Kékfestőműhelyből múzeum

Válogatás a Magyar Múzeumok archívumából

Magyar Textiltechnika 1959: "Elengedhetetlen lenne egy olyan múzeum létrehozatala, amely hivatva lenne bemutatni a textilipar fejlődését a primitív kézi nyomástól napjainkig, a fejtett nyomótechnikáig. A Kluge-féle Kékfestőüzem átalakítható lenne..."

Cikk küldése

e-mail:

A Magyar Textiltechnika 1959-es számában a pápai Kluge--féle kékfestőüzemről a következő olvasható: "Elengedhetetlen lenne egy olyan múzeum létrehozatala, amely hivatva lenne bemutatni a textilipar fejlődését a primitív kézi nyomástól napjainkig, a fejlett nyomótechnikáig. A Kluge-féle Kékfestőüzem átalakítható lenne olyan múzeummá, melynek Európában alig akadna párja." Az 1954-ben műemléki védettség alá helyezett üzem 1962. augusztus 2-án nyitotta meg kapuit a látogatók előtt az ország első Textilmúzeumaként.

A kezdetben csak a műhelyből álló kiállítórész folyamatosan bővült. 1983-ban adták át a felújított mosóhidat, majd a "kisgyár" épületét, melyben a kékfestés gépesítését követhetjük nyomon. Ez volt az első állandó kiállítás anyaga, A pápai Kluge-kékfestőműhely 200 éves története és technikai részének bemutatása címmel. Az épület folyamatosan felújításra szorult, a legnagyobb átalakítási munkálatok az 1980-as években zajlottak, melynek eredményeként 1983-ban, a műhely 200. évfordulójára nyílt meg újból, a jelenleg is látható állandó kiállítással.

A Textilipari Kutató Intézet után a múzeum fenntartója, az intézet jogutódja az Innovatext Rt. lett, 1998-tól pedig a Textilmúzeum Alapítvány látja el ezt a feladatot.

Hogyan készült a kékfestő?

A műhely alapítója, Johann Friedrich Kluge a 18. század hetvenes éveiben települt Magyarországra a szászországi Sorauból. Fia, Carl Friedrich Kluge, aki folytatta apja mesterségét, vándorútjáról a textilnyomás és -festés korabeli ismereteket tartalmazó receptkönyvével tért haza. 1783-ban alapította meg műhelyét Sárváron, majd 1786-ban átköltözött Pápára a mai Kékfestő Múzeum műhelyébe. A textilfestésnek ezt a módját a korábbi "Schön- und Schwarzfärber" (szép- és feketefestő) kifejezés fedte a 19. század közepéig. A keleti indigós rezervnyomás a 18. század első felében jelent meg francia területen, kiszorítva az addig hagyományosan alkalmazott csüllenget (Waid, Isatis tinctoria), melyet szintén a kék szín festésére használták, és termelésére falvak szakosodtak Türingiában.

Kezdetben az indigót a csüllenghez adalékként, annak javítására használták, majd később az indigó a 19. században uralkodóvá vált. A textil mintázásához papnak nevezett fedőmasszát alkalmaztak, melyet fafaragású, később rézlemezekkel kiképzett nyomódúcok segítségével vittek fel a textil felületére. A megmintázott anyagot az úgynevezett küpákban (festőkádakban) indigócsávában, azaz meszes-vizes indigóoldatban festették meg. A megfestett anyagról a fedőmasszát sósavas-kénsavas vízben oldották le, amitől előbukkant a fehér minta. Ezt a fehér alapszínt eredményező műveletet a keleti porcelánokhoz hasonlítva "Porcellandruck"-nak, azaz porcelánnyomásnak is nevezték.

Carl Kluge 1809-ben Muster Buch címmel mintakönyvet állított össze, mely 72 beragasztott textilmintát tartalmaz. Kluge Ferenc (1827-1871) vándorévei során (1846-50) cseh, pozsonyi, türingiai, bajor, svájci és osztrák műhelyeket látogatott meg.

