Gyász: elhunyt Éri István

Éri István távoztával a magyar muzeológia történetének egy nagy korszaka zárult le. Életútja tükre, ő maga meghatározó alakja volt a második világháború utáni magyar muzeológiának.

Cikk küldése

e-mail:

Éri István távoztával a magyar muzeológia történetének egy nagy korszaka zárult le. Életútja tükre, ő maga meghatározó alakja volt a második világháború utáni magyar muzeológiának. Rendelkezett azzal a csodálatos képességgel, amellyel mindig felismerte a szakma legégetőbb szükségleteit, és azzal a tehetséggel, amellyel mindig megfelelő választ tudott adni ezekre a kihívásokra.

Éri István távoztával a magyar muzeológia történetének egy nagy korszaka zárult le. Életútja tükre, ő maga meghatározó alakja volt a második világháború utáni magyar muzeológiának. Rendelkezett azzal a csodálatos képességgel, amellyel mindig felismerte a szakma legégetőbb szükségleteit, és azzal a tehetséggel, amellyel mindig megfelelő választ tudott adni ezekre a kihívásokra.

Éri István Pécsről indult, és a város, valamint iskolája, a Ciszterci Rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziuma iránt mindvégig megőrizte elkötelezettségét. A bölcsészérdeklődése olyan erős volt, hogy másodév után, 1949-ben, amikor ?kispolgári? származása miatt távoznia kellett az egyetemről, kénsavgyári munkásnak állt, csak hogy folytathassa tanulmányait. Még az egyetemen választotta szakmájának a muzeológiát és a középkorkutatást, amelynek egész további életét szentelte. Útja 1952-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba vezetett, ahová a középkori régészet megújulásának lehetősége csábította. A régészet szakmai fogásait itt, a legjobb iskolában, Méri István mellett tanulhatta meg. Pár év alatt a régész- és muzeológusmesterség minden oldalával megismerkedett: olyan fontos lelőhelyeken áshatott, mint a középkori Nyársapát falu vagy Kanizsa vára, feldolgozta Muhi mezőváros ásatási leleteit, terepbejárásokat végzett a Sárközben, ipartörténetet kutatott, a Nemzeti Múzeum látogatókapcsolatait szervezte, ismeretterjesztő kiadványsorozatot szerkesztett, és újságcikkeket írt, Nagykanizsán kiállítást rendezett, sőt helyettesítőként 1953-ban a múzeumvezetéssel is megismerkedhetett. Első saját ásatásait 1954-ben a kisvárdai, 1955-ben pedig a nagyvázsonyi várban kezdte meg. Ezek révén került kapcsolatba a műemléki régészettel, és így jutott 1959-ben a nem sokkal korábban megalakult Országos Műemléki Felügyelőség Tudományos Osztályra régésznek. Nagyvázsonyban jelentős tudományos és műemléki kivitelező műhelyt hozott létre. 1960-ban mindkét várásatása sajnálatos módon félbeszakadt.

1961-ben azonban a Veszprémi Bakony Múzeum, majd 1962-től, a Veszprém megyei múzeumi szervezet kialakítása révén a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatója lett. A következő években népes és erős szervezetté fejlesztette a megyei múzeumot. Új múzeumokat, kiállítóhelyeket, tájházakat hozott létre. Munkájának köszönhetően az ország kulturális, művészeti életének egyik meghatározó központjává váltak a tihanyi apátság épültében rendezett tárlatok, ahol Borsos Miklós, Bene Géza, Rippl-Rónai József, Amerigo Tot, Martyn Ferenc, Varga Imre, Kondor Béla, Vilt Tibor műveit mutatta be. Egry Józsefnek Badacsonyban önálló emlékmúzeumot alapított. Beindította a múzeum évkönyveit, számos katalógust és egyéb szakmai és ismeretterjesztő kiadványt jelentetett meg. Létrehozta Magyarország számítógépes céhkataszterét, fontos szerepet játszott Veszprém megye régészeti topográfiájának elkészítésében és kiadásában, valamint a Veszprémi Akadémiai Bizottság létrehozásában. Nem feledkezett meg eredeti szakmájáról, a régészetről sem: sokat tett a Balaton-felvidék középkori romjainak kutatása és helyreállítása érdekében.

