Drezda nincsen, Fanni örök
EMLÉKEZET
Hogyan kapcsolódik egymáshoz Drezda bombázása, egy hadtörténeti múzeum, a kortárs magyar irodalom, és Radnóti Miklós özvegye?
| Hermann Veronika |
2014-02-17 10:18 |
Gyarmati Fanni emlékének ajánlva
Drezda februárban
1945. február 13-15. között a szövetséges csapatok légiereje megsemmisítette Drezda városát. A halottak száma bizonytalan, az újabb kutatások szerint 22 700 és 25 000 közötti számú ember halt meg. Az amerikai és angol légierő egyébként is kritizált startégiája Drezda lerombolásával a legsúlyosabb etikai kétségeket veti fel: mit jelent a polgári áldozatok magas száma, mi tekinthető háborús, vagy emberiesség elleni bűnnek? A nagyobb cél felmenti azokat, akik több tízezer ártatlan ember életét vették el, miközben egy egész város vált rommá, ahogyan oly sok város még Európa-szerte? Drezda a háború után az NDK egyik központja lett, az 1960-as évektől kezdve a baráti szocialista Magyarországról is rengetegen utaztak arrafelé a kelet-német könnyűipar csúcstermékeiért. Például a nagymamám is, barátnője végigsóhajtozta a Zwinger képtárat, mikor lesz így ideje frottírtörölközőket vásárolni. Képek nem kellenek, Drezda nincsen. A város tragédiája óriási felkiáltójelként, az esztelen háborús pusztítás jelképeként heges seb nemcsak a német, de az európai történelem testén.
Oly korban éltem én e földön
Drezda katonai szempontból régóta kiemelt jelentőségű város. Nem véletlen tehát, hogy itt található a kontinens egyik legfontosabb hadtörténeti múzeuma, a Militärhistorische Museum der Bundeswehr. A múzeum két részből áll, az eredeti épület 1877-ben épült, míg az új szárnyat a berlini Jüdisches Museumot is jegyző Daniel Libeskind tervezte, és 2011-ben adták át. A két rész nem különül el, az új szárny szó szerint beékelődik a régi épületbe, egyedülálló látványt és konstrukciót létrehozva. Nem kell építészetelmélettel foglalkozni annak megértéséhez, ez a megoldás milyen történelemszemléletet sugall. Az épület, és a múzeum nemrégiben megújított állandó kiállítása a tradicionális szemlélet felforgatására és a társadalmi párbeszéd előtérbe helyezésére épül – a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiállításaira vonatkozó megjegyzésektől ezúttal eltekintenék. A drezdai hadtörténeti múzeum kiállítási koncepciója a háborút és az erőszakot nem egy meghatározott történeti narratívába erőltetve, hanem történelmi, kulturális és antropológiai kontextusban mutatja be. Ennek jegyében a több mint 10 ezer tárgy már nemcsak kronológiai, hanem tematikus szempontok szerint rendezve is megtekinthető. A tematikus kiállítás a Liebeskind tervezte épületrészben található, és tizenkét egységből áll.
A Drezda látképével induló tárlat a múzeum nyilatkozata szerint a hadtörténet sokszínű, sokszor meglepő szempontjait kívánja bemutatni. A kiállításban olyan témák is megjelennek, mint a háború és az emlékezet, a háború és a játék, vagy a háború és az állatok viszonya. A ma is sok belső konfliktussal terhelt Németországban a példás emlékezetpolitika lehetővé teszi azt is, hogy a múzeumok a szembenézés aktusát beépítsék a kiállításokba, arra figyelmeztetve a látogatókat, hogy minden társadalom önelbeszélése az emlékezet és a felejtés bonyolult mintázatain keresztül jön létre. Ennek a múzeum ugyanúgy adekvát médiuma lehet, mint az irodalmi szöveg.
És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt
A Térey János költői életművének fordulópontjaként számon tartott Drezda februárban című kötet a város rommá tételének metaforájában az elbeszélés lehetetlenségéről, és az emlékezet rekonstruáló lehetőségeinek korlátozottságáról beszél. Szövegvilágában a térnek, az elbeszélhetővé tett városnak komoly szerepe van a lírai én identitásának kialakításában, önelbeszélése összekapcsolódik Drezda bombázásának narratívájával. Talán az egyik legtöbbet idézett négy sor a kötet záróversének, a Jonathan Swift pamfletjével alluzionáló Szerény javaslat utolsó része: „És mert csönd van, én kimondom: / Drezda nincsen, / és kimondhatatlanul jól van, / ami van.” Jellemző, hogy a kortárs magyar irodalomban születő emlékezet-szövegek jelentős része Berlinhez, vagy Németországhoz kötődik. Mintha Magyarország önmagában alkalmatlan lenne a szembenézésre, jóllehet történelme nagyon is indokolttá tenné az emlékezetpolitikai minimum kialakítását. Ameddig azonban a rendszer vezető történésze nem véli érteni a történelemhamisítás kifejezést, ahogyan azt sem, miért utasítják el jeles kutatók felkérő levelét a tervezett Sorsok Háza kapcsán, aligha csodálhatjuk, hogy nekünk az emlékezéshez Berlinig kell menni. Az első világháború, Trianon, a feudális Horthy-korszak, a második világháború, a Rákosi-majd a Kádár-rendszer, és a rendszerváltozást követő elhibázott évtizedek úgy rakódnak egymásra, hogy közben mindegyiket elrejti a felejtés, uralják őket a gőgös, buta klisék, az avítt állampárti funkcionárusok és az új kurzus vitézei, akik egy hamis múltba akarják visszavinni a szellemileg és anyagilag is ellehetetlenülő országot. Közösséget építeni emlékezetpolitikai minimum nélkül képtelenség, eredménye ugyanis egy félreértéseken alapuló ország. Amikor ezt írom, február 15-e van, Drezda bombázásának 79. évfordulója. Ma reggel meghalt Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye, a magyar irodalom talán legszebb szerelmes verseinek ihletője.
Tanúja és túlélője volt a korszaknak, amely jelenleg a társadalmi közbeszéd egyik csomópontja, tisztázásban, úgy tűnik, mégis kevesen érdekeltek. A kurzus elképzelései szerint a Radnótit tarkón lövők Gábriel arkangyallá szelídülnek. Drezdában sétálok, a nagymamám nyomait keresem a képek között, Radnóti Miklós verseit olvasom. Amit lerombolnak, felépíthető.
Képek: Wikipédia, Nyáry Krisztián, Telegraph
