén a döntéshozó és végrehajtó állami szervek számára. Az is a feladatuk, hogy a szakonként tömörülő tömböknek (történeti, művészeti, természettudományi) a plenáris találkozókon kívül konferenciákat szervezzenek, és vállalják természetesen a továbbképzés intézését is országos szinten. A nemzetközi együttműködések feletti bábáskodás sem esik nehezükre, miközben egy jelentős szakmai könyvtárat működtetnek.

Nézzük akkor a konkrét példákat és tanulságokat, mozaikszerűen, de annál kézzelfoghatóbban! Olyan múzeumokat választottam, amelyek a történeti kategóriába sorolhatók, talán az egyetlen Plakát Múzeum kivételével, de még az is inkább a társadalmi beágyazottság miatt volt érdekes, mintsem a művészettörténeti diszciplína szempontrendszere szerint.

A kiválasztott öt múzeumon túl olyanokat is meglátogattam, ahol nem találkoztam vezetőkkel, egyszerű betérő vendég, mezei turista, bóklászó idegen voltam. És ami a legmeglepőbb, alig volt különbség! Talán azért, mert minden mindenütt működött. Csak úgy hétköznapiasan, de megbízható pontossággal. Nem külön vezényszóra, nem megkülönböztetett figyelemnek köszönhetően, hanem magától értetődően és rendszerszerűen. És ettől a látogató biztonságban érzi magát, kialakul a komfortérzete, és koncentrálni tud a látottakra, halottakra. A befogadás valahogy olyan természetesen megy, részévé válik a dolognak, kialakul a múzeumi „flow”. Szóval ez volt az alapélmény.

Az első benyomás a Posta és Telekom Múzeum, Koppenhágában. Ingyenes játszóhely a város központjában – hirdeti a prospektus. És tényleg az, de nem csak ennyi. Többemeletnyi tömény, de élvezetes tanulás, a témának megfelelően a technikai vívmányok teljes arzenálját felvonultatva. Teljes akadálymentesítés – beleértve a tetőn elhelyezett pazar éttermet –, informatív irányítórendszer, nem tolakodó bolt a földszinten, és játékok mindenütt, ami öröm a papának és mamának is. És az utcai telefon levehető kagylóját a csöppség is eléri, ha felmászik a lépcsőkön. Mi kell még egy esős vasárnap délelőtt a város felett elfogyasztható ebédig?

 

 

Egy másik extra a Dán Építészeti Központ. Nem is igazán múzeum, de nagyon szervesen él a társadalomban. Szép példája a régi épületek hasznosításának (egykori dokképület újraálmodva és -építve), ahol már kint megszólítják a látogatót, és ráhangolják a benti kiállításra. Egy időszaki kiállítás keretében éppen a régi kikötő átalakításáról informálták és faggatták a városlakót, a hidakat is beleértve – ténylegesen és szimbolikusan. Véleményszondázás ez a javából, mielőtt döntéseket hoznak közös tereikről, és úgy tűnik, komolyan is veszik.

 

Csupa udvarias, de egyértelmű felszólítás, aktivizálás: Bújj be, és nézd meg milyen volt

 

A könyvesbolt, maga a bejárat, az étterem pedig természetes találkahely. Totális kényeztetés a hasnak, a szellemnek és az érzékeinknek. Emberi mivoltunk megerősítést nyer, elégedettek lehetünk, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk.

 

Kukucskálj ki az ablakon, és rajzold meg, milyennek látod vagy szeretnéd látni!