Felemelkedés

A 19. század közepének, második felének gazdasági növekedése és a tudatos modernizáció a pápai Kluge cég kiemelkedését segítette elő. Ez a fejlődés Kluge Ferenc és fia, Kluge Károly Gottfried (1853-1919) nevéhez fűződik: idejükben az üzem a kézi technikáról modern, gyári szintre emelkedett. A Kluge cég 1865-ben készült térképe a vásárkörzet területéről ad információt, mely szerint 18 helységbe jártak vásározni Pápa 30-50 km-es körzetében. 1880-ban a régi épület helyén kétemeletes új műhely épült 16 küpával, kifőző, keményítő helyiséggel, az úgynevezett fekete konyhával, továbbá fűtött téli szárítóval. Az emeleten kapott helyet a tarkázó szoba a legényszállással, a favázas Perrotine gép, mely a méteráru kézi mintázását váltotta fel, továbbá a második emeleten található, hatalmas szárítópadlás az erkélyszárítóval. Az épület végében létesült a mosóhíd, ahol az áru savazása és öblítése történt. A megújult üzem az 1883-as, századik évforduló alkalmából egy mesterremekszámba menő, 12 személyes, ötszínnyomásos díszabroszt készített. A gépesítés következtében a gépi mintázáshoz használt Perrotine gépen kívül egy 12 lóerős gőzgépet is felállítottak, mely egy mángorlót, keményítőgépeket és egy kalanderezőt is működtetett. 1908-ban a megnövekedett igényeknek megfelelően a gőzgépet 23 lóerősre cserélték, mely már az új, a gépsegélyakció keretében vásárolt Perrotine gépet is működtette. A cég alkalmazottainak létszáma 1912-re közel 50 főre emelkedett. Károly után fia, Kluge Ferenc (1887-1923) vezette anyjával tovább az üzemet 1923-ban bekövetkezett haláláig, majd az egész vagyon testvérére, Kluge Matild Karcsay Bélánéra (1887-1952) maradt.

Az első világháború nyersanyaghiánya visszavetette a termelést. A felocsúdás után egy időre ismét felvirágzott a cég, ám főleg csak bérfestéssel, kisebb mértékben textilkikészítéssel foglalkoztak. Karcsay Béla és Kluge Matild fia, Karcsay Miklós, aki vegyészmérnöki diplomát szerzett, és a számára kialakított, ma is látható laboratóriumban szintetikus festékek kísérletezésével próbálkozott, 1942-ben a fronton hősi halált halt. A második világháború után az üzem hanyatlani kezdett, és a termelés visszaesett a kézi technológiára.

A múzeum

Az 1962-ben megnyílt múzeum első gondnoka, dr. Sinkó Ottóné szül. Karcsay Borbála (1928-1981) lett. A múzeum törzsanyaga a Kluge család hagyatéka, mely több száz kézi mintafából, textilekből, mintakönyvekből és dokumentumokból áll. A múzeum a küldetését a következőképpen fogalmazta meg: azon túl, hogy emléket állít a Kluge családnak és a kékfestőmesterségnek, összefogja a magyarországi működő műhelyeket, és magára vállalja a magyarországi kékfestés anyagának gyűjtését, megőrzését is. Ennek érdekében négyévente összehívja a kékfestőmestereket. Ma már 6 tárlóban tekinthetjük meg a magyarországi kékfestők munkáit, ezek a múzeumban időszaki kiállításon már bemutatkozott műhelyek anyagát tartalmazzák. A kiállítás válogatás 12 kékfestőműhely munkájából: Szombathely, Győr, Dunaföldvár, Nagynyárád (két generáció), Szentendre, Bácsalmás, Debrecen, Tiszakécske, Kalocsa, Bátaszék, Pápa (az utolsó három műhely már megszűnt). Láthatunk még egy vásári sátrat, mely a kékfestő termékek legfontosabb értékesítési helyszínét mutatja be. A kékfestés, a kékfestő anyag megújulása, mintakincsének ápolása nagyban köszönhető Bódy Irén akadémikus, iparművész életművének, aki művészi alkotásaival nemcsak megőrizte a hagyományos technológiát, hanem a mesterség megújulási lehetőségét is felmutatta. Állandó kiállítása, mely 1991-ben nyílt meg, 2000-ben kékfestő mintákkal készült selymekkel bővült.

Az intézmény a négy évtizedes fennállásának emlékére időszaki kiállítást rendezett. A kiállítás 40 év legfontosabb eseményeit emeli ki, továbbá emléket állít a Kluge családnak, mely hét generáción keresztül folytatta a műhelyben a kékfestőmesterséget, és leszármazottainak jelentős szerepe volt abban, hogy a műhely védettség alá került, és múzeummá vált.