Múzeumigazgatási tapasztalatait 1974-től a Múzeumi Módszertani és Restaurátor Központ igazgatójaként, majd ennek 1981-es átszervezése után a Központi Múzeumi Igazgatóság igazgatóhelyetteseként kamatoztathatta, most már országos szinten. Itt, habár a lehetőségei korlátozottak voltak, mégis megteremtette a muzeológus és a múzeumi restaurátor szakma elméleti, oktatási intézményrendszerét, kiépítette nemzetközi kapcsolatait. Éri István olyan korszerű muzeológiáról álmodott, amely ma már világszerte a közérdeklődés központjába helyezte a múzeumokat a közművelődés legfontosabb intézményeiként. Tevékenységének fő célja volt, hogy a magyar múzeumok tudományos kutató- és értékmegőrző munkájára épülő kiállítások és múzeumpedagógiai programok tegyék valóban közhasznúvá és népszerűvé ezeket az intézményeket, szakmai színvonaluknak a világszínvonalhoz igazodó, naprakész fejlesztése mellett. Ez olyan program, amelynek véghezvitele ma is szakmánk legidőszerűbb feladata. Sajnos ezek az elvek itthon már akkor is nehezen juthattak érvényre, majd jó időre háttérbe is szorultak, s olykor még ma is értetlenséggel fogadják őket.

Éri István intézményvezető munkája mellett egyesületek szervezésével is támogatta a szakma céljait. Élére állt a Tájak Korok Múzeumok mozgalomnak, amelynek, a Központi Múzeumi Igazgatóságnál 1989-es nyugdíjazása után, ügyvezető elnöke lett. Emellett kezdeményezte a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesületet megalapítását, s 1996?1998 között viselte az elnöki tisztét is. 1995-ben létrehozta és első főszerkesztőként jegyezte a Magyar Múzeumok című folyóiratot, amely az aktuális kérdések mellett a magyar múzeumügy múltjára is tekintett, és figyelemmel fordult a nemzetközi múzeumi világ felé is. Ebben az időben, a TKM egyesület élén alkotta meg élete legismertebb és legjelentősebb művét, a Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtárát, az ország sok száz műemlékét és múzeumát bemutató, a legjobb szakemberek által írt, világszínvonalú kiadványsorozatot. Ezek a füzetek amellett, hogy ellátták elsődleges feladatukat, a színvonalas ismeretterjesztést, sokszor a tudományos alappublikáció szerepét is betöltötték. Éri István azonban nem állt meg ennél a sorozatnál, hanem hasonló szemléletű, egyszerre népszerű és tudományos igényű, ám nagy lélegzetű kötetek kiadásába is belefogott. Sajnos még mielőtt kiteljesedhetett volna a kiadó új tevékenységi köre, Éri István 2001-ben a TKM egyesülettől is váratlanul távozni kényszerült, ami máig ható súlyos vesztesége a hazai tudományos ismeretterjesztés világának. Ő maga azonban az új helyzetben újult erővel folytatta a munkát. Visszatért élete első nagy vállalkozásához, az 1960-ban kényszerűen félbeszakadt nagyvázsonyi várásatáshoz. Hihetetlen energiával vette kézbe a vár ügyét. Újabb, fiatalokból álló csapatot szervezett régi munkatársának, Sedlmayr János építésznek a közreműködésével a negyven évvel korábban félbemaradt ásatások, leletanyag-feldolgozás, kőtárrendezés és műemléki helyreállítás folytatására. Az újonnan meginduló kutatómunka tudományos eredményei valóban impozánsak lettek, de az eredmények bemutatása, a vár tervezett helyreállítsa és kiállításainak felújítása már elakadt. Éri István önzetlen lelkesedése az ügy iránt újra, mint oly sokszor máskor, kevésnek bizonyult a más érdekekkel szemben vívott harcban.

Éri István élete utolsó éveit szakmája múltjának kutatására szánta. Aligha volt nála a magyar muzeológia történetében szélesebb látókörrel és mélyebb ismeretekkel rendelkező ember. Írásaiban, előadásaiban, de a baráti beszélgetések során is az a cél vezette, hogy fiatalabb kollégáinak átadja azt a tudást és tapasztalatot, ami több volt egy szakma obskúrus belső adatainak kimerítő ismereténél. Mondhatni, a világ működésének megértését célozta meg a muzeológia gyűjtőtükrén keresztül.

Olthatatlan tudásvágya, mindenre nyitott érdeklődése, örök tenni akarása, a jó célok iránti elkötelezettsége, legyőzhetetlen optimizmusa, önzetlensége és baráti közvetlensége nemcsak a szakmán belül nyújt követendő példát utódainak, de ezek azok a leginkább tiszteletre és csodálatra méltó emberi értékek is, amelyek alapján Éri Istvánra mindörökké úgy fogunk emlékezni, mint tiszta szívű és jó emberre.