 

Az első penzum a Dán Design Múzeum volt (www.designmuseum.dk), amely egy régi kórház épületében alakul át folyamatosan önmagává. (Akkor éppen a tetőt cserélték, mondhatom, egészen otthon éreztem magam, mintha a saját múzeumomban lettem volna.) Az átalakuláson, az identitáskeresésen azonban nem csak a külsőségeket értem. Valaha iparművészeti jellegű intézményként jött létre, a múlt század elején, így is hívták, de 2011-ben rájöttek, hogy a Design Múzeum jobb hívó szó, és rögvest 25%-kal nőtt a látogatottság. Meglehetősen öszvérmegoldásban működnek: sajátjuk az épület és a gyűjtemény is, nemzeti intézményként viszont csak 40% az állami támogatásuk, a többi a bevételből és alapítványi támogatásokból jön össze. (Például a nem túl hangulatos kávézó forgalmának 5% a múzeum jussa.) Az igazgatótanács szerepe ezért jelentős, profi munkát (pl. támogatásgenerálást, a kapcsolati tőke építését stb.) várnak el tőlük, de – ha szerényen is – fizetik őket ezért. Persze meg is válogatják a tagokat, potenciális társadalmi szerepvállalásuk függvényében, így mi sem természetesebb, mint hogy a Carlsberg sörgyár (igazi nagyhatalom!) volt elnöke is soraikba tartozik. Az összevonás őket is majdnem elérte, erősen kellett lobbizni, érvelni, hogy nemzeti intézményként és sajátságos helyzetük okán önállók maradhassanak.

 

Bejárat egy oda nem illő rámpával és egy izgalmas hirdetőoszloppal az előtérben

 

A húszas évek óta álló állandó kiállításukat bontják, és építik az újat. Alapelve a sok tárgy és a kevés szöveg – mondta Christian Holmsted Olesen, kiállítás- és gyűjteményvezető, aki egyben az intézmény igazgatóhelyettese is. (Összesen 21 fő viszi az egész múzeumot, alkalmi kisegítőkkel és kevés önkéntessel – mert az utóbbiakkal sok a baj.) Látványraktáruk szakosodott formában (kerámia, porcelán) működik, de a helyben használható digitális adatbázissal a kutatók igazi paradicsoma, miközben az egyszerű látogató is kedvére gyönyörködhet. A rendkívül gazdag és méltó körülmények között tárolt plakátgyűjtemény a könyvtár része, és a könyvtár vezetője a plakáttár kurátora is. Minőségbiztosításról (ISO vagy bármi más) nem is hallottak, de a rendszeres állami ellenőrzésről nagyon is van élményük.

Minden szakember általában egyben tanár is, és bár van kutatásra szánható idő, alig tudnak élni vele a túlterheltség miatt. A „sabbatical year” az álmok álma, de megértik, hogy a megszorításokkal terhes időben nem élhetnek vel. Érdekes tény, hogy a szerdai hosszú nyitva tartás eleinte ingyenes volt, és akkor nőtt meg a látogatói érdeklődés, amikor fizetőssé tették. Ezen is érdemes elgondolkodni.

A következő múzeumegység a világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb plakátgyűjteményét gondozza Arhusban, a Den Gamble By skanzen részeként. Peder Stougaard festőművész 1972 óta gyűjtött plakátjai a városi önkormányzathoz kerültek, és így nyert raktárelhelyezést a városi könyvtár pincéjében, kiállítást pedig a skanzen egyik új épületében. Amint a képeken jól látható, nagyságához és jelentőségéhez teljesen méltatlan körülmények között tárolják a plakátokat, s a pincei elhelyezés a beázás veszélyével fenyeget.

Az igazgatónő, Elsebeth Aasted Schanz 2012 óta vezeti a gyűjteményt. Tanulópályán lévő gazdája az anyagnak, korábban a kiadványokat szerkesztette és a színházi előadásokat szervezte a skanzenben. Nagyon lelkes és lelkiismeretes, de pontosan átérzi a feladat nyomasztó súlyát. Gazdaságilag nem önállóak, ezért (is) csak csökkent munkaképességű, részmunkaidős alkalmazottakkal dolgoznak, mert a támogatással együttvéve is csak ezt tudják kigazdálkodni. Pierre a legrégebbi „bútordarab”, gyakorlatilag ő viszi az ügyeket, néhány adatbevitellel foglalkozó hölgy segítségével. A közel 400 000 darabot számláló gyűjteményből alig 3000 darabot digitalizáltak, de az elérhető a nagy dániai nemzeti archívumon keresztül. A „középkorinak” mondható tárolás és zsúfoltság ellenére rend és tisztaság uralkodik, minden megtalálható, és nemcsak a plakátok között, hanem a velük egy térben tárolt szakkönyvtár polcain, az eladásra szánt hűtőmágnesek és plakátmásolatok lerakatában. Hát, nem egészen ilyennek képzeltem!

A kiállítótér szintén zsúfoltnak tűnik, teremőr egy szál sem, lent, a pincében pedig egy egyedülálló ezüst- és porcelángyűjtemény (szintén magángyűjteményi eredettel) – társbérlőként.

 

A kiállításban is szinte tapétaként elhelyezve az értékes anyag

 

Szintén Arhusban látogattam meg a Nők Múzeumát, ahol az igazgatónő, Merete Ipsen asszony vezetett körbe. A nevéből minden nehézség nélkül értelmezhető profillal rendelkező múzeum az 1980-as évek elején alakult, és 1991-ben nyerte el a speciális nemzeti múzeum besorolást. Állandó kiállításuk a szokásos „a kezdetektől napjainkig” metódus szerint épül fel, és noha nagyon látogatott és kedvelt, maguk is tisztában vannak vele, hogy kissé elavult; ezért alig 10 év után gondolkoznak az újjáépítésén. Főleg a dániai nők helyzetével foglalkoznak, de az ott is komoly jelenségként kezelendő bevándorló réteg miatt nagy kitekintéssel kezelik a kérdést interkulturális szinten. Nemzetközi kapcsolataik igen jók, a dán külügyminisztériummal közösen például a palesztin nők társadalmi szerepvállalásával is törődnek egy többéves projekt keretében. Ipsen asszony a dán múzeumok közötti együttműködésre is nagyon büszke, az ő tematikájukkal ez létkérdés, de állítása szerint ez a hajlam az együttműködésre általános és természetes.

 

Az elavult, de kedvelt állandó kiállítás

 

Kis létszámmal dolgoznak ők is, a teremőrök kizárólag önkéntesek, de a kávézójukat maguk üzemeltetik elkülönített könyveléssel. Hasznot nem termel, de hasznosságát meg sem kérdőjelezik, noha csak a múzeum nyitvatartási idejében üzemel. Hangulata olyan, mintha az is kiállítótér volna, s még játszósaroknak is tudtak helyet szorítani.

Ez a szemlélet nem csupán ott nyert teret. A nők helyzetének exponálása szinte természetszerűen hozta magával a gyerekmúzeumi részleg kialakítását. A mindössze néhány éve működő, nagyon interaktív szárny a gyerekek világát mutatja be, személyes tárgyak és élettörténetek segítségével. Ez is igazi játszóház gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, egyben a ráeszmélés és az emlékezés eszközeivel. Vannak persze izgalmas technikai megoldások, mint a fejjel lefelé kiállított enteriőr és a fényszoba, ahol gyerekek maguk alakíthatják egy ügyes szoftverrel a fényviszonyokat. A legfontosabb üzenetek egyike, hogy komolyan kell venni őket, hogy ők is komoly és felelősségteljes tagjai legyenek a társadalomnak, már gyerekként is. Ez patetikusan hangzik, de aki közelebbről megismeri a dán társadalmat, annak ez a megközelítés hiteles és helyénvaló.

 

Adattár és olvasószoba, ahol mindenki kedvére elmélyülhet

 

A Munkások Múzeuma (www.arberdermuseet.dk) már ismét a fővárosban van, egy régi szakszervezeti épületben. Vendéglője a város egyik legrégebbi autentikus étterme, jó forgalmat és bevételt hoz. Van egy régi/új kultúrtermük is, amit nagyon jól hasznosítanak bérbeadással és saját programok szervezésével. Ezt a múzeumot is a nyolcvanas évek elején alapították, és 2004-ben összevonták a hasonló tematikájú archívummal. Ez utóbbi a közelmúltban kapott egy külvárosi épületet, hogy a múzeumnak is több helye legyen a belvárosban. Így viszont a kutatás nehézkesebbé vált, ezért az olvasószoba, kiállítás, valamint egyfajta szalon ötvözeteként működő „Inspirációs szoba” létrehozásán gondolkodnak, amely újfajta eszköz lesz a bevonásra és a kiszolgálásra.

A szakmai kötődés miatt sok idős önkéntessel dolgoznak együtt, de a látogatók átlagéletkora is ebbe az irányba tolódott el, ezért két éve ők is létrehoztak egy külön gyerekeknek szóló játszó/tapasztalható teret. Arra azonban szigorúan vigyáztak, hogy az interaktivitás ne menjen a tartalom rovására. Ezzel együtt is sajnos valamelyest csökkent a látogatók száma, amin aktuális témák feldolgozásával próbálnak változtatni a társadalmi szerepvállalás jegyében. Így az udvar alatt létrehozott közel 200 m2-es időszaki kiállítótérben volt már a mai rabszolgaság témáját az művészek szemével bemutató kiállítás, foglalkoznak a munkanélküliség, de akár a Kínában dolgozó dán vendégmunkások kérdésével is. Kik a mai munkások, amikor a szolgáltatóipar dominanciájáról lehet beszélni? Munkások-e a „fehérgallérosok”, s ha igen, mi a jellemzőjük? Ilyen kérdésekkel próbálnak visszaevezni a múzeum alapvető profiljához, mert érzik, hogy elmentek az életviszonyok általánosságának irányába, ami csábító szirénhang a múzeumi témaválasztásban.

Ők is egyre csökkenő létszámmal és költségvetéssel kényszerülnek egyre nagyobb eredményeket létrehozni, de legalább a szakszervezetek támogatását élvezhetik, ha szerény mértékben is. (Egyik tömörülés például minden tagja után fizet egy koronát.)

A marketing- és PR-tevékenységet a titkárnő viszi, a múzeumpedagógus fizetésének a felét az önkormányzat állja, mert a hozzájuk tartozó iskolák a legfőbb fogyasztók e tekintetben. A projektszemléletű külső munkaerő bevonása itt is természetes. A minőségellenőrzés kérdése külső szolgáltatásként itt sem merül fel, de a 4 évente megismétlődő minisztériumi audit jól pótolja ezt a piaci jellegű kontrollt, mondta kissé keserűen az amúgy nagyon dinamikus igazgatónő, Louise Karlskov Skyggebjerg.

 

A régi konyhában

 

Amikor kifejezetten gyerekmúzeumot kerestem Dániában, a Google az ottani Nemzeti Múzeum kebelében működő Gyerekmúzeumot kínálta fel. Gyanús volt, hogy a kiállítások alatt hozta, de gondoltam, megnézem, a Nemzeti Múzeumot amúgy sem lehet kihagyni. A földszinten alakítottak ki egy külön kiállítást, amelyet 12 éves korig ajánlanak, és csak felnőtt felügyeletével látogatható, noha mindig van bent 1-2 önkéntes, általában nyugdíjas pedagógusok. Itt szinte minden megfogható és használható, s a kevés szöveg csak a tanulmányokba való beágyazódást segíti. Mert itt amúgy minden élményszámba megy, ahogy ez a képekből is kiderül!

Tehát itt is a gyerekek számára létrehozott speciális kiállításról van, szó, mint ahogy ezt a Nők és a Munkások Múzeuma esetében már láthattuk, egy korosztály igényeinek kielégítése, a jövő múzeumlátogatóinak megszólítása és múzeumi szempontú szocializálódása érdekében. Mégis azon gondolkodnak, halottam házigazdámtól a gyűjteményi és kiállítási igazgatótól, Christian Sune Pedersen úrtól, hogy ez a szegregálódás nem tesz jót, és szeretnék az állandó kiállítási egységekbe visszavinni a fiatalabb korosztálynak szóló megközelítéseket. Lehet, hogy ezt a kitérőt, kísérletet mi megspórolhatnánk magunknak a dán minta alapján?

Azért a látogatók nem biztos, hogy ugyanígy gondolják, morfondíroztam magamban, látva a gyerekek önfeledt örömét és bátor próbálkozásait egy-egy addig számukra ismeretlen eszköz használatában.

 

Korok és környezetek játszva tanulása